Skócia + Benelux túrabeszámoló
5. szakasz, 16-21. nap
16. nap (2008. július 18. – péntek) Holland után a belga síkságon
Hellegatsplein – Rosendaal – Essen – ANTWERPEN – Boom – Rumst – Willebroek – Grimbergen
Táv: 127,96 km
Hajnalban többször halljuk az esőkopogást, s reggel is borult idő fogad utolsó holland éjszakánkon. Most már biztos állíthatjuk: Hollandiában (is) lehet vadkempingezni! Fél 8-kor kelünk, egy hatalmas zsiliprendszer felett hagyjuk el a szigetet, majd a végtelen szántók között némi hátszeles tekerés után az első városban – Oud-Gastel-ben – keresünk és találunk boltot. Kaja közben persze megint elered az eső, mintha csak a tegnapi nap kopírozná magát, megint nem tudunk nyugodtan kajálni.
Roosendal-ban, az utolsó holland városunkban még sikerül egyszer jól eláznunk és eltévednünk, csak hogy teljes legyen az „élmény”, majd Nispen és Essen községek között, egy alig észrevehető határátkelőnél lépünk át Belgiumba. A városban még nincs sok változás, de kiérve rögtön tapasztaljuk, hogy az eddig teljesen általános és természetes bicajutak egy csapásra eltűntek, innen már marad a nem túl jó minőségű normál út. Míg a hollandoknál összesen az egész országban 5 km-nél többet nem tettünk meg autóúton, kénytelenek vagyunk visszarázódni a belga valóságba. A főútról – forgalma miatt –rögtön le is mondunk, helyette a vele párhuzamos kis mellékutat választjuk, mely szintén nem nyugodalmas. Ráadásul a városokon belül azért akad elképesztően rossz minőségű kerékpárút, s – mint ahogy az ilyenkor lenni szokott –az autósok persze bőszen dudálnak ránk, hogy menjünk inkább ott. Persze ők nem érthetik, hogy ekkora csomagokkal ez nem lenne egészséges, sem a kerékpárjaink, sem pedig magunk számára. Azért itt-ott találkozunk kerékpárút jelzésekkel, de ezek – a hollanddal eltérően – nem várost, hanem útszámot és nevet viselnek. Ezzel pedig nem sokra megyünk.
Antwerpen előtt mégis kénytelen vagyunk rámenni egy ilyen jelzésre, mert utunk az autópályába torkollik, így csak jókora kerülővel és rengeteg úthibával tarkított döcögős kerékpárutakon sikerül bejutnunk a városba. Csupán ez a 35 km-es szakasz elég volt, hogy első benyomást szerezzünk Belgiumról, s ami az úthálózatot és az utak minőségét illeti, meg kell mondjam, nem állnak valami fényesen. Nem olyan régen a Híradóban hallottam, hogy az egész Európai Unióban csak ebben az országban magasabbak az adók, mint nálunk. Hát úgy látszik itt sem útfelújításra költik azt a sok pénzt, amit lenyúlnak az emberektől!
Belgium északi része: Flandria egyébként sokban hasonlít Hollandiához. Egy nyelvet beszélnek, s hasonlóan építkeznek. Ezt példázza a 460 ezres Antwerpen is, mely a holland városokhoz hasonlóan szintén elképesztően szép belvárossal rendelkezik. A Schelde-folyó jobb partján helyezkedik el, így a Westerschelde-n keresztül kijárása van az Északi-tengerhez. Antwerpen tengeri kikötője egyike a világ legnagyobb kikötőinek, és Európában a második legnagyobb Rotterdam után, óriási teherszállításhoz és olajfinomításhoz kapcsolódó forgalommal. Belvárosa szintén a Schelde-folyó partján fekszik, melyen hidak helyett – a hajóforgalom miatt – 2 alagút biztosítja a közlekedést. Gyönyörű, zászlókkal díszített városházája van, a Grote Markton, melyet minden irányból egyedi hangulatú épületek vesznek körbe. Megnézzük a székesegyházat, s belvárost is hamar bejárjuk, majd kiülünk a folyópartra ebédelni. Nagy itt az élet, s szerencsére most már az eső sem tréfál meg minket, így nyugodtan falatozhatunk és nézelődhetünk. A folyón nagyon élénk a hajóforgalom, s jobbra-balra látszanak a hatalmas daruk a kikötőkben.
Utoljára hagyjuk a folyóparti Steen vár megtekintését, mely Antwerpen egyik legszebb épülete. Ebédnél Tomival elhatároztuk, hogy a ma már megint két szót nem beszélő Bimbynek megpróbálunk valami feladatot adni, mégpedig azt, hogy a következő 20 km-es szakaszon próbáljon meg vezetni minket. Ehhez mindössze csupán négy helyiségnevet kellene megtanulnia. „Hoboken, Hemiksem, Niel, Boom” – Tomival már kívülről fújjuk, mire sikerül úgy-ahogy rögzítenie. Nagyon bizonytalan a srác, többször megáll, s tőlünk várja, hogy reagáljunk, de tartjuk magunkat, s nem szólunk bele a vezetésbe. Az első szakaszon elég jól megyünk annak ellenére, hogy a városneveket már rég elfelejtette, de Nielben egy lakótelep megtréfálja, itt már bele kell avatkoznunk, ha nem akarjuk az Antwerpen táblával még egyszer találkozni. Boom után találunk egy nagyon jó minőségű kerékpárutat egy csatorna mentén, s ennek megörülve meg is indulunk rajta. Kb. 10 km múlva tűnik fel, hogy nem éppen jó irányba. Szerencsére itt már akad egy jobb kerékpáros-térkép, s itt jövünk rá, a belga kerékpárút-hálózat logikájára. A számok ugyanis nem utakat, hanem csomópontokat jelölnek, így tulajdonképp 2-3 szám megjegyzésével játszi könnyedséggel lehet tartani egy irányt. Át is kelünk a hídon, első számunk a 78-as. Kacskaringós út vezet át az erdős ligeteken, egy jó hosszú szakaszon kavicsos úttal, s sikerül 15 km pluszt gyűjtenünk mire elérjük Willebroeket.
