A Déli-Kárpátok kétezres vonulata már régóta birizgálja a fantáziámat. Ám mivel az ország nyugati felén nőttem fel, ha nagy hegyeket akartam látni, reflexből nyugatra tekingettem. Pedig a kétezres hágók kedvelői itt Közép-Európában nemcsak az Alpokban, hanem tőlünk keletre is találnak fogukra való útvonalakat. A méltán híres Transzfogarasi hágóút mellett pár éve új aszfaltburkolatot kapott egy nálunk kevésbé ismert, de még ennél is magasabb útvonal: a Transalpina. Hát mire várunk? Nézzük meg őket közelebbről!
Déli-Kárpátok kerékpártúra
Indulás: 2012.08.08.
Érkezés: 2012.08.15
Időtartam: 8 nap
Teljesített táv: 830,9 km
Régió: Erdélyi-érchegység, Szebeni-hegység, Páring, Fogarasi-havasok, Bucsecs (Románia)
Útvonal:
Kolozsvár - Tordai-hasadék - Torockó - Nagyenyed - Gyulafehérvár - Szászsebes - Transalpina-hágóút - Vidra-tó - Vöröstoronyi-szoros - Nagyszeben - Transzfogarasi-hágóút - Curtea de Arges - Campulung - Törcsvári-hágó - Brassó
Résztvevők:
- Kustán Klaudia
- Puskás Zoltán
Túradokumentáció:
Térkép:
részletesebb térképhez kattints a képre
Túrabeszámoló:
A Déli-Kárpátok kétezres vonulata már régóta birizgálja a fantáziámat. Ám mivel az ország nyugati felén nőttem fel, ha nagy hegyeket akartam látni, reflexből nyugatra tekingettem. Pedig a kétezres hágók kedvelői itt Közép-Európában nemcsak az Alpokban, hanem tőlünk keletre is találnak fogukra való útvonalakat. A méltán híres Transzfogarasi hágóút mellett pár éve új aszfaltburkolatot kapott egy nálunk kevésbé ismert, de még ennél is magasabb útvonal: a Transalpina. Hát mire várunk? Nézzük meg őket közelebbről!
Feleségem Dia vállalkozott rá, hogy felfedezi velem ezt a csodás vidéket. Ő sem most kezdi a túrakerékpározást, de a fiúk születése miatt elég sok túrát ki kellett hagynia az elmúlt években. Utoljára még 2007-ben a nászutunkon tekertünk kettesben az északi sarkkörön túl. Azóta csak rövidebb szakaszokra csatlakozott hozzánk. Bízom benne, hogy ez a túra kárpótolni fogja a sok-sok kihagyott élményért!
Már hármat ütött az óra mikor vonatunk majdnem tízórás út után hangos csikordulással megállt a kolozsvári vasútállomáson. Leemeltük a felmálházott gépeket, s kezdetét is vehette a nyolcnapos kaland. A nagyvárost gyorsan elhagyva Torda felé vettük az irányt. Bár az elmúlt években többször jártam Romániában, mégis meglep, hogy mennyit fejlődött az ország az elmúlt évtizedben. Még 1999-ben, mikor először túráztam itt, mindenki rozzant Daciával járt, az épületek romosak, az utak kátyúsak voltak. Most már szinte mindenkinek nyugati autója van, a közterek térkő borítást kaptak, hatalmas modern szökőkutak, felújított épületek, s hibátlan minőségű utak születtek. Nem tudom, hogy csinálják, de ha így megy tovább, leköröznek minket, az biztos. A vezetési stílusuk viszont kritikán aluli, még az olaszokét is messze alulról veri. Dudálnak, száguldoznak, beláthatatlanul előznek, amilyen KRESZ-szabályt meg lehet szegni, azt mind megszegik. Az olaszok legalább figyelnek ránk és egymásra, de a románokról ugyanezt nem lehet elmondani. S sajnos az új utak és a jó autók még tovább gyengítik a közlekedési morált. S mindezt teljesen nyugodtan megtehetik, mert rendőrt a következő 800 km-en biza egyet sem fogunk látni!
Szerencsére Tordán gyorsan elhagyjuk a főutat, s bevetjük magunkat a hegyek közé. Mai célunk a székelyek nyugati „végvára” a tisztán magyar lakta Torockó. Az egykori bányászfalu gyöngyszemként bújik meg a hegyek szorításában. Jellegzetes hófehérre meszelt parasztházai révén ma a Világörökség részét képezi. A falunézést azonban holnapra hagyjuk, a korai keléstől megfáradt testünk hamar nyugovóra tér.
