bmenu1     fb1    insta1  

Svájci Alpok - átkelés a Szent Gotthárd hágón

Zürich - Milánó - Nizza, 1. szakasz (1-4. nap)
 

1. nap (2005. augusztus 9. – kedd)  -  Utazás Svájcba

Hegyeshalom – Rajka – Pozsony

Zürich - Oberrieden

Táv: 74,74 km

Reggel ¾ 6-kor keltem, megreggeliztem, felpattantam a bicajomra és elindultam Svájcba. Mivel biciklivel ez egy kicsit sokáig tartott volna először csak a szombathelyi állomásig tekertem, innen Piroskával utaztam Hegyeshalomig. Vészesen emlékeztetett ez a túrakezdés a 2002-es párizsi túrára. Hajnali indulás Piroskával Hegyeshalomba. Csak Pungi hiányzik. Hát igen most egyedül vagyok. Lassan kezdek megbarátkozni a gondolattal. Ez az első többnapos utam, ahol magamon és a biciklimen kívül másra nem számíthatok. „Serdülőkoromban sokat kerekeztem egyedül itthon és Ausztriában egyaránt, így ez nem lesz újdonság, az éjszakákat meg majdcsak kihúzom valahogy” – gondoltam.

A vonat 9 óra 10-re érkezett meg a határmenti kisvárosba, ahol ugyanabban a boltban vettem reggelit, mint 2002-ben, majd kajálás után nekiindultam. Rajkára gyorsan átértem a mellékúton, s megállás nélkül haladtam a határátkelő felé. Átlépés után a mobil kikapcsolva, innen már a „magam ura vagyok”.

Egyhangú szembeszeles út Pozsonyig, ahol – mivel csak délután 5 kor indul a gép – városnézést tervezek. Áttekerek Dunán, az Öreg-hídon, s bevetem magam az óváros kacskaringós utcácskáiba. Gyorsan rá kell döbbenjek: Pozsony belvárosa szebb, mint Budapesté. Elég szégyen ez ránk nézve! Még egy gyors bevásárlást bonyolítok egy Billában, veszek sok-sok finomságot, csokit, üdítőt, péksüteményt a szlovák túráról megmaradt koronából. Délután egy körül érek ki a reptérre. Hagyok magamnak időt a szerelésre, hiszen most aztán egyáltalán nem mindegy milyen állapotban érkezik meg gépem. Körülbelül egy óráig dolgozom, leszerelem a kiálló alkatrészeket, majd kartonnal és folpack-kal vonom be gépemet. Fél 3 kor már be is állok a becsekkolós sorba. Minden rendben halad egészen addig, míg a csekkolást végző hölgy rá nem pillant a bicajomra: „Ez túl nagy!” – mondja szlovákos akcentussal angolul – „Nem fér fel a gépre!”. Hirtelen mintha villám sújtott volna belém! „Na most mi lesz?!” A hölgy a légitársaság pultjához terel, hogy ott közösen ötöljünk ki valamilyen megoldást. Ott újra elmondják, hogy a mindössze 30 személyes Embrarer típusú gépnek nagyon kicsi a csomagtere, így nem fér el benne a kerékpárom. „Make smaller” – rakom össze az általam ismert angol szótöredékeket, remélve, hogy megértő fülekre találok. A csaj bólint, én meg nekiugrok a gondosan becsomagolt gépnek, „kitépem” az első kereket, majd a vázhoz rögzítem egy jó adag szigetelőszalaggal. „Így már jó lesz!”. Szerencsére nem kell kivárnom újra a hosszú sort, gyorsan beléptetnek, s megkapom a beszállókártyámat. Az első izzasztó helyzeten túl vagyok.

