2009 nyarára újabb "őrültséget" sikerült megálmodnunk. A tavalyi rideg északi vidékeken megedződött csapatunk melegebb vidékre vágyott és új kihívásokat keresett magának. Így került képbe az eddig ismeretlen Portugália és Andalúzia varázslatos, hegyes vidéke és tengerpartjai. De ha már kontinensünk legdélibb vidékére vetődtünk, túl nagy volt a csábítás, s az ismeretlen vonzása, így bő egy hetet Marokkó félsivatagos és hegyes tájain kalandoztunk. Ez aztán kaland volt a javából!
Bevezető
Afrika. A mesebeli, a forró, a varázslatos, a titokzatos. A földrészre az idők során ráaggattak megannyi jelzőt, de hogy milyen valójában ez a táj, azt csak kevesen tudják. Egy átlagember Afrikával egy tunéziai, vagy egyiptomi szálloda ablakából ismerkedik, ha nagyon extrémnek vallja magát, akkor talán befizet egy dzsipes sivatagjárásra, vagy tevegelésre, melynek keretében kiviszik a közeli dűnékre, majd az esti frissen facsart narancsléjét már ismét a bárban fogyasztja, mesélve az egész nap a napernyők alatt tespedő ismerőseinek, hogy mekkora kalandban volt része. Járni persze így is lehet egy országban, de megismerni aligha.
Bennünk már hosszú évek óta érlelődött a gondolat, hogy több, mint 10 éves kerékpáros múlt után áttekerjünk egy másik földrészre, de most – miután eldőlt, hogy az Ibériai-félsziget nyugati vidékén fogunk kalandozni – kerültünk először igazán közel hozzá. Az elmúlt két évben két igencsak hűvös éghajlatú nyári túrát tudhatunk magunk mögött, így 2009 nyarára csak déli célpont jöhetett szóba. S – ahogy az ilyenkor lenni szokott – tervezés közben jön meg igazán az ember étvágya, így kissé meglepődtek társaim, mikor egy kereken 30 napos tervezettel álltam elő.
Létezik Európában egy ország, melynek területe megközelítőleg 93 000 km2, népessége 10,5 millió, ezeréves történelmi múlttal, számtalan műemlékkel és remek borokkal büszkélkedhet, többségben római katolikus lakói egyetlen közös nyelvet beszélnek és imádják a futballt. Egykor jelentős monarchiák közé tartozott, a 20. század második felében pedig több mint 40 éves diktatúra után egy vértelen forradalmat követően megteremtette a demokráciát, majd másfél évtizeddel később az Európai Unió tagja lett. No melyik országról van szó? Nem! Nem Magyarországról, hanem az egykor fél világot meghódító és uraló Portugáliáról. Túránk fővárosából, Lisszabonból indul dél felé, s az Atlanti-óceán partvidékén több folyó tölcsértorkolatán át kell kompoznunk, mire elérjük Európa legdélnyugatibb pontját a messze az óceánba kiugró Szent-Vincent fok szikláit. Ezután a jóval nagyobb turisztikai erővel bíró déli partvidéken kerekezünk végig, s 465 km megtétele után átkelünk a „nagy szomszéd”-ba, az 500 ezer km2 területű, négyszer nagyobb népességű Spanyolországba. Mi ennek a hatalmas országnak egyik legjellegzetesebb, s ugyanakkor legforróbb tartományában – Andalúziában – kalandozunk, melyet egy pontban már csak 13 km választ el a fekete kontinenstől.
