Az érkezés napja

2022. július 21.

Bőven sötétedés után érkeztünk meg a római reptérre. Leszállás után még 10 percet gurultunk a szárnyassal, mire a gyakorlatban is leszállhattunk a repülőgépről. A kerékpárokat sokadik kérésre hozta ki egy reptéri munkás – meg tudtuk érteni, általában a túlméretes poggyásznak szokott lenni saját futószalagja, de itt kézzel húzták ki a bringákat és az egyéb különleges csomagokat.

Egy kis mérgelődés után gyorsan talpra álltak a bringák, és már indultunk is Ostia és Róma irányába. Kicsit megijesztett minket az időjárás, ugyanis az óriási páratartalom miatt az elképzelt kellemes esti bringázás sokkal inkább egy szaunában tekeréshez hasonlított. Hiába múlt már bőven éjfél, a tengerben fürdés nem maradhatott ki az ostiai strandon, majd - amint lehetett - próbáltuk elhagyni a nem túlságosan bizalomgerjesztő elővárost, és behúzódni az előre kinézett erdőbe, ami inkább egy park volt.

1. nap

2022. július 22

Egy átszenvedett éjszaka után reggel 7-kor 32 fokban indultunk el Róma irányába, ahol egész napos városnézés volt a terv. Bele is csöppentünk az olasz valóságba, és tudtuk, hogy sem árnyék, sem pihenő nem lesz az olasz fővárosban, ennek ellenére mindent szerettünk volna megnézni.

Kerékpáros szemszögből a nagyvárosok mindig kihívást jelentenek. Nem a belső kis utcák, sétányok, hanem az oda bevezetők utak okozzák a napi adrenalinlöketet. Szűk, kétsávos úton mentünk egy végtelennek tűnő órát, hogy sok-sok kereszteződés és kiskapu után végre megpillantsuk a Colosseum épületét.

Sorban jöttek a nevezetességek: Forum Romanum, majd egy gyors látogatás a Vatikánban, Trevi-kút, és még egyszer visszazötykölődtünk a macskaköveken a személyes kedvencemhez, a II. Viktor Emánuel emlékműhöz.

Nem maradhattunk estig a nagyvárosban, ugyanis még egy másfél órás vonatút várt ránk. Sajnos korlátozott napszámmal rendelkeztünk a túrán, így dönteni kellett. Vagy a dimbes-dombos utakon másfél nap alatt elbringázunk az Appenninekhez, és a túra végén kihagyjuk az Etnát, vagy „belecsalunk” vonattal és marad idő a vulkánra is. Mivel ez utóbbit nem hagyhattuk ki, így a végső döntés egyértelműen a vonatozás lett.

Spoletoba megérkezve konstatáltuk, hogy a Lidl látogatás egy remek program Olaszországban, azonban egy méternyi sátorhelyünk sem lesz a völgyben, így vásárlás után meg is kezdődhetett a túra bringás része. Elindultunk egy egykori vasút nyomvonalán, ami, habár aszfaltot nem tartalmazott, kellemesen emelkedett és egy elhagyatott állomás mellett nem csak alvóhelyet, hanem csapot is találtunk.

2. nap

2022.július 23.

Olaszországban, - kis hazánkhoz hasonlóan- rengeteg nemzeti parkot lehet felfedezni. Mi is így tettünk, így hát belevágtunk a Monti Sibillini Nemzeti Park felfedezésébe. Előzetesen Zoli ódákat zengett erről a vidékről, lévén 2011-ben már járt az Appenninek gerincén. De nem pont azt kaptuk, amit vártunk. Ha rákeresünk erre a nemzeti parkra, végtelen pipacsmezőket és virágzó lencseföldeket látunk, amik festői falvak között haladnak. A valóságban viszont elsárgult hegyoldalak vártak minket, a híresen szép településeknek pedig csak a névadó táblájuk emlékezteti az utazókat egykori önmagukra.

Visso ezerfős városát a dombok és a meleg után már nagyon vártuk, reménykedtünk egy nagyobb boltban, ám ahogy közeledtünk a lakott településhez, konténerlakásokat, állványokat és egy új bevásárlónegyedet pillantottuk meg. Nem nagyon tudtuk hova tenni ezt a „modern stílust”, nem szokás ez errefelé. Két félig összedőlt ház között megtaláltuk az egyetlen működő pékséget, igazi szupermarket persze nem volt, azonban úgy döntöttünk, hogy sietünk tovább a következő falu felé, hátha csak valamit félreértettünk és belecsúsztunk a sziesztába.