Délután 5 órakor pontosan startol falatnyi légcsavaros gépünk, s pár rázós légörvény után sikerül elérnünk a repülési magasságot. Ez a sugárhajtású gépekkel ellentétben nem emelkedik 10 km körüli magasságokba, csupán a felére, jó kilátást nyújtva az alattunk elterülő dombos, majd később hegyes tájékra. Elrepülünk Bécs felett, majd feltűnnek az Alpok első kétezresei, később már a háromezresek felé járunk, majd Bajorország következik, s megpillantom a Bodeni-tavat. Most már közel járunk. Még egy merész kanyar aztán már gurulunk is a kifutón. 1 óra 50 perc alatt megérkeztünk Zürichbe.

A Svájciak nem véletlenül híresek óráikról: falatnyi gépünket már várja a busz és a rakodószemélyzet. Ilyen összehangolt munkát még egy reptéren sem láttam. Pár perc és az érkezési csarnokban vagyunk gondosan megőrzött és sérülésmentes csomagjainkkal együtt. Határozottan jó ide megérkezni!

Egyébiránt nem csak a reptéren, hanem az egész országban ilyen szervezettség uralkodik. Itt aztán minden ki van találva, de keményen gondoskodnak is róla, hogy ezt a jól kitalált rendszert mindenki maradéktalanul betartsa és betartassa másokkal. Itt nincsenek szabálytalanul parkoló autók, senki nem száguldozik ezerrel és a közlekedési dugóról is csak a tévében hallhattak. Az emberek közvetlenek, segítőkészek, viszont ha például rossz helyen kerekezel, már az első járókelő rögtön felhívja a figyelmedet a helyes közlekedésre.

Így aztán nem lepődtem meg, hogy miután összeraktam gépemet és kitekertem a terminálból nem telt belé 50 méter, s máris kerékpárúton találtam magam. Újabb 50 méter múlva egy kis piros – külön kerékpárosoknak készített – tábla tűntette fel a kerékpárúton elérhető irányokat és távolságokat.

El is indultam a „Zürich – Zentrum” jelzés felé, s hol kerékpárúton, hol pedig kerékpársávon gyorsan és problémamentesen elértem a belvárost. Útközben aztán ámultam-bámultam rendesen. Németország is rendezett, tiszta és jól szervezett állam, mégis Svájc mindenből egy lépéssel előbbre jár.

Zürich számomra nem ismeretlen, hiszen a már emlegetett 2002-es párizsi túra során érintettük ezt a szép alpesi jellegű várost, mely a róla elnevezett tó partján, a Limmat-folyó kifolyásánál fekszik. De mégis újra csodálattal töltött el óvárosa mely a kristálytiszta folyó két partjára épült, sok-sok szebbnél-szebb híddal összekötve. A naplemente azonban erősen közeledett, így pár fénykép, aztán irány a Zug felé tartó főút, szállást kell találni mihamarabb. A várost elhagyva aztán rám köszöntött a sötétség. Felszereltem hátra a kis piros villogómat, s így tekertem felfelé a Sihl folyó mentén egy viszonylag szűk völgyben. Bár volt forgalom, különösebben nem kellett félnem, hisz a várost elhagyva sem szűnt meg a kerékpárút. A főút mindkét széle szaggatott sárga csíkkal le volt választva: ezt csak kerékpárosok használhatták. Mondanom sem kell, egy autót nem láttam, aki egyszer is ráhajtott volna erre a részre, nemhogy itt parkolt volna. Már koromsötét volt, mire végre megtaláltam azt, amit kerestem. A főútról egy szűk erdei úton tekertem fel a hegyoldalba, majd csak úgy találomra bevilágítottam a sűrű erdőbe. Szerencsém volt, pont találtam egy vízszintes terepet. Nagyon kellett vigyáznom, hogy ne hagyjak szét semmit a sátorállítás során, mert az erdőben lámpa nélkül tényleg 0,0 m volt a látótávolság. Hamar feldobtam a sátrat, majd küldtem egy smst haza, hogy jól vagyok és eltettem magam holnapra.