Andalúzia látványos és jellegzetes fővárosa – Sevilla – után délnek vesszük az irányt, s a Gibraltári-félsziget környékén már-már érezhetjük a fekete kontinens fuvallatait. De ellenállunk a csábításnak, s nem hagyjuk ki a Costa del Sol (Napos part) csodálatos üdülőhelyeit úgymint, mint a felettük magasodó kopár, de csodaszép városokat-falvakat rejtő hegyvidéket. Malaga után túránk egyik legkeményebb szakasza következik. Ismét eltávolodunk a tengertől, s több mint 300 km-en keresztül 700 méternél nagyobb tengerszint feletti magasságban haladunk útbaejtve Spanyolország egyik legszebb városát, Granadát, és a fölé magasodó Sierra Nevada hegységet, ahol megmásszuk Európa legmagasabbra vezető hágóútját a 3394 méteres Pico Veletát. A havas hegycsúcsoknak egy időre búcsút intve ismét a Földközi-tenger partján találjuk magunkat. Almeriából kompon tesszük meg a 8 órás utat Melillába, ahol megismerkedhetünk egy új földrész arcával.
Sokan kérdezték tőlem, s kérdezik is azóta, hogy nem lett volna egyszerűbb Gibraltárnál kompozni. Igaz, hogy ott mindössze 1 órás az út, viszont bármilyen furcsa, de többe kerül. Ráadásul a Sierra Nevada miatt, melyet semmiképp nem voltam hajlandó kihúzni a tervből, már célszerűbb volt az almeria-i átkelés.
A 30 millió lakosú, hazánknál ötször nagyobb Marokkói Királyság amellett, hogy az Európához legközelebb fekvő afrikai ország, már jócskán magán hordozza a fekete kontinens jegyeit és varázsát. Bár Melilla még Spanyolországhoz tartozik, hamarosan már marokkói területen találjuk magunkat. Napsütötte földjét két tenger vize mossa. A legváltozatosabb éghajlatú afrikai ország: füves puszták, cédruserdők, kő és homoksivatag és örök hó borította hegyek jellemzik. Dicsőséges múltra visszatekintő arabok, berberek lakta ősi királyság. S az útikönyv fenséges jelzői után azért hozzátenném: de mégiscsak Afrika! Se több, se kevesebb!
Átkelvén a Rif-hegység vonulatain az ország belső vidékén lévő 450 km-es útvonalat vonattal tesszük meg. Ez egy ésszerű rövidítés, hiszen sem napokban, sem pedig erőben nem igazán viselnénk jól az ország belső pusztás területén való hosszú tekerést. Ezután pedig a tengerpartot követve haladunk Safi városáig, majd nekivágunk a félsivatagos pusztának, ahol elérnénk a túra végcélját Marrakech-t.
Utunk itt akár véget is érhetne, ha nem esnének oly közel a városhoz a Magas-Atlasz hegység hívogató csúcsai, melyek között még 3 napot kalandozunk, a tervek szerint újabb magassági rekord beállításával. Megmásszuk Észak-Afrika legmagasabb hegycsúcsát a 4167 méteres Toubkal-t. Visszatérve Marrakechbe búcsút intünk Afrikának. Hazafelé Madridban szállunk át, s ha már így alakult, ezt a várost sem hagyhatjuk ki.
A túratervet Tomi többszöri kérésére sem sikerült 27 napnál rövidebbre faragni, még a vonatos szakaszokkal sem. Így elég érdekesen, s sajátosan alakult a túra résztvevőinek névsora. Feleségem Puskásné Kustán Klaudia (Dia) a tavalyi skóciai túrát – Peti fiúnk születése miatt kihagyta. Idén is csak egy hetet vállal, mégpedig a túra első hetét Lisszabontól Sevilláig. A mindössze 18 éves Bimbó László (Bimby) tavaly lelkileg nagyon rosszul viselte a skóciai három hetes túrát két éve pedig a hőség fogott ki rajta Montenegróban, s bár lelkesedése határtalan, semmiképp nem javasoljuk neki a 27 nap teljesítését. Mivel őt inkább Afrika érdekli, sikerül úgy megegyeznünk vele, hogy Dia az ő kerékpárján jön el, így Sevillában nem kell bicajt utaztatni, hanem csak az emberek váltják egymást. Ez így jóval költségtakarékosabb és ésszerűbb megoldás mindenki számára. Nagy Tamás (Tomi) is több éve tagja lelkes csapatunknak. Őt viszont munkahelye csak három hétre hajlandó egyben elengedni, így hosszasan dilemmázik, hogy mit hagyjon ki, és csatázik velem, hogy ugyan csippentsek még le pár napot a tervezetből. Én azonban már eltökéltem magam, s nem engedek a nettó 2379 kilométeres túrából. Persze könnyű helyzetben vagyok, hiszen a túra elejére és végére is van emberem, s bizonyára most sokan önzőnek tartanak, de nem áll érdekemben, hogy bármit is kihagyjak, ha már ekkora útra adtam a fejem.