„Torockón kétszer kel fel a Nap” – tartja a népi mondás. Mielőtt bárki a csillagászati lexikonban keresne magyarázatot, gyorsan elmondom, hogy ennél jóval egyszerűbb a helyzet. A falu szomszédságában magaslik ugyanis az 1128 méter magas, és igen meredek falú Székelykő csúcsa. Ez takarja el a már felkelő Napot a falusiak szeme elől egy időre. Mi az első napfelkeltét lekéstük, mire beérünk a faluba, az már az imént említett hegy árnyékában várja az éltető napsugarakat. Ugyanis elég hűvös a reggel, nem úgy, mint tegnap Budapesten a fülledt kánikulában. Reggeli után aztán újból ragyognak a kicsiny falu hófehér házai. Körbenézünk. Kicsit számomra „turistaszaga” van az egésznek, azért nem kell félteni a helyieket sem. A Székelykő kopár sziklái viszont hívogatóan emelkednek fölénk. Teli gyomorral neki is indulunk a meredek ösvénynek. Gyorsan alánk kerül a falu, s egyórás kemény mászás után megérinthetjük a csúcskövet, melyet valamelyik agyament helyi nacionalista román trikolorra mázolt át. Pedig románul is Székelykő a csúcs neve, ennyi tisztelet azért maradhatott volna bennük! Mindenesetre egy gyönyörű nemzetiszín szalaggal megoldották a problémát. Fantasztikus a panoráma a kitett csúcsról minden irányba! Már 11-et üt az óra, mire leérünk. Ideje nekivágni a mai távnak!
A Torockó-Nagyenyed mellékutat a közelmúltban felújították, így hibátlan, s szinte forgalmatlan aszfaltcsíkon rójuk a kilométereket. Elhaladunk a torockószentgyörgyi vár mellett, majd a Kőközi-szoros függőleges sziklafalai között, míg végül elérjük a nagyvárost. Itt a Maros-völgyében már tombol a kánikula. Ebéd és szieszta után folytatjuk utunkat Gyulafehérváron át Szászsebesig. Az 1-es számú főúton eszméletlen a forgalom, néhol nagyon balesetveszélyes itt a bringázás, így több helyütt inkább mellékúton haladunk, mégha több kilométert is kell így megtennünk. Ahogy haladunk délre, egyre jobban kirajzolódik előttünk a Déli-Kárpátok vonulata. A városban felöltjük a folyadék és élelmiszer készletünket, s 150 km „bemelegítés” után végre kezdetét veheti az, amiért idejöttünk: jöhet az első magashegyi szakasz!
A Sebes-folyó völgyében indulunk a hegygerinc irányába. A gátakkal duzzasztott folyó mintegy 70 km hosszan vájta be magát a Kudzsiri- és Szebeni-havasok vonulatába. Az út továbbra is jó minőségű, erre már teherautók is ritkábban járnak, ugyanakkor számomra meglepően nagy forgalmat bonyolít. Itt a völgyben ér utol minket az este. Ahhoz képest, hogy majdnem délben indultunk, 92 km-t magunk mögött tudtunk, ráadásul a Maros-völgyében komoly szembeszél is nehezítette utunkat.
Másnap reggel folytatjuk utunkat az egyre „Sebesebben” folyó folyó völgyében. Két hatalmas, völgyzáró gáttal ellátott víztározót is útba ejtünk. Az úton még mindig nagyon sok a román rendszámú autós. Pedig Sugág falu után ez az út már tényleg nem vezet sehová. A legközelebbi lakott település innen több mint 100 km-re van a Kárpátok túloldalán! A túra tervezésekor naivan azt hittem, hogy errefelé maximum egy-két eltévedt marhapászor fog járni a százéves Aro-jával, de – mint mondtam – az utóbbi időben sokat változott Románia, más idők járnak errefelé. Divatba jött ugyanis - elsősorban a tisztán román területeken (Kárpátokon túl) élő lakosok körében - az „autós turizmus”. Ezek a hazafiak úgymond „ismerd meg szép hazádat” mozgalomként járnak-kelnek a Kárpátok magashegyi útjain és közben próbálnak élményekhez jutni. Csakhogy ez itt nem könnyű ám kérem szépen! A Kárpátok még nem készült fel az ilyesfajta kényelmes utazókra! Ez nem az Alpok magashegyi mesebirodalma! Itt nincsenek „hütték”, nincsenek felvonók, s az egyébként nem csúnya panorámát is gyakran takarják az útmenti fenyvesek. Parkolni sem nagyon tudnak, mert parkolók sincsenek az út szélén. Minek lennének? Csak jönnek-mennek, menet közben fényképeznek, videóznak (néha a kocsijuk sötétített üvegjén keresztül), s ha végre valahol kiszállnak a pihe-puha autójukból, akkor nagyon tudnak ám szegények fázni (főleg nagyobb magasságokban). Valakinek meg kéne mondani nekik, hogy ha valódi élményhez szeretnének jutni, ahhoz több, mint 10 méterre el kéne távolodni a gépjármű biztos fedezékéből. Esetleg egy túracipő, ha akadna otthon a cipősszekrényben, no meg egy pulcsi, az sem ártana, ha már magashegyekbe jön az ember, mert szandálban és tűsarkúban nem éppen jó dolog lelépni az aszfaltról. S ha medvével nem is találkoznak, legalább elmondhatnák magukról, hogy önerőből fel tudtak menni a közeli kis sziklás csúcsok egyikére.
