Zürich, Milánó, Nizza 3. szakasz
10. nap (2005. augusztus 18. – csütörtök) - Nizza! Újra együtt!
Menton – Monte Carlo – Nizza – Cagnes sur Mare
Táv: 60,39 km
Reggelre szerencsére elállt az eső, bár az idő borús maradt, a strandidőnek egyelőre lőttek. Sebaj! Ma úgyis városnézést terveztünk. Nem is akármilyen városét. Hívhatnánk akár „országjárásnak” is, hiszen Európa és a világ második legkisebb miniállamába Monte-Carlo-ba látogatunk el.
Egy reggeli erejéig még visszaugrunk Mentonba. Igazi franciás reggelink van: bagette+üveges tej. A város után megmászunk egy kicsiny dombot, melynek túloldalán már Monaco vár ránk a maga pompájával. Eszméletlen egy hely ez. Több fenséges jelzővel illethető, de elsősorban a tisztasága és a rendezettsége szúr szemet számunkra. A meredek hegyoldalban szinte minden négyzetcentimétert kihasználtak, nem egyszer több szintben lehet haladni, a föld alatt pedig alagútrendszer hálózza be a várost. Első utunk a központba vezet, ahol jachtkikötő mellett egy hatalmas tér és egy szabadtéri úszómedence kapott helyet. Az információs pultnál sikerül egy ingyenes térképet szereznünk, ennek segítségével indulunk a város meghódítására. Mielőtt azonban bárhová is mennénk, egy laza 10 forintossal tesztelem a kikötő mellet lévő becsületkasszás mellékhelyiséget, melyhez hasonló tisztaságút utoljára Svájcban láttam.
A Forma 1-es versenypálya útvonalán haladva áttekerünk a vízparti alagúton, közben egy versenyautót ábrázoló szobornál fényképezkedünk. Ezután szerpentines kanyarokon feltekerünk a híres kaszinóhoz. Itt még látszik az út szélén a versenypályára jellemző piros-fehér csíkozás. Egy pompásan karbantartott park szökőkútját akarjuk megszemlélni, de rögvest ott terem egy egyenruhás parkőr, s mutatja, hogy kerékpárral nem mehetünk be. Eztán a kaszinó és a Hotel de Paris épületeit csodájuk meg, természetesen kívülről, hiszen mindkettő esetében több ezer euró kellene, hogy akár egy lépéssel is beljebb jussunk a küszöbnél. Pontosabban a kaszinóban 1000 eurós a legkisebb címletű zseton, a hotelben pedig egy szoba egy éjszakára akár 2 millió forint (a verseny napján ennek négyszerese) is lehet. Szerencse, hogy az utcán járkálni és gyönyörködni ingyen is lehet.
A kaszinótól utunk a – a versenypálya nyomvonalát követve – visszatér a kiindulási ponthoz, majd felkaptatunk a szemközti dombra, ahol a hercegi palota foglal helyet. Ez a vonulat 2 részre osztja az amúgy is kicsiny országot. A palota előtti téren hatalmas tömeg tolong, éppen őrségváltás van nagy csindradattával. Engem a kilátás valamelyest jobban lenyűgöz. A palota után a katedrálist vesszük szemügyre. Itt nyugszanak a monacói hercegi család tagjai. Innen az Oceanográfiai Múzeumba megyünk, mely még szintén a hegyen, annak a tenger felöli oldalán van. Lezárjuk kerékpárjainkat, s megvesszük a 10 eurós belépőt. Nagyon nem kell félnünk, hogy esetleg ellopják a járgányokat, hiszen – habár nagy a tömeg – ennyi rendőrt, mint itt, még sehol sem láttam. Azt is olvastam, hogy itt a legmagasabb a rendőrök átlagkeresete Európában, tehát jó pénzért valószínűleg jó munkát végeznek. Először az akvárium részt tekintjük meg. Halak, cápák, ráják, teknősök… Szinten mindenféle tengeri élőlény megtalálható itt. Ezután a múzeum „száraz” részébe sétálunk fel, ahol egyéb érdekességek mellett egy hatalmas bálnacsontváz, valamint Colombus hajójának, a Santa Mariának a kicsinyített mása is megtalálható.