Útközben találgattunk, hogy mi is történhetett szegény Vissoval,  habár nem olvastuk a mostani hírekben, szinte biztos egy kisebb földrengés érhette.

Egy bringatúrán az első nagyobb hágó mindig rosszul szokta érinteni az emberek lelkivilágát, és az 1495 méter magas Passo di Gualdo egy remek lehetőség volt arra, hogy ezt az élményt idén se hagyjuk ki. Kellemetlenül meredek úton kanyarogtunk a hágó tetejéig, ahol egy kisebb fesztivált rendeztek a helyiek. Sajnos csak meghívásos alapon osztottak ételt a lovagi torna után az olaszul beszélőknek, így mi megelégedtünk a forrásvízzel, és egy kis lejtő után újra kaptattunk felfelé a várva várt dombtetőre.

Castelluccioba beérve, ledöbbenve konstatáltuk, hogy a domb tetején fekvő csodaszép falu, amit Zoli a saját kedvenceként is nevezett az előző bringatúráról, konkrétan romokban hevert. Fel is csaptunk az internetet megtudtuk, hogy 2016-ban a közép-olaszországi földrengésnek az utórengéseinek az epicentruma pont ide esett, amely a Richter-skálán 5,5-ös erősségű volt.

Kissé szomorkás hangulatban gurultunk le Olaszország „zöld szívének” nevezett rétjei közé, mely - a rendkívül száraz nyár miatt - nem volt hű a nevéhez, de várt ránk aznap nap még egy feladat, egy megmászandó kétezres személyében.

Nem mondhatjuk, hogy szokványos dolog egy egésznapos tekerés után még majdnem 1000 méter szintet gyalogolni, de őszintén szólva, jól hangzott a naplemente nézés túrázás közben, illetve fontos tényező, hogy ki akar hajnalban, korán kelve a hidegben hegyet mászni?

Mi biztos nem, így nyertünk egy fél napot a túratervhez képest is, és a Monte Vettore 2476 méter magas csúcsán sem fogadott minket tömeg, feltételezve, hogy a birkanyájat nem nevezzük annak.

3.nap

2022. július 24.

Reggel egy kissé hűvös 13 kilométeres gurulással indítottuk a napot, azonban az Appenninekben nem kell sokat aggódni emiatt, ugyanis már másztunk is fel Amatrice városába. Számunkra kulcskérdés volt, hogy találjunk boltot, de az előző napon tapasztaltak miatt egy kicsit aggódtunk, hogy mi fog minket fogadni. Az olaszok a felújítási munkálatokkal nem haladnak túl fényesen. A földrengés óta eltelt 6 év alatt csak foltozgatniuk sikerült a romos épületeket, városokat. „Kedvencük” a narancssárga építési kordonháló persze itt is mindenhol virított, egy-két veszélyt jelző táblával.

A körülményekhez képest, Amatrice egészen jó állapotban volt. Két egyirányú főúton már be lehetett menni a városba, kialakult egy új bevásárló-negyed, a benne számunkra is lényeges Tigre szupermarkettel, azonban az nagyrészt romokból álló városban nem sok egyéb látnivaló maradt.

Ha egyszer a jövőben visszatérünk Olaszország egyik legszebb történelmi kisvárosába (ahonnan az igazi amatricanai spaghetti származik), kíváncsian várom, hogy a magányosan meredő, repedezett templomtornyon kívül mennyire sikerül visszaállítani a város egykori bűbáját.

Az ebéd utáni sziesztához feltekertünk a Lago di Campotoso víztározóhoz, ahol nem sok árnyékos szabad hely maradt, de a sok helyi nyaraló között csak-csak találtunk egy szabad kis sarkot, ahol átvészelhettük a nap legmelegebb részét.

Az induláskor tudtuk, hogy sok mászás vár ránk az aznapi és a másnapi tekerés során, ugyanis a tó kék vize felett már beköszöntek a Gran Sasso Nemzeti Park jellegzetes sziklatömbjei. Egy gyors gurulás után már másztunk is fel a Passo delle Capannelle 1299 méter magas hágóra, amely a kőből épült pásztorkunyhókról kapta a nevét, és a hágó tetején egy kiemelt épület kápolnaként is szolgál.

Az SP86-os úton autósforgalom nélkül száguldottunk Assergi irányába, vagyis száguldhattunk volna, ugyanis minden kanyar tökéletes fotótémaként egy új perspektívába emelte a tájat, amit nem hagyhattunk megörökítés nélkül. Talán mondhatjuk, hogy a Gran Sasso azonnal a szívünkbe lopta magát!

Assergibe nem kanyarodtunk le, ugyanis van egy bölcs túrabringás mondás: amit aznap megmászhatsz, azt nem holnap reggel kell!