Bevásárlunk, majd megint nem találjuk a tovább vezető utat, a mellékutak ugyanis errefelé nincsenek rendesen kitáblázva. Ráadásul lezárt utak, útelterelések mindenfelé. Amennyire Hollandia a biciklisek országa Belgium annyira nem az. Szerencsére errefelé is húzódik egy csatorna, mely jól mutatja az irányt, ennek segítségével sikerül meglelünk a helyes utat.
Este fél 7-re érjük el Grimbergen városát. Ennél beljebb már nem nagyon mehetünk, hisz innen már pár kilométer és átlépjük Brüsszel határát. Itt azonban még hatalmas szántók uralják az egyre dombosabb tájat. Az egyik dombról már jól látszik az Atomium. Közvetlenül a város határában, az autópálya-körgyűrűtől egy köpésre találunk egy viszonylag védett táborhelyet. Bár a forgalom zaja elég jelentős, most nem válogathatunk. Folyóvíz viszont nincs a közelben, de találunk egy elég mély pocsolyát, amelyben megmosakodhatunk. Milyen „szerencse”, hogy ilyen sok eső esett mostanában. Vacsira ismét főzelékkonzervet eszünk, immár belga gyártmányút. Este fél 9-re már a sátorban vagyunk. Tomi vadpörkölt konzervje rendesen elcsapta a hasát, így az este és az éjjel folyamán is hányt. Szegény, valószínűleg nem éppen a kedvenc túrája lesz az idei! Mondjuk az is igaz, hogy nem könnyű az élet manapság sátron belül, mert szegény Bimby is nagyon befülledt az esős időtől. Még a Skót Felföldön egyik este belebújt nedves, egész napos ázott zoknijában a hálózsákjába, ráadásul többször bele is izzadt, így napról napra elviselhetetlenebb oroszlánszag árad felőle. De az utóbbi napokban, mióta komolyabban cikizzük emiatt, szerencsére már tesz az ügy érdekében, s egy lassú javulás azért már megkezdődött. Egy kis határozott jó idő persze sokat javítana a helyzeten.
Estig megtett összes táv: 1699,6 km
17. nap (2008. július 19. – szombat) A belga fővárostól az Ardennek lábáig
Grimbergen – BRÜSSZEL – Leuven – Namur – Dave - Godinne
Táv: 120,95 km
A reggeli fél 8-as kelés után nem sokkal már Brüsszel külvárosainak utcáin kerekezünk. Elsőként a város északnyugati részén, az 1958-as világkiállításra épült Atomiumot vesszük célba, mely méltán a város egyik fő jelképe. Sajnos csak alulról csodálhatjuk meg az építészeti remekművet, ugyanis csak 10-kor nyitják meg a látogatók előtt. Erről most lecsúsztunk! El is indulunk a belváros felé. Ekkor tűnik fel igazán, hogy Belgium fővárosa milyen dombos város. Mindamellett, hogy jelentős világváros, az EU és a NATO székhelye. Belgium önálló kétnyelvű tartományának és régiójának számít. Brüsszel enklávéként ékelődik a flamand tartományba, ez problémás, mert a város többsége franciaajkú, míg így az agglomeráció már Flandria, ahol nincs kétnyelvűség. Emiatt elég nagy a szakadás az országban. Persze egy kicsit sántít, hogy itt, az európai demokrácia bölcsőjében valójában egy kis dunántúlnyi országban sem egységesek az emberek, de nem a világot jöttünk megváltani. Hiszen csakúgy, mint a skótok meg az angolok, a flamandok és a vallonok sem nagyon csípik egymást. Nesze neked EU! Most már kezdem érteni a svájciakat, akik szintén fél-magyarországnyi földjét 3 különböző nemzet lakja, mégis nagy az egyetértés. Mondjuk ott nem is merült fel az Unióhoz való csatlakozás kérdésköre.
Reggel 9-kor nyitnak csak a boltok, addig a közben megeredő eső ellen sikerül fedett helyet találnunk. A reggeli elfogyasztása után indulunk csak a városmag meghódításának. Szegény Tominak persze még nem jött rendbe a hasa, így étvágya sem nagyon van.
Brüsszel nagyon szép város! A hatalmas székesegyházzal indítjuk a kört, majd a Grand Palace-on kötünk ki, melyet a flamandok itt is Grote Markt-nak hívnak. Csodálatos ez a főtér, nem véletlenül található meg a "Világ 100 csodája" című könyvemben. Építészetileg nagyban hasonlít az antwerpenihez, de még annál is sokkal díszesebb. Szokás szerint itt magaslik a Városháza díszes-tornyos épülete, de szépségben a teret környező karcsú és magas flamand polgárházak is simán felveszik vele a versenyt. A Városháza földszintjén találunk egy információt, ahol térképet kapunk, így könnyen és gyorsan megtaláljuk a belváros másik „nevezetességét”, a Pisilő kisfiút. Az érzés hasonló, mint a Mona Lisa előtt állva a Louvre-ban, egy kb. 60 centis, teljesen snassz szobor, melyet dicsfény övez. A sok-sok turistától alig lehet odajutni hozzá. De a valódi művészeti élmény helyett csak ennyit mond az ember: „Na ez is letudva!”.
A belváros után a Parc de Bruxelles csodás teréhez kapaszkodunk fel, melyet egyik oldalról a Királyi palota, másikról pedig a Nemzeti palota épülete díszít. Míg a főtér és környéke inkább flamand jegyeket hordozott magán, ez amolyan franciás, vagy inkább párizsias feeling. Csak ez a sok macskakő ne lenne! Ezután az Európa Parlament épületét tekintjük meg, természetesen csak kívülről. Hatalmas, de nem túl látványos épületkomplexum. A legérdekesebb az egészben, hogy a bejárathoz minden uniós nyelven, így magyarul is ki van írva az „Európa Parlament”. Bimbyvel tartunk egy rövid zászlóismereti tesztet, elég jól vizsgázik, csak pár kisebb ország zászlaja fog ki rajta. Kicsivel odébb a pénzügyi központ mellett haladunk el, melyen hatalmas óriásplakát hirdeti: „Welcome to the EURO Slovakia 2009”. No, ezek megint jól beelőztek minket! Hisz valljuk be őszintén, mennyivel boldogabbak lennénk, ha a mi nevünk és zászlónk szerepelne a plakáton! Még messziről megcsodáljuk a Jubileumi parkot a Diadalívvel.