Egy igényes parkban ebédelünk, itt az eldobott hulladékot még hírből sem ismerik. Mondjuk nem kell sokat gyalogolni ahhoz, hogy kukát találjon az ember. Ebéd után visszagurulunk a központba, képeslapot veszünk, majd a palota alatti bonyolult alagútrendszeren keresztül elhagyjuk a várost.
Egy festői szűk kis öböl mentén haladunk el, a következő város már Nizza. A kikötőben ücsörgünk egy kicsit, majd elindulunk Chagnes sur Mare felé. Ezen kis üdülőfalu Le Todos névre hallgató kempingjében telepedtek le Tomiék. Végigtekerünk a csodás fehérkavicsos plage mellett. Nizza igazi üdülőváros mivoltát jelzi a hosszú tengerparti sétány és a mellette sorakozó luxusszállodák. A városnézés még ráér, keressük meg inkább a többieket! Bevásárlunk vacsorára, majd elhaladunk a repülőtér mellett. Nem kell sokat tekernünk, hiszen Cagnes Nizzával egybeépült. Gyorsan találunk egy várostérképet, s meglepődve tapasztaljuk, hogy a keresett kemping fent van a hegyekben. Erre egyikünk sem gondolt tudván, hogy Andi nem éppen „hegyimenő”. Nem kell nagyon emelkednünk, a parttól 4 km-re egy nyugis völgyben megtaláljuk Todost. Becsekkolunk. Itt már olcsóbb, mint olaszban, csupán 7 euró a szállás egy éjszakára. A recepciós hölgy nagyon készséges, segíteni akar a helykiválasztásban, s mikor megmondjuk, hogy barátaink már itt vannak, jól emlékszik a „két fáradt magyar biciklisre, akik tegnap este érkeztek”.
Tomiék sátra megvan, ők viszont sehol. Elmegyek egyet futni, leszaladok majdnem a partig és vissza, majd jól bevacsizunk Sólet mellé sült virslit és francia sajtot eszünk. Végre beesnek Tomiék is, akik várost és várat néztek Cagnesban. Végre személyesen is elmesélhetjük egymásnak kalandjainkat, hiszen SMS-ben elég komoly korlátok közé szorult az eddigi kommunikációnk az elválásunk óta. Még este elhatározzunk, hogy holnap áttekerünk Cannesba. Bár Andi bicaja elég kétes állapotban van, Tomi megkockáztatja vele az utat. „Ha eddig bírta, ezt a 40 km-es utat már bírnia kell”. Most már aggodalomra semmi ok, hiszen megérkeztünk. Egy nappal a tervezett előtt. Már csak ki kell várnunk a repülőt, mely hazavisz. De addig sem szeretnénk unatkozni.
11. nap (2005. augusztus 19. – péntek) - Az Arany Pálma városában
Cagnes sur Mare – Antibes – Cannes – Antibes – Cagnes sur Mare
Táv: 58,23 km
Ma végre mi is kipihentük a mentoni zűrös éjszaka fáradalmait. 9-kor keltünk frissen, üdén. Első utunk a Tomiék által felfedezett Géant szupermarketig tartott, ahol megvettük az aznapi betevőt, majd nekiindultunk a tengerparton Cannes felé. Nagyon lassan haladtunk, de legalább mindent jól szemügyre vehettünk. Dél körül érünk a szomszédos nagyvárosba, az időjárás mára ismét megjavult, így a hőség elől a homokos strandra „menekülünk”. Egész nap strandolunk, jókat fürdünk, beszélgetünk, egyedül Andi lóg ki a társaságból, aki Tomin kívül senkivel nem hajlandó szót váltani. Végül még már vele sem. Bedugja a fülét és zenét hallgat. Azt reméltük, hogy a megérkezés hatására most egy kicsit felszabadultabb lesz, de úgy látszik tévedtünk .Mi hárman viszont nagyon jól elvagyunk, ami láthatóan zavarja. Ekkor borult ki a bili a Pó-síkságon is.