Bár lehet, hogy nem is létezik ez a mondás, mindenesetre nagyon igaz. A városok környékén zsúfoltság, zaj szokott lenni, s ha már úgyis felfelé indulunk el, akkor reménykedhetünk, hogy egy jó táborhelyen pihenhetünk. 

Így hát meglátogattuk Fonte Cerreto kis faluját, vagyis inkább szállodasorát, ugyanis télen-nyáron a turisták számára ez a hely jelenti a parkolót, a felvonó bázisát, a vacsorák helyszínét, minden túra kiinduló pontját a nemzeti parkba. Mi mindössze egy rövid látogatást tettünk a legközelebbi működő kútig, majd el is indultunk a Campo Imperatore irányába, s egészen sötétedésig kaptattunk.

4.nap

2022. július 25.

Az SR17bis út kezdetétől jelölik a kerékpáros oldalak „a híres mászást” a Campo Imperatoreig. Olasz szemszöggel nézve nem különösebben nehéz, alig van rajta hajtűkanyar és a meredeksége is egészen baráti. De akkor miért érkezik ide rendszeresen a Giro d’Italia? Mit tud ez az útvonal?

Ha a számokat nézzük, 28 km-en át szinte folyamatosan emelkedik kis százalékban, 1254 méter a szintemelkedés, pontosabban 1002 méterről indul és 2118 méteren van a cél. Tudom, a matek nem jön ki, de ez azért lehet, mert amikor már úgy érzi a bringás, hogy lassan felér, akkor jön egy kis visszalejtés.

De ezek csak szimplán adatok, a tájkép az, amit soha sem felejt el az, aki egyszer ide felteker.

A Campo Imperatore az Appenninek vonulatának a legnagyobb fennsíkja, gyakran olasz Tibetként is emlegetik. A fennsík 27 km hosszú és átlagosan 8 km széles. Az Appenninek legmagasabb csúcsa, a Corno Grande (2912 m) valamint Európa legdélibb gleccsere, a Calderone lábainál terül el és magassága 1500-1900 méter között változik.

Aranyló rétek, legelésző állatcsordák, kellemes hőmérséklet és végtelen nyugalom jellemzi, de mi nem állhattunk meg feküdni a fűben és meditálni, hiába lett volna kedvünk hozzá. Az aszfaltos út ugyanis nem a fennsíkon ér véget. Fel lehet tekerni egészen 2118 méter magasra, ahol a parkoló és az éttermek mellett egy csillagvizsgáló üzemel, illetve egy kopottas, vérvörösre festett hotel, amely 1943-ban Mussolini börtöneként szolgált két hétre.

Számunkra azonban nem csak egy gyors pihenőt jelentett ez a parkoló, hanem egy előre eltervezett gyalogtúra kiindulópontjaként is szolgált. Már a hágómászáskor megmutatta magát a Corno Grande, amelyet „Nagy Szarv”-ként fordíthatunk, és tudtuk, hogy – ha most megindulunk – délután már a tetején állhatunk. Gyors ebédszünet, majd indulás a csúcsra, és – hogy legyen benne egy kis izgalom – felfelé nem a normál utat választottuk.

Egy I-es, II-es sziklamászó nehézségű, jelzett útvonala is van a hegynek, amelyet Via Direttissima néven lehet megtalálni. Előnye, hogy kevesen járták ezt az utat (pár mászócsapat visszafelé jött rajta, amit nehezen tudtunk értelmezni, hogy vajon csak szeretnek lefelé mászni, vagy szimplán visszafordultak a közepén). Nekem már nagyon hiányoztak az igazi sziklák, hegyek, s a Corno Grande nem hazudtolta meg önmagát.

Felérve a 2912 méteres csúcsra nagy tömeggel szembesültünk, viszont ez nem meglepő, az olasz csizma és az Appenninek legmagasabb pontján ki ne szeretne fotózkodni?

Lefelé a normál utat választottuk, illetve az összes útbaeső csúcsra tettünk kitérőket. Belefért az időnkbe. Közben elfogyott az összes hidegélelmünk, így kissé korgó gyomorral, de túrázhattunk evés helyett, és már csak gurulni kellett a hágó túlsó oldalán lefelé.

Ez az állítás általában nem valós, de legalább jól hangzik, ugyanis egy-egy kisebb domb mindig szembe jöhet, így a filmbeillő tájon volt szerencsénk még több időt eltölteni, és élvezni a délutáni nap lomhán elnyúló fényeit.

Már lent a völgyben találtunk egy félig mocsaras tavat a szőlődombok között, és egy életmentő instant tészta elfogyasztása után bemenekültünk a szúnyoginvázió elől a sátorba.