Persze mindebből minket csupán az zavar, hogy sokan vannak. Nem tudunk egymás mellett menni, nem tudunk beszélgetni, mert állandóan jön egy autós. Szép komótosan felkaptatunk az 1718 méteres Tartaru-hágóra, ahol egy 10 fős bringás csapattal találkozunk. Nem lepődünk meg, hogy magyarul beszélnek! Ők ellenkező irányból küzdötték fel magukat, s már túlvannak a Transalpina-hágóúton. Ismeretlenül is barátként köszöntjük egymást, ahogy általában a túrabringásoknál szokás, majd mindenki megy tovább a saját útján: lefelé!
Obasia Lotruli. Ez a következő falu neve. Bár térképem nem jelöli, ami nem is csoda, mert nincs is itt falu, csupán egy útkereszteződés. Vagy mégis van? Nehéz megállapítani. Házak ugyan nem állnak ezen az Isten háta mögötti kietlen erdőségben, de a patak partját soha nem látott méretekben népesítik be a sátorlakók. Ezek az emberek azért jócskán túltesznek az imént említett „autós turista” társaikon, hisz – bár ők is autóval érkeztek – azért megvolt a kellő bátorság bennük, hogy elhagyván azt felállítsák kicsiny sátrukat és tűzön sült étellel kényeztetve magukat éljék ki nomád hajlamukat. Kempingnek persze nyoma sincsen, s nem is járna jól aki errefelé ilyen létesítményt tervez, ugyanis itt a vadkemping a „menő”! Ez persze a higéniai körülményeknek nem tesz túl jót, hisz ajánlatos kerülni azokat a helyeket, ahol az egy négyzetméterre eső papírzsebkendők száma 3, vagy annál több. Mert biza elég sok ilyen hely van az útmentén. De ez még a kisebb baj! Sajnos ezek a szegény románok nem engedhetik meg maguknak, hogy szemeteszsákot vásároljanak, helyette kénytelenek mindennemű hulladékot az erdőben hagyni. Konzervdobozok, rohadó kenyér és húscafatok, dinnyehéj. Minden van itt! Ez már több, mint bosszantó! Aki szereti a természetet, az ilyet soha nem csinál! Ha pedig nem szereti, akkor mi a fészkes fenét keres itt 1400 méterrel a tenger szintje felett a hatalmas fenyvesek között, legalább 60 km távolságban minden lakott településtől! No ez az, amit én talán soha sem fogok megérteni!
Dia megfáradt egy kicsit az egész napos felfelétől, így egyedül indulok neki az utolsó szakasznak. További 800 méter szintemelkedés vár rám a Déli-Kárpátok legmagasabb hágóútján, a Transalpinán. 1600 méter körül egycsapásra eltűnik a fenyves, s zöld színben pompáznak körülöttem a kétezres csúcsok. Az útminőség még mindig hibátlan, s az autósok száma is jelzi, hogy az egyik legszebb szakasz közeleg. Az út jóval meredekebb, mint a másik hágó előtt, átlag 8-9%-os, de nem ritkák a 12-15%-os szakaszok sem. Sokat kivesz belőlem ez a kemény kapaszkodás még így is, hogy a cuccom jó részét otthagytam Diánál. Felérek egy szeles fennsíkra, fantasztikus a panoráma mindenfelé. Már kezdek örülni, hogy ez is megvan, mikor látom, hogy az út csupán egy kis völgybe ereszkedik be a túloldalon, majd eszeveszett kanyargással „nekicsapja” magát a másik hegy oldalának.