Hamar belövöm a Leuven felé vezető sugárutat, így – majdnem három órás városnézés után – nagyon jó tempóban, s hátszéllel haladunk a következő úticél felé. Közben az esőfelhők elvonultak és a Nap is kisüt végre-valahára.
Bár Leuven egy kis kitérőt jelent az irányunkhoz képest, mégis beterveztük, hiszen itt él és dolgozik Bimby unokatesója, akit meg fogunk látogatni. A forgalmas főúton jól lehet haladni az egyre sűrűsödő dombok ellenére is, hát ha még minősége is nyugat-európai lenne! Hatalmas betontáblákból van összeillesztve, jó nagy hézagokkal. Néhol van bicajút is mellette, de nézni sem bírjuk, nemhogy közlekedni rajta. Dél körül érünk be utolsó flamand városunkba. Első utunk a Városházához vezet, melynek pompája túltesz még az antwerpenién, sőt a brüsszelién is. Ilyen díszes épületet én még az olaszoknál sem láttam.
Bimby közben hívja unokabátyját, Tibit. Randi negyed óra múlva a pályaudvarnál. Elugrunk bevásárolni, közben az árkádok alatt átvészelünk egy hatalmas futó záport, majd vendéglátónknál ebédelünk az ELTE itteni kutatóintézetének kollégiumában, ahol kémikusként dolgozik. Fiatal kora ellenére nagyon felvilágosult és sokat látott. Ő is bejárta fél Európát, sok érdekességet mesél, főleg a belgákról. Megkínál minket teával, belga sajttal és végül, de nem utolsósorban belga csokival. Ez nem olyan dobozban kapható fajta, amit nálunk is árusítanak legtöbbször tengeri állatokra emlékeztető formában, hanem ezt csak itt lehet kapni az édességárusoktól. Most már tudjuk, milyen is az igazi belga csoki! Ennek tényleg nincs párja. Gyorsan el is fogy.
Tibi jóvoltából a netre is sikerül felpillantanunk, s meglepve tapasztaljuk milyen sokan üzentek a honlapom vendégkönyvében. Jó látni, hogy egy ekkora közösség érdeklődik utánunk és szurkol nekünk! Mi is hagyunk egy rövid üzenetet, nem kíméljük olvasóinkat, a „mocskos” részletekről - Tomi hányásáról és Bimby szagáról is - szót ejtünk. Az utóbbiért jól megsértődik Bimby Tomira, de aztán szokás szerint hamar megbékél.
A kellemes beszélgetésben jól elszaladt az idő, csak 3 óra után indulunk tovább. A 25-ös főúton nyomjuk tovább délkeleti irányban. Az eddigi hátszelet kissé oldalról kapjuk, de így is nagyon jó tempóval haladunk a dombos tájon. Szerencsére errefelé már nem túl nagy a forgalom így szombat délután. Nem egy sűrűn lakott rész ez, hatalmas erdők és gabonatáblák mindenfelé. Egy kis tábla jelzi, hogy átléptünk Flandriából Vallónia tartományában. No, Svájcban ilyen sincs, ha az ember a németajkú részt elhagyva átmegy a francia, vagy az olasz ajkúakhoz. De – mint már említettem – ez Belgium, s soha nem lesz Svájc. A sok-sok városnézés és vendégeskedés miatt jól megcsúsztunk, így a délutáni 54 km-es szakaszt csak egy rövid pihenővel nyomjuk, egy futó zápor elől állunk be. Namur előtt vásárlunk, szegény Tomi megint elég rosszul van, mivel nem tud kajálni, kezd rendesen kiégni, ráadásul hőemelkedése is van, s egész nap, szinte megállás nélkül csuklik. Bimbyvel iszunk egy jó belga sört az egészségére, én Jupiler-t, ő pedig valami Belle-Vue nevű cseresznyés ízesítésűt. Bár nem szeretem ezt az italt, most határozottan jól esett.
Vallónia fővárosa – Namur – is szép város, bár teljesesen más, mint a flamand városok. Sokkal franciásabb és – valljuk be – kicsit lepusztultabb. Az embernek teljesen olyan érzése van, mintha Franciaországban lenne. Felmegyünk a citadellához, jó a kilátás a Meuse és Sambre folyókra és a mellettük álló bérházakra. A másik irányban a dombok uralják a látóhatárt. Nem véletlenül: megérkeztünk az Ardennekbe.
Az Ardennek nagy részét sűrű erdők borítják. A hegyek átlagos magassága 350-500 m, a régió jellemzője a gyors folyású folyók által vájt völgyek, amelyek közül a Meuse a legfontosabb. Át is kelünk rajta még a Lábas hídon (Pont de Jambes), mely nyolc ívével a 11. század óta Namur büszkesége. A folyón luxusjachtok sora jelzi számunkra, hogy bár Vallónia szegényebb tartomány, mint északi társa, de azért túlzásokba nem érdemes bocsátkozni.
Már 7 óra felé jár az idő, mire elhagyjuk a várost, s a Meuse festői völgyében folytatjuk utunkat. 15 km hosszan, vagy a vasútvonal, vagy pedig a sziklás part miatt esélyünk sincs lejutni a folyópartra. Godinnében viszont már van rakpart, s mivel estére nagyon jó, már-már – a túra során először igazi nyárias – idő kerekedett, úgy gondoljuk, hogy itt fürdünk egy jót. A folyót – a hajóforgalom miatt – végig duzzasztják, így sodrása nincs, vize szép tiszta és gyorsan mélyül. Nem törődve az esti sétálgató emberekkel jót ugrálunk a partról, ez volt a túra legnagyobb csobbanása. A falu után nem sokkal a folyó egyik kanyarulatánál találunk egy szuper táborhelyet. Virslit sütünk vacsorára, s dijoni mustárral esszük, mint ahogy a Francia Rivérán szoktuk. Ha már a táj és az emberek franciásak, akkor az étkezésünknek is annak kell lennie! Diéta ide, vagy oda, ennek Tomi sem bír ellenállni.
Nagyon nyugodt és szép esténk van, mely az elmúlt két autópálya-közeli táborhelyünk után már kijárt nekünk. Elvégre jó dolog Hollandia és Belgium sűrűn lakott vidékein városról városra járni s mindent megcsodálni, de amint eljön az este, egy igazi kerekes a természet magányában érzi a legjobban magát.