 

2. nap (2005. augusztus 10. – szerda)  - Hegyek között, tavak mentén

Oberrieden – Zug – Cham – Luzern – Hergiswil – Beckenried – (komp) – Gersau – Brunnen – Altdorf – Amsteg - Wassen

Táv: 120,0 km

A tegnapi fáradalmakat kipihenve 8:20-kor keltem. Éjszaka nagyon hideg volt, mint általában a hegyek között, de ahogy felkelt a Nap gyorsan emelkedett a hőmérséklet. Hamar feltekertem a Zürichseet a Zuger See-től elválasztó hegyvonulatra, s már a tóparti városban reggeliztem. A Svájciaknak van egy jó áruházláncuk (Coop), ha tehettem itt vásároltam. Nagyon jó a svájci tej és nagyon büszkék is rá, nem egy helyen figyel le az óriásplakátokról a „tej” reklámja, mindenféle gyártó cég nélkül. Ma a banán volt az akciós gyümölcs, s a kenyér is megfizethető és finom, így bőségesen megreggelizhetek. Hamarosan elérem Luzern városát, mely már a Vierwaldstätter See partján fekszik, Zürichhez hasonlóan szintén egy sebes és tiszta vizű folyó, a Reuss kifolyásánál. Luzern (ejtsd lucern)„igazi” Svájci város. Mint mindenhol itt is számtalanul lobognak a fehér keresztes vörös lobogók büszkén hirdetve a kicsi ország szuverenitását, a folyó partján jellegzetes épületek, na és itt van még a Kapellbrücke is, mely Európa legrégibb fahídja, mellesleg a „Világ 100 csodájának” egyike. Sok turista van, s az idő is fantasztikus. Áttrappolok a fedett fahídon, „félúton” veszek egy kis "szuvenyírt", egy svájci bögrét Diának, a nagy bögregyűjtőnek. Szívem szerint akár egész nap elsétálgatnék itt, a városban, de nem tehetem. Még egy kör a hangulatos belvárosban, pár fotó és irány tovább az újabb „csodák” felé abban a tudatban, hogy ide még egyszer mindenképpen vissza kell jönni ebben az életben.

Innen a tóparton folytatom az utam. Nincs nehéz dolgom a tájékozódást illetően, a piros táblák mindig mutatják a helyes irányt. A hegyek néhol meredeken szakadnak bele a tóba, de a bicikliútnak mégis mindenhol van hely. Hol az autópálya mellett, hol pedig alatta. Ebédidőre elérem Beckenriedet. Innen a kerékpáros térkép a tó túlpartján jelöli az út folytatását Altdorf felé, kompátkelési lehetőséggel. Jobban szemügyre veszem a részletes térképen az általam tervezett útvonalat, de be kell látnom, hogy egy 9,3 km-es autópálya-alagúton kívül csupán vékony és roppant kanyargós kicsiny földutakat jelöl. Így maradok a komp mellett, mely kisvártatva megérkezik a kikötőbe. Körülbelül negyedórát ringatózunk az égszínkék vizű tavon, s szerencsémre valahogy elkerült a pénzbeszedő ember is, így megmaradt 9 frankom. A túlparton aztán követtem a jelzést, de hamarosan rá kellett döbbennem, hogy lassan 2 óra van és még nem ebédeltem. Mikor egyedül kerekezek gyakran elfelejtek étkezni. Kissé legyengülten nyomom a pedált, boltot keresvén, s elkezdek szédülni. Szerencsére nem kell sokáig mennem, a következő tóparti városka – Brunnen – Coop áruháza elérhető közelségben van. A megmaradt pénzen felbuzdulva veszek egy Nutellát, valamint finom kenyeret és üdítőt. Mindezzel letekerek a tó partjára, ahol alig akad szabad hely. Sok nyugalomra vágyó ember élvezi a kellemesen meleg, enyhén szeles nyári időjárást. Ebéd közben újra feltűnik az a lapátkerekes hajó, melyet utoljára Luzernban láttam. „Mire én ideértem, ez már keresztben-hosszában megjárta a tavat” – következtettem a sebességéből.