- Uccu, neki, hadd szóljon - gondolom. Gyors száguldás után újra keményen taposom a pedált felfelé. Brutálisan meredek az út, szinte egymás alatt vannak a kanyarok. Az Urdele-hágó 2141 méteres magasságát jelző táblát persze ne keresse senki, csupán egy megyehatárt jelző tábla utal arra, hogy most már minden bizonnyal tényleg feljutottam a csúcsra. Ahogy közeleg az este, egyre hidegebb lesz, 10°C, ideje beöltözni. Rendesen kiégtem és elfáradtam a meredek mászásoktól, a „visszamászás” már nincsen ínyemre, de persze valahogy vissza kell jutnom a hágó északi oldalára. 6 körül érek vissza Diához, aki már felállította a sátrat egy közepesen hangos, nagylétszámú román társaság szomszédságában. Sokan vagyunk, a patak partján jópár „lakótárs” akad, de nekem már nincs sok kedvem továbbmenni. Vacsora közben nagy érdeklődéssel figyeljük újdonsült szomszédainkat, akik már annyi tűzifát összehasogattak, ami egész télen kitartana. Míg a fiúk serényen dolgoznak, a lányok a hideg elől a kocsi biztos menedékébe vonulnak vissza. Hamarosan fellobban a tűz, így a hölgyek is előmerészkednek. Nagy sütés, evés, ivás kezdődik, melynek a végét már nem vagyunk hajlandók kivárni. Visszabújunk sátrunk, hálózsákjaink fedezékébe.
Másnap reggel még alszik a tábor, mikor 7 körül összeszedelőzködünk. Hideg éjszaka volt, alig 8°C-ot mutat a hőmérő. Szomszédaink egyhéjú sátruk alatt, és az autókban dideregnek, az egyik egész éjjel járatta BMW-jét, hogy a csaja ne fázzon. Egy rendes sátor és hálózsák szerintünk hosszú távon kifizetődőbb lenne, de ez persze nem a mi dolgunk. Legurulunk a forgalmatlan úton a Vidra-tó partjára, majd rövid kapaszkodó után tovább egészen Voineasa falucskáig. Itt végre kibújik a felhők közül a Napocska, így a kicsiny, de rendezett parkban végre felolvadnak fagyott végtagjaink. Bőséges reggeli után indulunk tovább. A folyóvölgy szépen kiszélesedik. Ez az útvonal szerencsére kívül esik a tegnapi „turisták” mozgásteréből, itt csak helyi autósok járnak, ők sem túl sokan. Gyorsan veszítjük a szintet, s délre már az Olt-folyó partján találjuk magunkat alig 306 méterrel a tenger szintje felett. Mindösszesen ez az egy folyó volt olyan „bátor”, hogy megtörve a Déli-Kárpátok égbe nyúló gerincét kilépjen az Erdélyi-medencéből, s áttörvén magát a Vöröstoronyi-szoroson jócskán lerövidítse a Dunáig és így a Fekete-tengerig tartó útját. A festői völgyszorosban természetesen főút halad át, így nincs más választásunk, ismét ki kell tenni magunkat a forgalomnak. Az idő ma sajnos korántsem olyan jó, mint mikor elhagytuk a síkságot. Egyre gyűlnek a felhők, s a magasabb csúcsok pedig már állandó felhőkoszorúba burkolóznak. Egy-két kisebb záport kapunk a nyakunkba. Este hat körül végre kiérünk a hegyek szorításából, s újra kitárul előttünk az Erdélyi-medence lapos dombjaival. Visszaérkeztünk a Szászok földjére, melyet még Szászsebesnél hagytunk el. Az éjszakát Cód falu felett töltjük egy nyugodt, patakparti táborhelyen. Reggel arra ébredünk, hogy tehenek járnak-legelnek a sátrunk körül. Betekerünk az alig 15 km-re lévő Nagyszebenbe, majd kockaházak és kóbor kutyák között egy igénytelen parkban reggelizünk. Ekkor még nem tudtuk, hogy rövidesen gyökeresen megváltozik véleményünk a havasok lábánál fekvő kicsiny városról, mely idén Európa kulturális fővárosa címet viseli. Igényes, széles sugárutakon érjük el a belvárost, mely szász stílusával, jellegzetes tornyaival, gótikus, reneszánsz és barokk motívumokkal rendelkező épületeivel rögvest a szívünkbe lopja magát. Különféle íves kapubejárók, árkádok, folyosók teszik változatossá, varázslatossá a városképet. A két hatalmas tere tele van élettel. Felmegyünk a várostoronyba, ahonnan az egész város látható. A Fő-téren koncerthelyszínt építettek ki, de a kisebb téren is áll egy színpad. Veszünk egy csavaros fagyit, s egy padon ülve merengünk egy kicsit a kisváros elképesztően nagy forgatagán. Elég két nap a hegyekben, s az ember úgy elszokik a civilizációtól, hogy csak na! Ezt már többször volt módom tapasztalni!