Este ½ 6 felé aztán megunjuk a strandot és bekerekezünk Cannesba. Először a híres Carlton Hotelnél állunk meg, amely előtt egy hatalmas orrszarvú van kiöntve bronzból. „Ezt meg kell mászni!” – gondolok egyet és már fent is vagyok a hátán. Egy fénykép Diával, majd szólunk Tomiéknak, hogy őket is lefényképezzük. Andi bedurcál, s nem hajlandó odajönni. Tomi bepöccen, s úgy dönt, hogy nekik elég volt a mai napból, elindulnak visszafelé.
Mi még maradunk egy kicsit, végigjárjuk a sétányt, s megtaláljuk Palais del Festivals csarnokot is, ahol a híres Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma díjait osztják. Ez Európa legnagyobb filmszemléje. A palota környékén mindenfelé híres színészek kézlenyomatai: Sophie Marceau, Gerard Depardieu, Bruce Willis, Jean Paul Belmondo, Sophia Loren, hogy csak néhányat említsek. Besétálunk még a vitorláskikötőig. Egy hatalmas tér mögött magasodik a vár. Ide már nem mászunk fel. Veszünk pár képeslapot, majd elindulunk visszafelé. Nyomjuk rendesen. Bár kicsit eltévedünk, de így is beérjük Tomiékat még a Géant előtt. Bevásárlunk vacsorára. Közös vacsit tervezünk, melyhez én szerzem be az alapokat. Már este sötétben érünk vissza a kempingbe. Virslit sütünk, hozzá pedig egy igazi francia kuriózumot, dijoni mustárt eszünk. 2002 óta ez a kedvenc francia eledelem. Este még jót beszélgetünk hármasban, majd fürdünk egyet a kultúrált kemping vizesblokkjában és eltesszük magunkat holnapra.
12. nap (2005. augusztus 20. – szombat) - Városnézés: Nizza – a Cote ’d Azur fővárosa
Cagnes sur Mare – Nizza – Cagnes sur Mare
Táv: 30,05 km
Reggel kicsekkolunk a kempingből, hiszen a következő, s egyben utolsó éjszakát már megoldjuk valahogy. 10 óra körül visszaindulunk Nizzába várost nézni, ugyanis a Cote’d Azur fővárosának megtekintése idefelé jövet kimaradt a programunkból. Tomiék már túl vannak rajta, így ők inkább maradnak Cagnesban kettesben.
A tengerparti sokszorsok sávos főútvonalon haladunk befelé, útközben megállunk reggelit vásárolni, s miközben Dia boltban van pont elcsípem a járatot, amivel holnap majd úton leszünk hazafelé.
Reggeli után végigtekerünk a plageon, majd egy lépcsőre leszek figyelmes, mely felvezet a strandot és a kikötőt elválasztó meredek hegyvonulatra. Diának még mindig fáj a lába, így ő lent marad, én már nyomom is fel a lépcsősoron. A dombocska a mi Gellért-hegyünkre hasonlít, kicsi, de annál meredekebb, s minden irányban pazar a kilátás. A tetején egy nagy park van, padokkal, mediterrán növényekkel, a csúcson pedig egy panorámakávézó. Lepillantok a kikötő felé, épp ekkor érkezik egy hatalmas komp, majd átsétálok a másik partra ahonnan a Szállító című film elején megjelenő fehér kavicsos tengerparton kívül a belváros és az azt körülvevő hegyek, távolabb pedig a „vízre épült” repülőtér látszik. Körülbelül egy jó 20 percet nézelődök, majd visszasétálok Diához, s elindulunk az óváros felé.
Nizzának hangulatos, igazi mediterrán óvárosa van, keskeny, kanyargós, sikátorszerű utcácskákkal, rengeteg bazárral, étteremmel, kávéházzal. Bolyongunk egy sort meglelvén több híres épületet: az Igazságügyi Palotát, az operaházat, templomokat, majd képeslapot veszünk. Dia az olasz után a francia fagyit is kipróbálja, akkora adagot kap, hogy ketten is alig bírjuk megenni.
Délután 3-ig sétálgatunk – Dia vesz egy Nizzás bögrét, ez már nem is tudom hányadik lesz neki – majd a tengerpartra megyünk. Hatalmas hullámok vannak! Némelyik meghaladja a másfél méteres magasságot. Este 6-ig strandolunk, napozunk és nézegetjük a város fölött alacsonyan elhúzó repülőgépeket. Holnap már mi is felülről fogjuk látni Nizzát!