Az ebéd után aztán délnek indultam. A tó ezen szakasza, bár szűkebb, de sokkal meredekebb, mint az eddigiek. Az út során alagútból alagútba járok, természetesen itt is svájci módra, néhol kerékpársávban, a hosszabb földalatti részeken viszont teljesen elkülönített kerékpáros-alagútban haladhatok, sőt olyan is előfordul, amikor az út alagútban megy át egy szikla alatt, a kerékpárutat viszont kivezetik a szerpentinre, több mint száz méterrel a tó víztükre fölé. „Ha nálunk legalább fele ilyen jó utak lennének…”.

Körülbelül öt óra felé megérkezek a Vierwaldstätter See legdélebbi pontjához, Altdorf városába. Itt folyik bele a Reuss folyó az amőba alakú alpesi tóba, ugyanaz a folyó, mely Luzernnél elhagyja azt. A háttérben már látszanak az igazán nagy hegyek, a tómenti kétezer körüli csúcsok mögött feltűnnek a háromezres testvéreik.

Altdorf 454 méteren van, innen kell most szép lassacskán 49 km alatt felmásznom a Szent Gotthárd hágóra. Az út már a falu után elkezd szép lassan emelkedni, s ahogy elérem a 100. kilométert elkezdek én is szép lassan fáradni, így egyre többet pihenek. Egyik pihenő alkalmával éppen a helyi turistajezéseket tanulmányozom. Itt nem az útvonal hossza alapján rangsorolják az utakat, mint nálunk, hanem a nehézsége a mérvadó. A sárga a könnyű sétákat jelenti, a zöld a húzósabb túrákat, a piros a sportos, edzett embereknek szól, a kék pedig csak és kizárólag felszereléssel hegymászóknak.

Áthaladok még pár kicsiny falun, ahol a szokásos svájci zászló mellett ott lobog az éppen aktuális kanton (megye), jelen esetben Uri bikafejes zászlaja. Egyébként ez a szimbólum a rendszámtáblákról is visszaköszön, már-már szinte a nagybecsű országzászlóval egyenértékű.

Amsteg után aztán megunja az út a laza, könnyed emelkedést, s egy hirtelen töréssel beveti magát a hegyek közé. 10 % körüli az emelkedő, se több, se kevesebb. Bár ekkor még nem tudom, de ez a szám a következő 35 km-en nem nagyon fog változni. Egy kemény 10-est kapaszkodok, aztán legurulok a folyó partjára táborhelyet keresni. Szerencsém van, már az első alkalommal találok egy jó terepet. A jelekből ítélve már mások is megaludtak a folyóparton. Bár még csak 6 óra, de úgy gondolom, nem kockáztatok, inkább eltöltöm az időt ezen a szép helyen. „Figyelem! Veszély! Veszélyes a folyómederben tartózkodni! A vízierőmű automatikus rendszere a vízszintet hirtelen megváltoztathatja!” – olvasható angolul, németül, franciául és olaszul, egy jól illusztrált táblán. Ez engem különösebben nem zavar baromi, nyugalommal ücsörgök a robajló folyó hatalmas kövein. 7 felé megcsinálom a sóletkonzervemet, majd megvacsorázok. Már csak a fürdés van hátra a jéghideg vízben. Ezzel is gyorsan megvagyok. ½ 9-re már a sátorban vagyok, s csupán a folyó túlpartján a Gotthárd alagút felől és felé haladó10 percenként elhúzó vonatok zaja zavarhatja meg álmomat. Most már jól felöltözök, hiszen 900 méteres magasságban valószínűsíthetően még hidegebb lesz az éjszaka, mint az elmúlt éjjelen. Alaposan rápihenek a hágóra.

 

3. nap (2005. augusztus 11. – csütörtök)  - A „nagy” nap!