A város után megejtjük a nagybevásárlást a következő hegyi szakaszra, a méltán híres Transzfogarasi-hágóútra. Átkelünk pár lágy dombvonulaton, s a főutat elkerülve északról egy kicsi, forgalmatlan úton ereszkedünk vissza az Olt-folyó völgyébe. Az aszfalt eltűnik gumink alól, több mint 10 km hosszan földutazunk, mire végre át tudunk kelni a túlsó partra. Közvetlenül előttünk mered égbe a Déli-Kárpátok legmagasabbjának, a Fogarasi-havasoknak a gerince.
Újabb 10 forgalmas kilométer következik a forgalmas főúton, majd hatalmas tábla hirdet: megérkeztünk túránk egyik legszebb szakaszához, a Transzfogarasi úthoz. A hágóút még az 1970-es években épült, ami elsőre furcsának tűnhet, hiszen abban az időben érthetetlen volt, hogy szegényes Romániában miért építenek egy ilyen 90 km hosszú, költséges, 2042 méteres magasságra felvezető magashegyi utat, amikor a Déli-Kárpátokon innen jobbra-balra 50 km-en belül könnyűszerrel át lehet kelni akár a Törcsvári-hágón (1265 m), akár pedig szintemelkedés nélkül az Olt-folyó szabta Vöröstoronyi-szorosban. Az utat az akkori hírhedt diktátor Nicolae Ceausescu építtette hivatalosan katonai szállítási útvonalnak (attól félve, hogy a Szovjetunió lerohanja Romániát), de szerintem valójában inkább a hegyek iránti őrült hóbortjának, valamint nagyzási mániájának adózott ezzel az akkori időben hatalmas mérnöki teljesítménynek számító műszaki alkotással. Az utat katonák és hadifoglyok építették, közülük 40-en vesztették életüket ilyen-olyan balesetekben (a Grossglockner Hochalpenstrasse 11 halálos áldozatot tudhat magáénak, pedig azt jóval korábban, a 30-as években építették). Tehát a munkaerő szakképzettsége megkérdőjelezhető, viszont minőségére nem lehet komoly panaszunk. Az út mára elvesztette katonai jelentőségét, viszont azóta főleg az autóval és motorral érkező „turisták” keleti „Mekkájává” vált, nyári hétvégéken, jó időben állítólag komoly forgalmi dugók is kialakulhatnak rajta.
Bár az óra már elég későre jár, úgy döntünk, hogy nekivágunk, lesz ami lesz! Alsóárpás az első és egyben utolsó falu a hágó északi oldalán, innen a következő 60 km szinte végig lakatlan területeken vezet át, csupán néhány szálloda, panzió és vendéglátó egység található az út mentén. Rövid folyóvölgyes bevezető szakasz után meg is kezdjük az emelkedést hatalmas hajtűkanyarok formájában. 30 km-en majdnem 1600 méter szintemelkedés vár ránk, de a javát holnapra tartogatjuk. A szomorkás idő és a sűrű fenyves már-már esti hangulatot kölcsönöz a tájnak. A forgalom itt is elég komoly méreteket ölt, bár inkább lefele ereszkednek autós „barátaink”. A tegnap kissé fáradtabban tekerő Dia ma jól elkapja a ritmust, így szépen fogynak a kilométerek. Mondjuk sok választásunk sincs, mert igazán jó táborhely nem akad az út mentén. Kanyargunk felfelé, s egyre közelebb kerül hozzánk a felhőbe burkolózó hegygerinc, és közben szépen tudatosul bennünk, hogy a kilométerköveken jelzett Bâlea-cascada (vízesés) előtt nem sok esélyünk lesz letáborozni. Már este 7 óra is elmúlt mire sikerült elérnünk ezt a csodás helyet. Az időjárás közben fokozatosan romlott, s míg hátrapillantva az Olt-folyó völgyében hétágra süt a Nap, itt már több apró záport kaptunk a nyakunkba, s a levegő is jócskán lehűlt. A Transzfogarasi-hágóút egyik hajtűkanyarjában, 1300 méter magasanépült komplexum körülbelül a félutat jelenti. Innen indul a felvonó is fel a hágó mellett található Bâlea-tóhoz. A ködös, hideg időjárás ellenére nagy az élet még így estefelé is, rengeteg árus fagyoskodik a parkoló autók és a belőlük kiszálló didergő turisták gyűrűjében. Mi a vízeséshez vezető turistaúton kissé feljebb sétálunk a folyóvölgyben, így sikerül nyugodt helyre lelnünk a patak partján. Felettünk morajlik a vízesés, melyről a hely a nevét kapta. Egy kis küzdelem árán lángra kapnak a fenyőgallyak, így ma is lesz meleg vacsi a frissen sütött kürtőskalács mellé, amit a székelyektől vásároltunk, de a fürdést a hegyi patakban már csak én vállalom be. Épphogy elkészül az étel, hatalmas jégeső kerekedik, így a vacsorát már a sebtében felállított sátorban költjük el, s egyben felkészülünk túránk egyik leghidegebb éjszakájára.