Estig megtett összes táv: 1820,3 km
18. nap (2008. július 20. – vasárnap) Az Ardenneken át Luxemburgba
Godinne – Dinant – Celles – Ciergnon – Rochefort – St. Hubert – Freux-Suzerain – Martelagne - Reichlange
Táv: 130,94 km
A szép este után borult reggel köszöntött ránk a festői Meuse-folyó kacskaringós völgyében. Negyed nyolcas kelés után meg sem állunk Dinantig, a következő csodás kisvárosig. A város előtt már messziről látszanak nevezetességei, a Citadella s a robosztus Notre Dame székesegyház. A templomot belülről is megtekintjük. Csodás építmény. Találunk egy kis nyitva tartó boltot, ahol tejet veszünk, majd közvetlenül a folyó partján reggelizünk, közben élvezzük az igencsak álmoska kisváros nyugodt légkörét. A folyó partján Namurhoz hasonlóan itt is jachtok sorakoznak a 3-4 emeletes, színes, francia stílusú lakóházak előtt. Szegény Tominak még mindig nem jött rendbe a gyomra, így ma reggel is csak ímmel-ámmal falatozgat.
A várost elhagyva kilépünk a folyóvölgyből, s ennek eredménye rögtön egy jókora domb. A mellékútra letérve a táj arculata rögvest megváltozik, erdős-mezős vidéken kanyarog fel utunk. Az útminőség elég gyenge, ezt az egyik üdítős palackom bánja, mely az egyik huppanónál kiröpül és ki is lyukad.
Az út további része eléggé ehhez hasonlatos, hosszú, húzós, de nem túl meredek emelkedők és ugyanilyen lejtők határozzák meg utunkat. Tomi kétnapos koplalástól legyengült szervezete elég nehezen viseli a megpróbáltatásokat.
Rochefort városa után tartjuk a következő pihenőnket. Híres üdülővárosban vagyunk, cseppkőbarlangja Európa-szerte a leglátogatottabb. Fel is tekerünk az információs irodáig, megnézzük a Lorettói-kápolnát, de a barlanglátogatás érdektelenségbe fullad.
A város után hosszú, már-már egy hágó szintű emelkedőn kapaszkodunk fel a következő vonulatra, a táj egyre szebb, mindenfelé hatalmas erdők, hegyek. Nem véletlen a kapatató, hisz a következő városka – St. Hubert – már 436 méterrel van a tengerszint felett. Mióta visszatértünk a kontinensre, most vagyunk messze a legmagasabban. Az útikönyv szerint St. Hubert az Ardennek leghangulatosabb városkája. Mi ebből sajnos sokat nem érzékelünk, ugyanis az eső – mely már-már szinte napról napra végigkíséri utunkat – megint rázendít. Egy bezárt Lidl előterében húzzuk meg magunkat, s itt is ebédelünk. A bő egyórás kényszerpihenő után az esőfelhők elvonulnak, így folytathatjuk utunkat. St. Hubert belvárosa tényleg él, le van kerítve az autósforgalom elől és egy fúvózenekar is színesíti a hangulatot. Mi azonban nyomjuk tovább Belgium legeldugottabb csücske irányába. Néptelen kis mellékutakon tekerünk a hatalmas erdőségekben és a tehenekkel tarkított üde zöld mezők között. Itt veszi észre az ember, hogy tulajdonképpen egy jelentéktelen középhegység is milyen szép tud lenni, ha akar. S ismét nagyon szépen süt a Nap! Errefelé már kisebb dombokat kapunk, s este 6 óra tájékán elérjük az utolsó belga városkát, a Sûre-folyó völgyében fekvő Martelange-t. A határátlépés nem megy valami simán, majdnem sikerül rossz úton továbbindulnunk, de aztán végre mégis megtaláljuk Luxemburgot. Elvégre Európa legnagyobb területű miniállamáról van szó, azért annyira nem tud elbújni!
Luxemburg Európa egyik leggazdagabb országa. Területe egy magyar megyéével egyezik meg, 82 km hosszú és 57 km széles. Népessége 168 ezer fő. Jelmondatuk: „Azok akarunk maradni, amik vagyunk”. Ez olvasható egy öreg luxembourg-i patríciusház oldalán. Nagyon sok vár, kastély, erőd található országszerte, így az egész ország az UNESCO Világörökség része.
A határt csak egy nagyon kicsi, s eldugott táblácska jelzi, amit szinte alig lehet észrevenni. Találunk egy kicsi boltot is, de elég drága. Ami viszont rögvest feltűnik, s óriási váltás Belgium után, az útminőség. Mert itt van minőség! Bár forgalom az nincs, de az út széles, és még nagyítóval sem lehet rajta hibát találni. Egy húzós dombbal kezdünk, majd folyamatosan erdőkön át kanyarog utunk, az első szakaszon a falvakat elkerüli, csak az élénksárga, rikító színű táblák jelzik a környező településeket. Hostert az első falu, amin áthaladunk, kinézetre egy rendes, takaros kis település, de semmi extra. Ami viszont feltűnik az az, hogy nem éppen átlagos autókkal közlekednek az itt élők. Van egy-két olyan típus is, melyet még „autószakértőnk”, Tomi sem tud besorolni. Szépen gyűlnek a kilométerek, bár már megvan a mára tervezett táv, de a dimbes-dombos terepen nem akad egy olyan patak, melyben tisztálkodni tudnánk, legelőször csak Redlange után. Le is megyünk a híd alá pancsolni egyet, s innen már csak táborhelyet kell keresni magunknak. Ha Hollandiában és Belgiumban sikerült vadkempingezni, na nehogy má’ itt ne legyen hely! Nem is kell sokáig mennünk, míg egy erdőszélen egy szuper védett helyet találunk. De így is napi rekordot döntünk, ami nekem már régi álmom. Kissé megtréfáljuk táborhelyet kereső Bimbyt, elbújunk előle, de gyorsan ránk talál. Tüzet rakunk, majd vacsit készítünk magunknak. Most már nem sokat variálunk, marad a konzerves főzelék hazáig. Bimby az előző napok – valljuk be jogos – cikizéseit komolyan vette, így szépen kiszellőztette áporodott hálózsákját, most már egész jól meg lehet maradni mellette a sátorban, így Tomi ezzel kapcsolatos megjegyzésére már nem lett szükség: „Alig várjuk, hogy jobb idő legyen, és kint tudjon aludni”. Ismét nyugodtan, már-már hagyományosnak mondható zenehallgatással telik az este.