Visszafelé megvesszük a vacsit, majd a megbeszélt időpontra, este 7 órára elérjük Cagnest. Tomiék egy kicsit késnek, már kezdünk aggódni. Elindulunk felfelé a kemping irányába táborhelyet keresni. Nem sokkal a kemping felett, a völgyben találunk egy elhagyott kavicstárolót, ez megfelel egy éjszakára. Tomi és Andi egy hirtelen ötlettől vezérelve elviharzik a Géant-ba bevásárolni. „Ezek sem jönnek vissza egyhamar” –gondolom magamban, miközben nekiállunk a vacsikészítésnek. Tészta paprikáscsirke szósszal a menü, hozzá a Zürichet megjárt Győri Édes kekszem, melyről elég jól elfelejtkeztem. Már bőven naplemente után jönnek meg társaink, akik – utolsó nap lévén – jól bevásároltak. Ők is megvacsoráznak, majd szabadég alatt térünk nyugovóra.
13. nap (2005. augusztus 21. – vasárnap) - Repülünk haza!
Cagnes sur Mare – Nizza, Cote’d Azur Repülőtér
Pozsony Stefanik Airport – Rajka (vonattal Szombathelyre)
Táv: 41,4 km
Hajnali 6 órakor kelünk, fél hétkor már gurulunk is le a néptelen mellékúton a tenger irányába. Pár perc sem kell neki, hatalmas vihar kerekedik, csak úgy locsog az eső. Tomék pár perccel előbb indultak, de nemsokára beérjük őket. Tomi éppen esőkabátba öltözteti megszeppent barátnőjét. Engem nem zavar az eső, csak azon bosszankodok, hogy eláznak a cuccaink és így nehezebbek lesznek, majd a reptéri mérlegen. Körülbelül fél óra alatt érjük el a légikikötőt, addigra rendesen elmos minket a félelmetes erejű hajnali zivatar. Hárman nekiugrunk a kerékpárok szétszerelésének, keményen kell dolgoznunk, hogy időre szétkapjuk a négy kerékpárt. Szerencsére sikerül, így 8:30-ra már benn állunk a sorunkban, szerencsére az elején. A francia hölgy szó szerint betartja a szabályokat, mindent megmér. A túlsúly pedig drága dolog, kilónként 4 euró. Ezt megelőzvén beadjuk neki, hogy ezek nagyon könnyű túrakerékpárok, s miközben Tomival ráemeljük a mérlegre őket, én gondosan megtartom a hátsó kereküket, így csak 4-5 kg-ot mutat a mérleg. (Egyébként a bicajok kb. 15 kg súlyúak). Szerencsésen megússzuk a túlsúlyt.
A gépünk idejében érkezik. Már éppen kezdenénk dicsérni a repteret, mikor kellemetlen élményben lesz részünk. Egyszerűen nincs busz, ami kivigyen minket a kb. 200 méterre parkoló járatunkhoz. Emiatt majdnem 1 órát késünk. Ez nevetséges! De nemcsak mi jártunk így, mellettünk még több járat utasa vár hasonló sorsra ítélve. Ilyet még nem láttunk!
Mire elérkezik a felszállás pillanata, eláll az eső, s a felhők is oszlanak. Tomi és én kerülünk ablak mellé, így még van módom visszatekinteni Nizzára és Mentonra, mielőtt belerepülünk a felhőkbe.
Végig felhős utunk van, Pozsonyig semmi nem látszik. Rendesen tol a szél leszállás közben. Pár fokkal hidegebb idő fogad minket a szlovák fővárosban. Gyorsan összedobjuk a gépeket, eztán még megállunk a közeli Hipernova áruháznál egy kis nasit venni az útra, majd irány a határ.