5. nap

2022. július 26.

Reggel kiélveztük, hogy tekerhetünk domboktól mentes völgyben tekerhetünk a délelőtti kánikulában, egészen a 100 méter tengerszintfeletti magasságon fekvő Scafa városáig.

Rég voltunk ilyen alacsonyan, de két nemzeti park között is el kell jutni valahogy. Gyorsan feltöltöttük a készleteinket és megkezdtük randevúnkat a Majella Nemzeti Parkkal.

Majdnem elkerülte figyelmünket ez a rejtett gyémánt, amelyben Olaszország teljes növényvilágának az egyharmadát megtalálhatjuk. Idén Magyarországról startoló híres olasz körverseny sem hagyta ki a Blockhaus nevű csúcsot, így mi is beletettük az idei tervezetbe. Scafa városából felmásztunk Lettomanoppello faluba 340 méterre, majd amint lehetett kerestünk egy szimpatikus parkot, hogy a déli kánikulában ne süssön minket a nap. Szerencsénk volt, délutánra ugyanis esőfelhők gyülekeztek a távolban, melyek az indulásunk időpontjára pont eltakarták a napot, így a párás időt nem úsztuk meg, viszont a napszemüveg szükségtelenné vált.

Ellentétben a Campo Imperatore emelkedőjével, ez a hágó átlagosan 7,2 %-os meredekségű, 27 km hosszú, illetve 2000 méter pozitív szintemelkedéssel is meg kellett birkóznunk. Tuti lesz benne bőven 9-10%-os rész, ami egy csomagos túrán ez annyit jelent, hogy keresztedzésként lehet sétálni a bringa mellett. Nem tagadhatom, hogy nem így történt, ráadásul az 1310 méteres Passo Lanciano után egyre hűvösebbé vált az idő, majd szemerkélni kezdett az eső is.

Gyors taktikai szünet után úgy döntöttünk, hogy viharban inkább nem lennénk csúcs közelben, így 1600 méter környékén egy forrás és egy kis házikó mellett letáboroztunk. A kunyhó tornáca alól néztük, ahogy elered az eső, majd gyorsan el is úszott a felhő, azonban maga mögött hagyott egy szivárványt és a nap utolsó fényeiben úszó Giro felirattal felfestett aszfaltot, így rengeteg képből kiindulva mondhatjuk, hogy a lehető legjobban döntöttünk ezen az estén.

6.nap

2022. július 27.

Csodaszép, tiszta időben indultunk a Blockhaus 2061 méteres csúcsára, ahol a szokásos hágót jelző tábla helyett egy sokkal szebb fémfelirat fogadott minket. Hajnalban se bicajosokkal, se turistákkal nem találkoztunk, így a panorámás padokon egy gyors reggelit követően gyalog indultunk tovább. Új hegység, újabb gyalogtúra, igazából nemzeti parkok egyedisége ebből a másik szemszögből látva bontakozik ki igazán.

Megnéztük Madonna kápolnát, majd a térképet követve egyszer könnyű ösvényen, majd picit kavicsos úton, aztán nagy tömbökön lépkedve kerestük meg a 4 eltervezett csúcsot. A lefelé vezető úttal akadt egy kis gondunk, leginkább az, hogy néha eltűnt, de sikeresen lejutottunk és konstatáltuk már a bicajok mellett, hogy talán alábecsültük ezt a délelőtti sétaként elképzelt túrát.

Addig tollászkodtunk, amíg az időjárás újra elromlott, így felhőből felhőbe gurulva közlekedtünk egyre lejjebb. Egészen addig, amíg egy katasztrófafilmbe illő jelenetbe nem csöppentünk. Csináltunk pár képet a nyomasztóan fekete felhőről, ami mintha elnyelte volna a hágó hajtűkanyarjait, felvettük az esőkabátot, és elindultunk. Egyik pillanatról a másikra hideg, óriási erejű széllökések, vízszintes eső alakult ki, majd a felhő kellős közepén Zoli a szelet túlkiabálva csak annyit mondott, hogy ilyet még sosem nem látott.

Szerencsére, amint kiértünk a világvégének tűnő viharból, már csak az eső maradt, amit a magasabban fekvő falvakban különösebb érdeklődés nélkül szemléltek a helyiek. Mire megálltunk egy fedett helyen, újra kisütött a nap, majd néha-néha újra eleredt az eső. Ezt játszottuk a boltlátogatási programig, ahol végre találtunk hűtött dinnyét, így a szupermarket előtti környezetnek megadtuk a lehetőséget, hogy az elszórt dinnyemagokból egyszer igazi termő növény legyen.