Wassen – Andermatt – St. Gotthard Pass – Airolo – Faido – Biasca – Bellinzona – Taverne – Lugano - Melide

Táv: 142,7 km

Elérkezett a nagy nap! Előttem a Szent Gotthárd hágó 2108 m magas vonulata arra vár, hogy meghódítsam. Nem is váratom sokáig, összepakolok, majd nekiveselkedek az emelkedőnek. Így bemelegítés nélkül eleinte nehéz haladni. Hamarosan elérem a wassen-i vízierőművet, s felmérem az a sok-sok köbméternyi vizet, aminek a nyakambazúdításával fenyegetőztek tegnap. 934 méteren vagyok. Bolt sehol. Mászok tovább, egyre jobban bemelegedve. A következő falu Göschenen, 1100 méter magasságban. Itt már találok egy kicsiny Coop-ot, gyorsan bevásárlok, majd egy kultúrált parkban reggelizek. Közben a Nap is kibújik a magas hegyek mögül, s megvilágítja 3503 méteres Sustenhorn oldaláról leszaladó hófehér gleccsertömeget. Fantasztikus látvány.

Energiával feltankolva indulok útnak, most már könnyebben forog a pedál, így is több bicajos előz meg mint itthon egész évben. Na jó, ők cuccok nélkül tekernek, úgy azért teljesen más. A falu után a völgy beszűkül, az autópálya eltűnik a 16,3 km-es Gotthárd alagútba, a mi utunk pedig, hogy a szintkülönbséget legyőzze, eszeveszett kanyargásba kezd. Visszanézve 4-5 kanyar is látszik egymás alatt. Nem állok meg, így hamarosan elérem az 1444 méteres magasságon fekvő Andermatt települést. Itt már hideg van rendesen. Ahogy megállok a felvonó állomásán rögtön előkerül a pulcsi. Bár a felvonó üzemel, kemény 37 frankot kérnek azért, hogy felvigyenek a 2963 m magas Gemstock csúcsra. Mivel összesen 50-et váltottam a három napra, felejtős a buli, pedig ilyen magasan még nem jártam. Szomorúan nézem, ahogy elindul a felvonó felfelé, aztán én is útnak indulok a hágó irányába. A városka után rövid egyenes szakasz, majd egy kereszteződés. Itt lehet letérni a Furkapass irányába, amely bár kicsit magasabb, mint a Gotthárd, de más irányba vezet. Innen ismét visszajön az emelkedés, s újra elhúz mellettem két versenybicajos srác. Lassan, de biztosan haladok célom felé. A felvezető völgy egyébként meseszép, mint ahogy a magashegyi tájék általában. Gyönyörű zöld fű, tehenek, magas, sziklás vonulatok. Már nem járok messze célomtól, mikor az út kétfelé ágazik. Az egyik a széles, új út, a másik pedig a régi tradicionális macskaköves „eredeti” gotthardi útvonal. Én természetesen az utóbbit választom, bár a macskakő nincs igazán ínyemre. Az utolsó 500 méteren elfogy a lendület és tolom a gépet, közben megelőzök 2 negyven év körüli nőt, akik hasonlóan cselekednek. „Nem semmik az öreglányok!” Ide feljönni!