Estig megtett összes táv: 1951,8 km
19. nap (2008. július 21. – hétfő) Keresztül a miniállamon
Reichlange – Seoul – Bridel – Luxembourg – Neudorf – Roodt – Grenenmacher – Trier - Trittenheim
Táv: 130,58 km
Újult erővel vágunk neki Luxemburg dombjainak, de lendületünk hamar alábbhagy, ugyanis a fővárosig (s a tegnapi nap során szintúgy) egyetlenegy boltot sem találunk. Vércukorszintünk már a béka segge alatt van, mikor harmadszor járjuk körbe a belvárost, 30 dombos kilométer a lábunkban, de „élelmiszer-szaküzletnek” se híre, se hamva. Lassan kezdjük azt hinni, hogy bizonyára az itt élő emberek levegőből képesek kinyerni a tápanyagokat, mikor megközelítjük a vasúti pályaudvar épületét. „Ha itt nem lesz bolt, akkor bizony sehol!” – gondolom magamban, s láss csodát, végre akad egy kis szupermarket. Jól be is vásárolunk, főleg Tomi, aki valójában már két napja éhkoppon van. Az mondja, hogy most a minőségre helyezi a hangsúlyt a táplálkozásban a mennyiség helyett, de komolyan elgondolkodom azon, hogy ebbe az étrendbe hogyan fér bele a félkész hamburger, melyet a csomagoláson található felirat szerint még legalább 5-6 percig kéne melegíteni a mikrosütőben. No mindegy! Tomi már csak egy ilyen gyerek! A táplálkozáshoz nem ért, nem eszi meg a vitamindús gyümölcsöt, s a 40%-nál nagyobb gyümölcstartalmú lekvárt sem, de nem is ezért szeretjük. Mondjuk vitamin-allergiát sem kap, az biztos!
A napsütés ellenére meglehetősen hűvös a reggel. S teli gyomorral már sokkal jobban tetszik a város is, mely mellesleg Európa egyik pénzügyi központja. Emellett itt székel az Európai Bíróság, s az Európai Parlament Titkárság, valamint az Európai Befektetési Bank. Ennek ellenére nyoma sincs a párizsi, vagy versailles-i pompának. Egy viszonylag nyugodt, s egyszerű, Szombathely-nagyságú kisvárosban vagyunk.
Luxembourg legszebb része a 40 m magasságban és 90 méter hosszan a Pétrusse-folyó festői völgyén átívelő pont Adolphe hídról nyíló kilátás. Mindenütt lobognak a nemzeti zászlók, melyben csupán a kék szín világossága tér el a hollandétól. Megcsodáljuk még a Notre Dame székesegyházat és hercegi palotát is. Luxemburgi bögre nélkül sem látnak otthon szívesen, így egy újabb kör az ajándékboltig, mely elég nehezen lesz meg, majd nem sokkal dél után indulunk tovább.
Elég nehéz kijutni a városból, ugyanis mindenképp az autópálya felé akarnak terelni minket, de aztán végre megvan a vele párhuzamos, s szintén nagyon jó minőségű 1-es számú főút. Ráadásul jókora hátszelet kapunk, s szinte repesztünk Németország felé. Elhaladunk a főváros repülőtere mellett, itt érjük el túránk 2000. kilométerét. Már egy ideje azon gondolkodunk, hogyan is ünnepeljük, így az elfelejtett ezres után, de semmi jó ötlet. Végtére is abban maradunk, hogy bárhol is lesz, megállunk az út szélén és járunk egy „tehéntáncot”. Bimby már nagyon le van strapálva lelkileg, így persze azt hiszi, hogy ez megint egy merénylet ellene, s nem is osztozik az örömünkben, így kénytelenek vagyunk körbetáncolni. Remélem lesz majd olyan túrája, ahol a második ezrest ennél sokkal jobb hangulatban hagyja maga mögött.
Innen a német határig már nincs nehéz dolgunk, a szél segítségével szinte „motorozunk”, ráadásul az út is folyamatosan lejt a Mosel-folyó völgyébe. Wasserbillig után lépjük át a német határt, melyet a Sûre-folyó jelképez a két ország között. Hídján hatalmas felirat a júniusi foci EB döntőjére emlékezteti – bár ne emlékeztetné – az ittenieket: „España – Germany 1:0”. Bimby – szokásához híven – kér egy fotót a határt jelző táblával, bár szerintem jobban tenné, ha nem kérne, mert amilyen feje mostanában a képeken van, azt nem kéne hazavinni emlékbe.
A németeknél már a Mosel Radweg-en folytatjuk utunkat, mely, mint később megtudjuk, egy elég toldozott-foltozott útvonal, fel sem veheti a versenyt például a Donauradweg-gel, melyen már volt szerencsém tekerni. Délután 3-kor ebédelünk Trierben. A múlt megint kísért, kaja közben megered az eső, így kénytelen vagyunk behúzódni az árkádok alá. Trier Németország egyik legrégiebbi városa, mely elsősorban római kori műemlékeiről híres. A sétálóutca olyan tipp-topp, ahogy a német városokban lenni szokott, s az eső ellenére elég forgalmas is. A végén ott magaslik a Porta Nigra, a fekete kapu, mely már a rómaiak munkáját dicséri. Látjuk még a kőből épített, a Moselen átívelő római hidat, majd egy forgalmas úton elhagyjuk a várost.
A Mosel Radweg innentől teljes csőd: vagy nagyon rossz minőségű, vagy pedig olyan kitérőket tesz, hogy legalább 20%-kal megnöveli tervezett útvonalunkat. Valahogy kivergődünk a városból és átkerülünk a folyó túlpartjára. Innen úgy döntünk, hogy befejeztük a bolyongást, inkább kitesszük magunkat a főút forgalmának.