Másnap reggelre sem javul az idő, így hét óra helyett 8-ra halasztjuk a kelést. Az éjszaka többször esett, s most is esőre áll az idő, a hegyek komor fellegekbe burkolóznak. Hőmérőm 8°C-ot mutat. Szerencse, hogy felfelé kell menni, különben biztosan megfagynánk! 3 km bemelegítés után az útszélen reggelizünk egy hatalmas sziklánál, majd kapaszkodunk tovább felfelé a sziklás hegyoldalban. Pontosan alattunk található a komplexum táborhelyünkkel együtt, azóta legalább 200 métert emelkedtünk. A hatalmas erdeifenyő példányok átadják helyüket a törpefenyvesnek, majd ahogy visszaérünk a vízesés fölé már csak a kopár, fűvel benőtt sziklák meredeznek fölénk. No meg a méltán híres Transzfogarasi északi hajtűkanyarjai. Felhők jönnek-mennek, hol hatalmas ködben tekerünk, hol pedig kitárulkozik felettünk az út. S bár tábla tiltja, itt is jócskán vadkempingeznek. Errefelé már nincs miből tüzet rakni, így egy fiatal társaság egy hatalmas traktorgumiból rakott „tábortűz” mellett didereg, melynek mocskos füstét jócskán felcsavarja az erős északi szél a hágó irányába. Hogy miért jó nekik itt dideregni 5-6 fokban, miért nem melegszenek a sátrukban, vagy az autójukban, vagy ha másképp nem megy, akkor miért nem húznak le innen melegebb éghajlatra, azt tőlük kellene megkérdezni. Mert számomra erre nincsen értelmes válasz!
Számunkra viszont már nincs visszaút, elkezdődött az utolsó szakasz, a „Transzfog” legmeredekebb, legkeményebb, de ugyanakkor messze a legszebb 7 kilométere! Csodás íveket „rajzol” alánk az út minden egyes kanyar után, felettünk pedig kemény cikcakkokat vág a szinte függőleges hegy oldalába. Ugyanakkor azért sokkal „szelídebb”, mint a Transalpina utolsó szakasza. Gondosan kiépített hajtűkanyarjai, hídjai révén sehol sem haladja meg a 8-10%-ot a meredeksége. Csak idő kérdése és felérünk! Persze nehéz úgy haladni, ha az embernek húszméterenként fényképezhetnékje támad, de az adott helyzetben ezt teljesen meg lehet érteni. Háromnegyed 11-re aztán végképp alán kerül a hágó mindegyik kusza kanyarja és megérkezünk a Bâlea-tó partjára, 2034 méterre a tenger szintje fölé. 5°C van, a látótávolság a köd miatt alig 20 méter. A sikeres mászást egy finom, helyben sült kürtőskaláccsal ünnepeljük meg, s közben sajnáljuk a sok-sok árust, akiknek egész nap itt kell ácsorogniuk a hidegben. Mi viszont nem teszünk így, jól beöltözünk, majd a 300 méteres alagúton átgurulunk a Kárpátok déli oldalára.
Ahogy sejteni lehetett, itt már sokkal jobb idő. Hiszen az északi szél nekicsapta a párás légáramlatokat a hegygerincnek, mely szépen megemelte őket, így a déli oldalon már néha-néha kipillant a Napocska is a hegy fölött szétmálló felhők közül. Tudván, hogy most már minden kilométerrel melegebb lesz, bátran engedjük a bicajokat a nem olyan szövevényesen kiépített, de természetileg hasonlóan szép hegyoldal déli lejtőin. Alig 500 méter ereszkedés után elcsípjük a folyóvölgyet, mely hamarosan a hatalmas Vidraru-tóba torkollik. Le is telepedünk a tó partján a pihe-puha zöld pázsitra és élvezzük a nyugalmat és a napsütést. Annyira kellemes, nyugodt helyet sikerült lelnünk, hogy szívesen letáboroznánk akár éjszakára is, de ez még egy kicsit korai lenne. A hely varázsa főképp abban rejlik, hogy autóval megközelíthetetlen, így még nem volt módjuk a barbároknak tönkre tenniük, bár egy-két tűznyomot és egy kis szemetet azért itt is találunk.