Az esély kevés erre, de ugye a szándék a fontos, meg az, hogy hiába volt papíron lejtőzős napunk, a Passo San Leonardo előtt nem találtunk táborhelyet, így fáradtan és a szokásosnál kevésbé jó hangulatban másztunk meg még 700 méter szintet a délután folyamán, ami hazai viszonylatban Mátrafüred – Kékestető szintemelkedésnek felel meg.

Fürdés közben összebarátkoztam pár tehénnel (jogosan voltak kíváncsiak, nem túl szép dolog az itatójukat átalakítani fürdőszobává), majd a vacsorafőzést megzavarta a jól ismert esőfelhő, így sietősre vettük a nap zárását.

7. nap

2022. július 28.

Reggel csörtetésre keltünk. Az este még néptelen legelőn lovak futkostak a sátrunk körül, de a sátor kóstolgatása nélkül békén hagytak minket.

Hosszú nap várt ránk, haladni kellett Nápoly irányába, úgyhogy Campo di Giove hangulatos parkjában végleg elbúcsúztunk az Appenninektől. Ha felruházhatnám tulajdonságokkal a nemzeti parkokat, a Sibillini lenne a barátságos, a Gran Sasso a tekintélyes, a Majella pedig az elfelejtett jelzőt kapná meg.

Fokozatosan lett egyre több autó, egyre kisebb dombok és civilizáció. Használhatatlan bringautak, forgalmasabb kereszteződések, nagyobb boltok, mintha csak otthon lennénk.

Ezt megkoronázhattuk a meleggel, aminek az egyik előnye, hogy egy doboz fagyi minden sziesztába büntetlenül belefért.

Eredetileg mindössze Venafroig terveztünk tekerni, majd vonattal beszáguldani Nápolyba, ami nem túrakerékpárosnak való vidék. Viszont, nem szeretek egy túra közepén vonatozni, bicajozni jöttünk, illetve ami sokkal fontosabb, nem lesz szép az útvonal rajza!

Már a római kezdet is egy erős kompromisszumnak számított nálam, így kapóra jött, hogy egy nap pluszban voltunk a tervhez képest, amit ki kellett tölteni valamilyen programmal.

Nagyjából a legizgalmasabb történés volt, hogy egy kamionnak az üres úton sikerült oldaltávolság tartása nélkül előznie, amivel elnyerte az „eddigi legijesztőbb előzés” címet az életemben.

Szerencsére aznap semmi egyéb extrém dolog nem történt, kivéve a táborhely keresést.

Capua városa közúton 40 km-re fekszik Nápoly központjától, vagyis már szinte elővárosnak számít, ráadásul folyóparton fekszik, így vadkempinges szemszögből ez a hely az utolsó, ahol lehet aludni és fürödni anélkül, hogy a bicajokat felváltva kéne egész éjszaka őrizni. Még egy pozitív tulajdonsága volt a helynek, hogy Zoli váltig állította, hogy emlékszik a 11 évvel ezelőtti táborhelyre, amivel semmi gond nem volt, és mivel nagyrészt tényleg emlékezni szokott a helyekre, így egyikünkben sem merült fel a gondolat, hogy pont Capua fog ki rajta.

Így hát emlékeket kergetve belekeveredtünk különböző fajtájú gyümölcsfák közé, és miután a terület összes földútját bejártuk, illetve véletlenül bementünk egy elzárt szálloda kertjébe, megállapítottuk, hogy sehol nem lehet lejutni a folyóhoz. Visszamentünk a sötétedés előtti utolsó fél órában a város közepére, ahol a híd alatt iszapban tapicskolva le lehetett jutni a vízhez. Végül is a sötétben úgy döntöttünk, hogy maradunk az almafák között, és reménykedünk, hogy nem napfelkeltekor szeretnének a helyi mezőgazdászok valami nagyon fontosat elintézni a gyümölcsösben. 

Nem szoktunk este 10-kor még főzőcskézni, viszont miközben stílusosan készült a rizottó, a hely tulajdonosa eléggé hamar kiszúrt minket, így egy halom kutya társaságában és egy reflektorral a kezében meglátogatott minket. Tartottuk a vadkempinges alapszabályt, és szépen kedvesen köszöntünk neki, én elmondtam spanyolul, hogy mik és kik vagyunk és reggel távozunk, ő olaszul beleegyezett a maradásunkba. Talán még egy kicsit fel is dobtuk az estéjét, és másnap ő mesélhette a szomszédoknak, hogy bicajosokat talált a földjén.

Folytatása következik hamarosan...