Időben vagyunk, de mégis majdnem sikerült elkésni a vonatot. A Duna híd feljáróján visszakapcsolok, s az történik velem is, mint ami nem egy társammal a nyár folyamán. A meghajlott váltóm beér a küllők közé és eltörik. Már a reptéren nézegettem, hogy meggörbítették a szerkezetet, de nem gondoltam, hogy ekkora bajt okoz. Szerencsére nem esünk kétségbe, gyorsan leszerelem a szerkezetet, s váltó nélkül feldobom a láncot. „Ez már elvisz haza” – gondolom. Nyomjuk rendesen a kilométereket a Duna parti szuper kerékpárúton a magyar határ felé. Minket pedig a szembeszél nyom, de rendesen. Andi többször is lemarad, már nehezen visel bármilyen testi megpróbáltatást. Pedig most a Tomi vadiúj gépét tekeri, miközben Tomi az én lerobbant Caprineomat gyűri. Úgy látszik, mégsem a bicaj miatt nem tud tekerni, amire többször hivatkozott az út folyamán.
Pár csepp eső kíséretében elérjük a határt. Innen Tomival egy őrült hajrába kezdünk. A váltók már meghaltak, egyikünk sem tudja használni, ez teszi igazán őrültté a menetet. Hatalmas küzdelemben lehajrázom, pont az állomás előtt. Harmadiknak érkezik Dia és végül Andi gurul be búskomor képpel. Lesz mit kipihennie!
17:28-kor indul a vonatunk Hegyeshalomba. Itt van egy jó 40 percünk. „Menjünk el kocsmázni” – javaslom a többieknek. Bár az ünneplés kissé erős szó lenne, de legalább jelképesen érzékeltetjük magunkkal, hogy megérkeztünk.
Andi még így az utolsó napon is képtelen letámasztani a bicaját, már engem kezd határozottan idegesíteni, hogy szinte mindent a Tomi intéz helyette, még a legapróbb rutinszerű dolgokat is. Kemény megpróbáltatás volt az ő számára is ez a 9 nap. Jócskán szaporodtak ősz hajszálai, s az utolsó napokban hangulatán is keményen megérződött ez az állandó „gondoskodás”. Szerintem egy kisgyerekkel sem lett volna fárasztóbb a helyzete. De bizonyára ő is tanult az esetből.
A vonatút már sikeresen zajlik, eltekintve attól, hogy Tomi jegyet vesz Andi „szerencseszázasából”, aki ennek láttán elkezd pityeregni. Most már akkor is ki kell bírnunk hazáig! Vagy végleg becsavarodunk!
Dia Csornán átszáll a pápai vonatra, ő már megmenekült. Bő egy óra alatt aztán mi is befutunk Szombathelyre, s végre hazaérünk!
A túra teljes hossza: 1065,2 km (Bergamotól 613,8 km)
Utóhang
2005 nyara kuriózumnak számított a kerékpártúrákat illetően. Júliusban megjártam egy távoli, óceáni éghajlatú szigetországot, augusztusban pedig egy fantasztikusan látványos és sokoldalú túrán ismerkedhettem meg az Alpok hegyláncaival és a Földközi-tenger partvidékével. Itt életemben először megtapasztalhattam, hogy milyen érzés az, amikor egyedül kell teljesíteni egy idegen országban, ahol csak magában bízhat az ember. Mégsem ez volt számomra a túra legnehezebb része, hiszen az ember általában nem azért indul el túrázni, hogy élményeket szerezzen magának, hanem azért, hogy ezeket a fantasztikus kalandokat megoszthassa másokkal is. Egy jó Csapatban fizikai és lelki értelemben is eloszlanak a terhek, s a közös élmények életük végéig összefűzik a túrán résztvevő egyéneket.
Sajnos az idei év számomra nem erről szólt. Már júliusban, Írországban szétesett a második nap után a hatfős gárdánk, s itt is csak a Pó-síkság hátszeles egyeneseit tudtuk közösen megoldani. Az okok tulajdonképpen azokra a dolgokra vezethetők vissza, amiket már a másik túrabeszámoló végén leírtam.
A közös és lelkiismeretes felkészülés kellő önbizalmat ad, és összekovácsolja a csapatot. De mindez önmagában nem elég. Ehhez még kell egy nagy adag akarat is. E nélkül teljesen felesleges elindulni akár, a szomszédos falu az úticél, akár a Francia Rivéra.
Sokat tapasztaltam és tanultam az idei nyáron, s ennek tükrében utolsó gondolatom a következő: Csapatra márpedig szükség lesz a jövőben is, de csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végig csinálja.
Szigetszentmiklós-Lakihegy, 2005. október 17.
Puskás Zoltán