Hosszasan kanyarog még az út a tó partján fel és le, már-már azt hisszük, hogy soha nem enged útjára minket. Mígnem egyszer csak egy hatalmas völgyzáró gáthoz érünk jelezvén, hogy végre újra folytathatjuk az ereszkedést. Megcsodáljuk az elképesztő méretű ipari műremeket, melynek tetejéről tekinthetünk le a mély szurdokvölgybe, és falán ott vezet tovább utunk. Lassan búcsút veszünk a Vidraru-tó partvidékétől.
4-5 gyors kilométer után vége szakad a szurdoknak és végre kinyílik a völgy, s hosszú-hosszú vadregényes szakasz után megjelennek a déli oldal első falvának házai. Feltöltjük folyadék-készletünket és az Agres-folyó partján táborozunk le két falu között egy legelő sarkán. Jó táborhelyet találni ebben az országban nem nagy kunszt! S itt már nagyon kellemes az idő és a víz hőmérséklete is kiváló. Hosszasan üldögélünk, beszélgetünk, majd az est beálltával bámuljuk a hullócsillagokat.
Túránk hetedik napján, kellemes napos idő köszönt ránk, bár a hegyek közötti völgy árnyékában tekerve mindez még nem élvezhető. Alig 15 km tekerés után elérjük Arges megye központját Curtea de Argest. Nem egy nagy eresztés ez a város, gyorsan be kell látnunk, hogy Erdély sokkal igényesebb és fejlettebb, mint a Kárpátok túloldalán található „echte” román vidék. A város után keletre fordulunk, s kilépvén a Duna felé tartó folyóvölgyből dombos terep köszönt ránk. 30 km-en 5 folyóvölgyet is keresztbe kapunk melyek között 2-3 km-es, s egyaránt 8%-os meredekségű dombokon át vezet az út. Látványos, de fárasztó szakasz. Bal kéz felől a messzeségben ott magaslik mellettünk a Fogarasi-havasok vonulata. Câmpulung városánál érjük el újra a főutat, mely visszavisz majd minket a hegy északi oldalára, Erdélybe. Ebéd után újult erővel vágunk neki a dombos és főúthoz méltóan forgalmas (de azért nem olyan vészes) szakasznak. Itt már nem kell sietnünk, hiszen a kilométerköveken szereplő végcélunk, Brassó városa már mindössze 75 km-re van. Így még a Törcsvári-hágó előtt úgy döntünk, hogy teszünk egy kis kitérőt a Király-kő Nemzeti Park irányába. Podu Dâmbovitei falucskánál térünk le a főútról egy szintén frissen felújított, hibátlan minőségű kis mellékútra, mely 2 km után bevezet a Dâmbovicioara-szorosba. A szurdokvölgy 2-300 méter magas sziklafalak között halad 4 km hosszan. Felejthetetlen élmény itt tekerni, a magasba ugró mészkőfalak között néha úgy tűnik, hogy már nincs tovább! Az út, a szoros után kiszélesedik, elérjük a falut, majd elfogy az aszfalt, s a jó minőségű köves út újból szurdokban halad tovább. Itt található a Dâmbovicioara-barlang, melyet inkább a mérete, mintsem a szépsége teszi híressé. Kb. 500 méteren kivilágított táróút vezet benne végig, onnan viszont már csak barlangászoknak engedélyezett a továbbhaladás a több 10 km hosszú járatokba. Nem sokkal feljebb jó táborhelyre lelünk a szurdok egy kiszélesedő részében közvetlenül a kristálytiszta hegyi patak partján. Ismét hűvös az este itt a Déli-Kárpátok szívében.