Papíron – mint minden túra – ez is tökéletesnek és csodálatosnak tűnt, de nem szabad elfelejteni, hogy a túrázók hatalmas testi megpróbáltatásnak lesznek kitéve a túra folyamán folyamatosan: először is meg kell küzdenünk a szinte állandósuló hőséggel és szárazsággal, hiszen Portugáliában 27-30°C, Spanyolországban 30-35°C várható, de Marokkó belsőbb területein nem elképzelhetetlen a 40°C-os nappali hőmérséklet sem. Emellett – főként az óceán partvidékén – erős szélre kell számítanunk, mely a meleggel párosulva szintén keményen próbára teszi a kerekest, s ekkor még nem is említettem az emelkedőket. A sok-sok domb mellett túránk folyamán többször kell 1000 méter és egyszer 3000 méter fölé másznunk kerékpárral, mely csomaggal nem kis teljesítmény még „normál” hőmérsékleti viszonyok között sem. Meg kell birkóznunk az esetleges folyadék- és sóhiánnyal úgy, mint a kopár dombok hosszú kaptatóival. Marokkó emellett még rengeteg meglepetést is tartogathat számunkra, melyekre nehéz előre készülni, ezért azt javasoltam mindenkinek, hogy a túra viszontagságaira éppúgy készüljön fel mint testileg, mint pedig lelkileg, mint a szépségeire.
December elején aztán elérkezett a repülőjegy-vásárlás ideje. Azért ilyen korán, mert mivel elég sok járatot kell összehangolni, ilyenkor még jóval több az olcsó jegy, mint pár hónappal később. Dia, Bimby és az én jegyeimet gond nélkül lefoglaljuk, Tomi azonban még mindig döntésképtelen, ráadásul nem készült el új útlevele sem. Neki csak az odaút van meg, majd csupán februárban sikerül egy olasz fapadost találni, aki hazahozza az Atlasz előtt Marrakechből Velencébe.
Februártól kezdtük meg a fizikai felkészítést. Bimbynél idén nem bíztam a véletlenre a dolgot, mert azt már sajnos többször bizonyította, hogy egyedül nem tud egy komolyabb programot végigcsinálni. Aláírattam vele egy megállapodást, melyben kitűztem az adott hónapokban teljesítendő kilométerek és túrák számát. Azonban újra csalódnom kellett, hisz bár februárban és márciusban a közös megmozdulásokra eljött, de a program egyéni részét képtelen volt tartani. A közös túrák ettől még jó hangulatúak voltak, voltunk a Csepel-szigeten, a Vértesben, a Visegrádi-hegységben, a Mátrában sőt Bimbyvel kettesben még egy 4 napos felvidéki túrát is lenyomtunk. Egyetlen nagy csapatépítő túránk volt a Fertő-tó körüli júniusban. Erre már Bimby is kezdte behozni lemaradását, s Tomi – bár eddig nem vitte túlzásba – is vígan nyomta a kilométereket.
Az évek folyamán jól összeszokott csapatunk testileg-lelkileg készen állt a megpróbáltatásokra, így már nem volt más dolgunk, mint kivárni 2009. július 8. napját, mikor az első trió nekivág Portugália földjének.
Első fejezet: Portugália és Andalúzia fővárosa közt kerekezve