A Mosel-völgye innen mutatja leginkább borvidéki jellegét, hisz a környező hegyeken szőlőkordonok ameddig szem ellát, a falvakban pedig mindenütt a helyi borokat kínálják. Az eső meg csak folyamatosan szemerkél, nehogy a végén még azt higgyük, hogy tud jó idő is lenni. Ráadásul elég hideg van. Csak Tomi miatt kell megállnunk, ugyanis tegnap végre hajlandó volt bevenni Bimby gyomorfertőtlenítő tablettáját, ettől persze olyan hígfosást kapott, hogy csak na. Egész estig nyomjuk a kilométereket a kanyargós völgyben, s ahogy távolodunk Triertől, egyre elenyészőbb a forgalom is. A folyón viszont szinte egymást követik az uszályok, egy Zeeland nevezetű holland teherszállítót már többször megelőztünk a délután folyamán. S ugyanakkor egyre jobban kezdünk lemondani a mai, utolsó estére tervezett pizzázásról, hiszen az aprócska falvak nem éppen bővelkednek ilyen jellegű éttermekben.
A folyó egyik elképesztő kanyarulatában épült festői Trittenheim az utolsó reményünk. Bár a fiú jól elmennek az információs tábla mellett, én mégis rögtön kiszúrom azt, amit keresünk, egy jó kis török pizzériát. Ezek a török vendégmunkások jó szolgálatot tesznek a németeknek, hiszen nagyon olcsón, mindössze 5 euróból bekajálunk. Bár a vacsora hangulata nagyon messze van, a „hurrá mindjárt otthon vagyunk”-tól. Tomi folyamatos sérülése és rosszulléte, valamint Bimby semleges kedélyállapota sajnos eléggé rányomja a bélyeget a túra hangulatára, így én sem tudom mindig maradéktalanul élvezni a túrát.
Már-már úgy néz ki, hogy ma is rekordot döntünk, de a sors kibabrál velünk, ugyanis alig kell fél kilométert tekernünk a pizzéria után, s máris találunk egy szupi táborhelyet a folyóparton. Este 8-ra, teli gyomorral a hangulat is oldottabb egy kicsit. Bimbyvel bemegyünk egyet úszni a folyóba. Mindez jó buli addig, míg megérkezik a Zeeland, s úgy felforgatja a Mosel vizét, hogy minket is elvisz a sodrás. De azért persze simán sikerül kiúsznunk, annyira közel azért nem merészkedtünk a többszáz tonnás monstrumhoz. Tomi ezúttal is csak a partról fényképez. Este 9 körül térünk nyugovóra abban a tudatban, hogy a reptér már csak 66 km-re van. Ezt egy délelőtt alatt fél lábbal is letekerjük.
Estig megtett összes táv: 2082,4 km
20. nap (2008. július 22. – kedd) A Mosel-mentén a reptérig
Trittenheim – Bernkastel-Kues – Traben-Trarbach – Irmenach – Lautzenhausen – Sohren – Frankfurt-Hahn Airport
Pozsony-Stefanik Nemzetközi Repülőtér – POZSONY - Rusovce
Táv: 99,12 km
Utolsó napra – szokás szerint - már nem hagyunk nagy távot, de így sem bízunk semmit a véletlenre. Bár csak este 8 körül indul a gép, már időben felkelünk. Jól is tesszük, ugyanis Tomi zára a sok esőzéstől megadja magát, s a kulcs is beletörik. Szerencsére csak egy teljesen normális, átlagos spirálzárról van szó, melynek elvágása – mint most megtudtunk – még egy maroknyi csípőfogóval sem tart tovább 10 percnél. Ezután a reggeli „előjáték” indulunk útnak, s egyhangúan nyomjuk a kilométereket az álmos folyóvölgy szőlőkordonjai között.
A nagyobb városok elég ritkán vannak itt, a Mosel-völgyében, de ezek is párban, a folyó jobb és bal partján. Elsőként Bernkastel-Kues párost érjük el, hangulata még a borult, hideg időben is magával ragadó. Nagy nehezen találunk egy boltot a folyó túlpartján, itt költjük el a reggelinket. Közben azon bosszankodunk, hogy miért kell a nyár kellős közepén ilyen kellemetlen, hideg időnek lennie. Még pulcsiban is hidegnek érezzük a levegőt, pedig már 10 óra is elmúlt.
Egy buszpályaudvaron kajálunk, s itt leszünk figyelmesek arra, hogy a Mosel-völgyében közlekedő távolsági járatok egy kb. 30 bicaj szállítására alkalmas utánfutóval közlekednek. Hát igen, ez Németország! Mégha a Mosel Radweg minőségén azért akad mit javítani, elsősorban a Trier környéki szakaszon.
Berkastelnél rövidíthetnénk egyet az utolsó nagy folyókanyarulat levágásával, azonban jól állunk időben, így erre semmi szükség. Még egy óra a Mosel hangulatos „szőlőerdejében”, s a következő várospáros, Traben-Trarbach után vágunk neki az utolsó emelkedőnknek. A folyó itt kb. 110 méteres magasságban folyik, a körülötte lévő fennsík, melyen a reptér is fekszik, pedig 480 méter körül. Neki is vágunk a hosszú emelkedőnek.
Most persze izzadunk rendesen. Jó ötven percet kapaszkodunk a néptelen úton. Sajnos, mivel patakvögyben kanyarog fel, igazán jó kilátás nincs a Moselre. A fennsíkon hatalmas, erdőkkel tagolt gabonaföldek vannak. Csinálunk még egy közös csapatképet, majd a táblák útmutatásai alapján délután 2-kor elérjük Hahn repteret, mely a szó szoros értelmében a semmi közepén van. Bár van mellette egy kis falucska – Lautzenhausen – s még pár hotel, de ezen kívül tényleg semmi. Még egy normális bolt sincs. Időnk persze még van bőven, ugyanis még csak délután 2 felé jár az idő. Így – egy helyi autós útmutatása alapján – eltekerünk Sohren-be, mely már egy fokkal nagyobb falu, s itt már megtaláljuk, amit keresünk. Először egy Schleckerbe megyünk be fóliát venni, s kartont is sikerül kérni a bicajok védelme érdekében, majd még meglátogatjuk a közeli Norma szupermarketet is. Jól felpakolva érünk vissza a reptérre. Megebédelünk, majd szép lassan nekilátunk az utolsó szerelésnek.