Még pár kanyar és feltűnik az a hely, amiért reggel óta küzdöttem. Majdnem egy egész délelőtt kellett hozzá, de megérte! Itt vagyok 2108 méteren. Hó sajnos nincs, de van egy tábla és egy svájci zászló, amikkel lehet fényképezkedni. Pár száz méter múlva, kicsit lejjebb az „autósok gotthardja” is megtalálható, hatalmas parkolóval, étteremmel, rengeteg emberrel. Ez már annyira nem tetszik, de nem lehet mit tenni, rossz irányba tart a világ. Nem sokat időzök, felveszem a bukósisakomat, s jöhet a száguldás! Kb. 2 km múlva egy kilátóhelyre leszek figyelmes, itt megállok. A látvány fantasztikus. A Gotthard ezen oldala nem hosszában, hanem keresztben kapja el a folyóvölgyet, s eszméletlen kanyarokkal, építészeti megoldásokkal, betonoszlopokra támasztott kanyarokkal lejt több, mint ezer métert szintben. S mindez innen nagyon jól szemrevételezhető. „Na ezt ki kell próbálni” – gondolom, pár foto s már megyek is tovább. Nemsokára ismét leterelnek, az útból autóút lesz, s zötyöghetek a macskaköveken, de aztán ismét a száguldásé a főszerep. Kb. negyed óra múlva, 1150 méteren lévő Airolo városában már kellemesen enyhe idő fogad, s ismét egy kellemetlen útitárs: a szembeszél! „Eddig a heggyel küzdöttem, most meg küzdhetek a széllel” – mérgelődök egy sort magamban. Faido városánál jelez a gyomrom, s szerencsésen találok egy Coopot. Zárva van. Először meglepődök, de miután jobban szemrevételezem a nyitva tartást, látom, hogy olasz módra van kitalálva, s éppen sziesztaidő van. Szerencsére nem fél négyig, mint az anyaországban, csupán kettőig. Csak negyedórát kell várni. Kihasználom az időt: kicserélem az elkopott első fékpofáimat, majd térképészek egy kicsit. Jól gondolkodtam, a Gotthard hágó nem csak vízválasztó, hanem egyben határ is német Svájc és olasz Svájc között. Errefelé már Gothardonak hívják, s valószínűleg olaszul is beszélnek. „Bon Giorno”-t köszön a boltosnéni is, így az előbbi gondolatmenetemet most már akár írásban is adhatom. Szerencsére az infrastruktúrát tekintve nincs változás olasz részen sem, azonban az olaszokra jellemző igénytelenség már jócskán megmutatkozik a németekkel szemben.

Délután aztán ismét nyomom a szelet rendesen a Ticino folyó völgyében. Biasca, majd Bellinzona következik. Itt belerepül egy bogár a szemembe, s hosszú ideig nem tudom kiszedni. Már miden bajom van: kirakatban, visszapillantóban mindenhol próbálkozom, de egyszerűen nem találom. Most érzem igazán a társ hiányát! Kicsit ledőlök a folyó gátjára, becsukom a szemem, hátha jobb lesz. Közben szép csendben elered az eső. Újra útnak indulok. A város után még egy hágó vár rám. Bár nem magas, mindössze 554 méteres, de annál meredekebb. A neve: Monte Ceneri. Az autópálya és a vasút már „rutinosan” a város után szép lassan kapaszkodik fel a hegyoldalra, a mi utunk még lazán a völgyben csalinkázik. De nem sokáig. Egy hirtelen kanyar, aztán lehet váltani, és taposni. Most már nem megy olyan jól, mint délelőtt. Hamar felülnézetbe kerül a völgy. A hágó felénél aztán megáll a gépezet, egy kicsit tolnom kell. Fél kilométer múlva visszaülök és leküzdöm a dombot. A túloldal már nem ilyen meredek, szép lassan süllyedünk, a szembeszél gondoskodik róla, hogy ez alig legyen érzékelhető. Már bőven benne járok a 100-asban, kemény szintek a lábamban, egyre nehezebben megy a bicaj. Táborhely viszont nem akad. Találok egy forrást az út mentén, itt viszont nem lehet megaludni sehol. Tovább kell mennem. Ahogy haladok, egyre nagyobb lesz a népsűrűség, rontva esélyeimet. Este 7 felé megérkezek Luganoba. A tó gyönyörű, de a partján uralkodó újgazdag stílus nem jön be. Ez már teljesen más világ, mint tegnap a Vierwaldstätter See partján. Fáradtan nyomom a kilométereket a meredek tóparton, mindenfelé villák, szinte reménytelen lejutni a partra. Hamarosan elérem Melidét, ahol az út, az autópálya és a vasút egy hármas hídon megy át a tó fölött. Az út mentén tóparti sétány, a túlparton pedig ismét a tó partján folytatódik az út. Elég volt ennyi mára. Lemegyek a sétányra, melegítek magamnak konzervet. Az esti kutyasétáltatók kicsit furcsán néznek rám, de hát ez van! Buksi meg csakazértsem kapja meg a sóletemből a kolbászt! A még égő főzőkockát beküldöm a tóba, majd ücsörgök egy kicsit, s megírom a túranaplót. Nem először fogok híd alatt aludni, de ilyen forgalomra azért nem számítottam. Este még gyönyörködök a tóparti települések éjszakai fényeiben, majd elteszem magam holnapra. Zaj van, s elég nagy a mozgás, de fáradtan bárhol és bármikor elalszik az ember.