Túránk utolsó tekerős napján 8 óra után kászálódunk elő a sátrunkból. Nem kell sietnünk, hiszen a szurdok végig emelkedett, így 10 km lejtő vár ránk a főútig, ahonnan még kb. 40 km-re található Brassó városa. A szűk völgyben természetesen még nem süt ilyenkor a Nap, így már alig várjuk, hogy nekiveselkedhessünk az 1265 méteres Törcsvári-hágónak. Meg is indul az út felfelé, ahogy annak rendje és módja. Szelíden, de hosszan kapaszkodik fel a havasok oldalára, közben kétszer visszaereszkedik egy picit, míg végre megleljük Brassó megye határát jelző táblát jelezvén, hogy ismét visszaértünk Erdélybe. Lenyűgöző a táj: balról a Királykő fehéres mészkőcsúcsai merednek kétezer méter feletti magasságba, balról pedig Bucsecs gerince magaslik. A hágó északi oldalán található Törcsvár, mely a középkori jellegét máig megőrző legendás várkastélyáról híres. A románok hatalmas bizniszt építettek fel e köré az első látásra igencsak pompás helyen, egy sziklatornyon álló építmény köré. Úgy híresült el ugyanis, hogy itt lakott Vlad Tepes, vagy közismertebb nevén Drakula gróf havasalföldi vajda. Ennek a valóságalapja ugyanis elég kicsi, hiszen a középkori erődítményt Nagy Lajos király építtette 1377-ben és bár Luxemburgi Zsigmond egy rövid időre valóban átengedte a havasalföldi Mircea vajdának, a vámszedő feladatot is ellátó vár többnyire székely ispánsághoz tartozott. A biznisz ennek ellenére virágzik: drakulás kegytárgyakból hatalmas túlkínálat van a vár előtti aprócska téren, s természetesen a gyomrát is megtöltheti mindenki. A bejárat előtt a 25 lei (kb. 1700 Ft) belépő ellenére hosszú-hosszú sor kanyarog. Pedig eddigi romániai tapasztalataink szerint ez igen soknak számít ám errefelé!
Rövid pihenő után teszünk még egy rövid kitérőt Zernyest felé, de elsősorban bevásárlási szándékkal, majd felkerekedünk, s betekerünk Brassóba. A város nevét háromnyelvű tábla hirdeti: a román mellett magyar, ill. német nyelven is kiírják. Emlékszem 1999-ben, első erdélyi túrámon sorra át voltak festve a magyar nyelvű helységnévtáblák, szerencsére azóta már sokat javult a helyzet. A nagyváros a Déli- és a Keleti-Kárpátok találkozásánál épült, mely igazán egyedivé varázsolja természeti hátterét. A háromsávos hibátlan főútról letérve egy modern és rendezett belvárosba vezet az utunk, csodás főtérrel, városházával és Délkelet-Európa egyik legnagyobb és legjelentősebb gótikus alkotásával, a Fekete-templommal, amely magáénak mondhatja Európa leggazdagabb anatóliai szőnyeggyűjteményét, ugyanis egy régi hagyománynak köszönhetően minden kereskedő hálából a sikeres útjáért egy szőnyeget hozott ajándékba. Megfutjuk a szokásos köröket a városban, s mivel – még sok-sok időnk van estig – a közvetlenül fölé magasodó, hatalmas Brasov felirattal ellátott Cenk-hegyet vesszük célba. Diának már nincs sok kedve hegyet mászni, így ő igénybe veszik a régi, de jól működő kabinos felvonó szolgáltatásait, én pedig bringával hódítom meg a 350 méterrel a belváros fölé magasodó kilátóhelyet. Bár ez utóbbi döntésem nem volt túl szerencsés, ugyanis – mint később kiderült – ide nem vezet fel normális út, így javarészt kavicsos turistaösvényeken szenvedve tolom fel a bringát. De a kilátás mindenér kárpótol: a Barcaság központi városa felülről is megér egy pillantást!
Este még a vasútállomáson töltünk el egy fél órácskát, ugyanis Budapesten sajnos nem voltak képesek visszafelé kerékpárjegyet adni nekünk, s komoly feladatot adtak ezzel a helyi román kollégáiknak, majd nagybevásárlás következett a városszéli hipermarketben, s mivel vonatunk csak hajnali 3-kor indul haza, leheveredünk egyet a szomszédos legelőn, s szabad ég alatt alszunk pár órácskát.
Brassó vasútállomása az éjszaka közepén a rendőri jelenlét ellenére sem túl bizalomgerjesztő hely. Szerencsére a vonaton már nincsenek túl sokan, így nyugodtan pihenve tölthetjük 15 órás hazautunk első óráit. Nem túl felemelő érzés egy teljes napot a Hargita IC-n tölteni, de így legalább bőven van időnk elmerengni azon, milyen csodálatos hely is ez az Erdély! Azt hiszem, hamarosan újra meglátogatunk!