Ez a Hahn minden szempontból egy fapados reptér. Bár – gondolom üzleti érdekből – nevében szerepel Frankfurt is, de a nagyváros több, mint 100 km-es távolságban van. Ha nem lenne a Ryanair légitársaság, akkor az itteni utasforgalom szinte a nullával lenne egyenlő, ugyanis a járatok túlnyomó többségét ez az ír légitársaság adja, aki bázisreptérként használja az igencsak lerobbant állapotú légikikötőt. Ha mondjuk Bukarestben lennénk, akkor nem csodálkoznék, de itt, Németországban furcsa, hogy a check-in pultoknál nyomtatott kartontáblák jelzik az úti célokat, melyeket alig lehet beleerőltetni a tokjukba. Ráadásul kocsi sincs ingyen, csak 2 euróért lehet elkötni egyet, de visszavitelkor már csak a felét adja vissza a gép. Nekünk 3 kocsi kéne a cuccaink miatt, de ennyi pénzt nem ér meg, így több fordulóban, kézben visszük át cuccainkat a reptér túlsó végébe.
Este 6 körül elsőként csekkolunk, majd átsétálunk a tranzitváróba, mely szintén valami ódon keleti buszpályaudvar utóérzetét kelti. Ilyen rozzant repteret még soha életemben nem láttam! S erre nem gondoltam, hogy pont a németeknél kell ezt átélnem. Szegény Bimby a várakozás hosszú órái alatt félelmetesen lelassult. Bár eddig sem pörgette túl magát, mostani reakcióideje már lassan egy bálnáéval vetekszik. Olyan feje van, melyet még egy 7 megapixeles képen sem lehetne teljes részletességgel kielemezni. Most már annyira lelassult, hogy szinte fogni kell a kezét, mert szerintem egyedül már nem találna haza. Még a járat foglalásakor felmerült, hogy esetleg ő, pesti lévén egy másik, holnap reggel induló járattal térne haza, így időben is, árban is ugyanott lenne, de akkor még egy éjszakát egyedül kellett volna eltöltenie itt, Hahnban. Ő belement volna, de anyukája nem támogatta az ötletet. Most így utólag üzenem neki, hogy nagyon-nagyon jól döntött!
Járatunk ezúttal sem késik. Ráadásul sikerül jó helyet megkaparintanunk a legutolsó sorban ablak mellé, jobbról én, balról pedig Bimby ül. Azonban akad egy kis bökkenő. Egy felirat szerint – biztonsági okokból - az üléseket csak nagykorú és angolul beszélő utasok használhatják, hogy veszély esetén tudjanak a személyzettel kommunikálni, esetleg a mentésben segíteni. Miután Bimby a steward „How old are you?” kérdésére „Fine” – nal válaszolt (valószínűleg félreértette), az angol nyelvtudás már meg is bukott, így el kellett hagynia a tuti helyét. Pedig a túra elején még mi is elhittük a „szándékosan rontottam el a középiskolai angol felmérő tesztet, hogy a jobb tanárhoz kerülhessek” történetét, amit azóta alaposan átértékeltünk magunkban. Odaült, hát mellénk, hiába mondta neki Tomi, hogy onnan is el fogják küldeni, mert a tilalom az egész utolsó sorra vonatkozik. Előttünk volt még két szabad hely ablak mellett, szóltam neki, hogy kérezkedjen be oda. Ehhez összvissz egy kurta angol mondatot kellett volna elmotyognia, de ma este Bimby már erre is teljesen képtelen volt. Erre a gép már majdnem teljesen megtelt. Aztán persze visszajött a steward, s mikor meglátta a magába zuhant Bimbyt már egy kicsit erélyesebb volt vele. Valahol a gép közepén kapott helyet egy folyosó melletti ülésen. Ezt persze már mi, Tomival sem nagyon bírtuk cérnával. Mert ez most megint egy olyan story volt, amint vagy sírni, vagy röhögni lehet. Bár ahogy kinéztük, szerintem nem lehetett pontosan eldönteni, hogy melyiket is műveljük.
Simán telt a másfél órás repülőút az egyre jobban sötétségbe burkolózó kontinens felett. Mire beazonosítottam az első biztos tereptárgyat, a Fertő-tavat, már javában ereszkedtünk. Pozsonyban hatalmas erejű szélvihar tombolt, így pilótánk olyan erővel vágta földhöz a Boeinget, hogy majdnem visszapattant a kifutópályáról. Legnagyobb meglepetésünkre Pozsonyban buszok várták a repülőtér jelenleg egyetlen utasszállítóját. Tavalyelőtt indultunk utoljára erről a reptérről, akkor még gyalog kellett kisétálni.
Egy vadiúj érkezési terminálba szállítottak minket, még az állunk is leesett, micsoda fejlődés ment itt végbe. A csomagok gyorsan megjöttek, így hamar kiürült a csarnok, csak mi maradtunk, meg még egy bicajos trió, akik frankfurti átszállással Spanyolországból érkeztek. Annak ellenére, hogy jól elkerültek otthonról, elég felkészületlenek voltak, még késük, szerszámaik sem nagyon voltak. Mi persze készségesen segítettünk – elmondásuk szerint elég szervezetlennek tűnő – közép-európai turnéra induló sorstársainknak.
Este 11 óra körül tekertünk ki Szlovákiába. Természetesen jól felvillanyoztuk magunkat, majd a már többször bejárt, de megtanulhatatlanul szövevényes külvárosi utakon keresztül elindultunk hazánk földje felé. Egy apró eltévedést eltekintve simán elértünk a Dunáig. Áttekertünk a jócskán megáradó folyón, majd a parti szuper minőségű kerékpárúton haladtunk tovább. Olyan szélvihar tombolt, hogy szinte repültünk. A sötétben már-már fékezni kellett, nehogy valami láthatatlan akadályba ütközzünk.
Még éjfél előtt elértünk addig a pontig, ahol le kell térni a kerékpárútról, itt táboroztunk le a töltés mellett. A szél majdnem kikapta a kezünkből a sátrat. A hideg elől be is húzódtunk menedékünkbe. A szél felőli oldalra raktuk a csomagokat, mert Tomira annyira rányomta a ponyvát a szél, hogy nem tudott tőle aludni. Már csak alig 5-6 km a határ, itt már van magyar térerő is! Éjszaka azért nem kezdtünk körtelefont bonyolítani, inkább megpróbáltunk nyugovóra térni, ami a nagy éjszakai menet után nem ment gond nélkül.