 

4. nap (2005. augusztus 12. – péntek) - Találkozás Bergamoban

Melide – Como – Bergamo – Ponte St. Pietro

Táv: 123,9 km

Éjszaka többször arra ébredek, hogy kivilágított hajó húz el a híd alatt, újgazdag utasaival. Nem mondom, hogy pihentető éjszaka volt, de egyszer ki lehet bírni. Ma estére végre együtt lesz a csapat! Ez lelkesít, miközben merev lábakkal felszállok gépemre, s áttekerek a Luganói-tó felett. Olasz földön nincs értelme korán kelni, itt 8:30 előtt nincs nyitva bolt. Jó negyed órát várok ismét korgó gyomorral az első útbaeső Coop mellett. Ahogy közeledik az országhatár, egyre „olaszosabbak” a városok, falvak, bicikliút a hágó óta nem nagyon akad. Chiasso után hirtelenjében minden jel nélkül ott terem a határátkelő. Maradt egy kis frankom, s mivel nem akarom visszaváltani inkább veszek belőle eurót. Pont 10-et adnak a maradék pénzemért. Jó üzlet volt. A határon nincs igazi ellenőrzés, gyorsan átengednek. Az első nagyobb település Como, a híres Comoi-tó partján. Nem egy nagy eresztés, egy sablon olasz város egy hosszú, vékony völgytó csúcsán. Azért lemegyek a tópartra, úgyis van temérdek időm. Társaim csak este érkeznek. Como után már Bergamo felé veszem az irányt, jókora dombbal kezdek, aztán – ahogy közeledek a Pó-síksághoz – úgy egye simább, egyhangúbb lesz az út. Délben csupán banánt vásárolok, mivel nem erőltettem túl magam, ez is megteszi ebédre. Nem sokkal később egy hatalmas vashídnál sziesztázok egy kápolna árnyékában. Az elmúlt napok kemény hajtása után nem erősségem a lazítás, de nincs mit tenni, mindjárt Bergamoban vagyok. Akárhogy húzom-halasztom, délután 4-re így is megérkezek a városba. Első utam a reptérre vezet, ahol egy ideig nézegetem a fel- és leszálló gépeket, de mivel nagyon gyér a forgalom hamar megunom és visszakerekezek a városba, melynek óvárosa a nevéhez méltón hegyre épült, jó kilátással és építészeti értékekkel. Megérte felmenni!

Este 7-re viszont már nagyon nem tudok magammal mit kezdeni. Visszatekerek a reptérre és feszült várakozásba kezdek. A gép persze késik, csupán 8:52-kor száll le. 3 nap magány után nagyon jó végre ismerős arcokat látni! Összedobjuk a gépeket, felszereljük a csomagokat és a világítást, majd nekiinulunk az olasz éjszakának. Lassan haladunk, cél a délután általam már lecsekkolt tuti táborhely. Sötétben kicsit nehezebb odatalálni, de szerencsére nem okoz gondot. Ponte St. Pietro falva mellett ütünk tábort, nem messze a folyóparttól. Az éjszakai fürdés sem maradhat ki. Nagyon enyhe éjszakánk van.

Tovább a 2. szakaszra (Pó-síkság, Olasz Riviéra)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.