Estig megtett összes táv: 2181,5 km
21. nap (2008. július 23. – szerda) Visz a szél haza!
Rusovce – Rajka
Csorna – Szany - Pápa
Táv: 49,54 km
A késői fekvés ellenére többször megébredtem éjszaka, s még sötétben, hajnali 5 órakor keltünk. Gyors összepakolást követően már úton is voltunk, s az utolsó szlovák falu után végre hazánk földjére tekertünk.
A határmenti Rajka városától a 6:10-es vonattal folytattuk utunkat. Furcsa, de jó érzés volt újra magyar hangokat hallani. Bimby csak Hegyeshalomig utazott velünk, itt átszállt Budapest felé. Mi még majdnem egy órát döcögtünk Csornáig a Piroskával. Itt aztán magára hagytam Tomit, aki Szombathelyen át Vasvárra tartott, s kerékpárral vágtam neki az utolsó 40 km-es szakasznak Pápáig. A szél még mindig eszméletlenül fújt, s az eső is megeredt.
Az első 9 km-es szakasz a 86-os főúton maga volt a halál. Szűk, töredezett út, s hatalmas kamionok tőlem pár centire. Akkora halálfélelmem már régen volt, mint itt, pedig emlékszem még 10 évvel ezelőtt biztonságosan lehetett kerekezni az akkor még sokkalta jobb minőségű, és kisebb forgalmú főúton.
A leágazás után már néptelenebb mellékutakon röpített a szél, s egy rövid reggelizés kivételével megállás nélkül hajtottam Pápáig, feleségem, Dia szülővárosáig, aki már nagyon várt rám. Az eső Csornától végig szakadt, de itt már nem nagyon tudott érdekelni. Közben többször értekeztem Bimby anyukájával. Pesten már nagyon várták őt, s hatalmas fogadtatást szerveznek neki célszalaggal és ünnepléssel. Szó mi szó, meg is érdemli!
A túra során megtett összes táv: 2231,1 km
Végszó
Hosszú, zord, s minden tekintetben egy nehéz, s embert próbáló túrán vagyunk túl. Bár az esőre lelkiekben nehéz készülni, reméltem, hogy a rossz és hideg időjárás nem fogja idő előtt kikezdeni a csapat tartását, mint ahogy azt 2005-ben tette. Én, bevallom őszintén, Tomitól féltem a legjobban, aki már a túra előtt is nagyon bizonytalanul nyilatkozott, de azt kell mondjam, hogy pozitívan csalódtam benne. Az esővel nem is volt bajunk, de sajnos idén túl nagy szerepet játszottak a sérülések, melyek azért jócskán beárnyékolták mindennapjainkat.
Bimby már egy otthonról hozott térdfájással indított, ehhez jött Tomi térdeinek a bedurranása, mely majdnem véget vetett túrájának. Aztán ott voltak a hideg, esős idő okozta fájások, melyek kisebb-nagyobb mértékben mindhármunknál jelentkeztek. Az én kötőhártya-gyulladásom már csak hab volt a tortán, de ezt még meg tudta fejelni Tomi egy többnapos gyomorrontással is. Így ilyen szempontból könnyű dolgunk egyáltalán nem volt.
Viszont volt a Csapatnak tartása, s nem hagytuk, hogy ezek a kellemetlen dolgok kudarcba vigyék elhatározásunkat. Ha kellett küzdöttünk, s ha az idő, s a körülmények keményedtek, akkor mindig tudtuk még egy lapáttal rátenni. Azt sajnos nem mondhatom, hogy a túrán végig felhőtlenül jó volt a hangulat, viszont nem voltak krízishelyzetek. Bimby sokszor némaságba burkolózott, így nem tudtuk pontosan mi játszódik le nála, de ha kellett, jött, s mindig az elvártnak megfelelően teljesített. Nekem az tetszett a legjobban, hogy bele tudtunk nevetni az egész napos eső képébe, tudtunk viccet csinálni a sokszor elviselhetetlenül gyötrő „dingle” rajokból, s nem hagytuk, hogy bármi tönkretegye az álmot, amit otthon elterveztünk.
S szerintem Skóciának csak így van értelme elindulni. Ilyen mentalitás nélkül esélye nincs az embernek, hogy napi 100-130 km-t tekerjen a kegyetlenül dombos, esős, szeles vidéken cipelve ázott cuccát és fájdalmait. S ennek köszönhetjük, hogy nem csak buszmegállótól buszmegállóig, s sátortól sátorig tartott a túránk, hanem volt erőnk figyelni a körülöttünk lévő fantasztikus tájra, kultúrára, emberekre. Ennek köszönhetjük, hogy ez a minden szempontból zordnak és kietlennek beállított vidék feltárta nekünk szépségeit, s azt is, hogy az itthon hírhedten zsugorinak tartott skótok kedvességét, közvetlenségét és segítőkészségét is megismerhettük. S úgy értünk haza otthonunkba, hogy ismét egy hatalmas élménnyel gazdagodtunk.
Azért persze tanulság továbbra is bőven akad. Hisz véleményem szerint túránk még jobb lett volna, ha közösen, összehangoltan készülünk rá, mint ahogy 2006-ban tettük. Ez talán adna Bimbynek egy kis lelki tartást, s megelőzné, hogy idő előtt kóros búskomorságba süllyedjen. Tomi - elmondása szerint - sokat készült, de én úgy érzem, hogy nem eleget. Nem elég a túra előtt pár hosszabb menetet letolni, én úgy érzem, hiányzik nála a napi rutin, mely sokkal erősebbé és ellenállóbbá tenné, s talán megelőzné a térdsérülést is, melyet – a rossz idő mellett – szerintem inkább a túlterhelés okozott. Persze bizonyára nekem is még sok mindenben fejlődnöm kell.
S – bár nagyon élveztem az idei túrát – azért bízom benne, hogy jövőre sikerül az ideinél még jobb és még erősebb csapatot építenünk a következő kihíváshoz!
Szigetszentmiklós-Lakihegy, 2008. szeptember 17.
Puskás Zoltán