Montenegró kerékpártúra 2007
1. szakasz (0-3. nap)
0. nap (2007. augusztus 6.- hétfő) - Gyülekező a déli határvégen
(Pápa – Szombathely – Vasvár) (Budapest) Pécs – Villány (vonattal)
Villány - Nagyharsány
Táv: 11,2 km
Délután 5 órakor még mindig tombolt az ilyenkor szokásos augusztusi kánikula. Laza tempóval tekerünk ki otthonunktól a szombathelyi vasútállomásra. Anyu Dia felújított bicaját tekeri, én pedig a felmálházott Caprine-omat, aminek a 2004-es olasz túra óta nem volt hasonló nagyobb kalandban része. Az állomásra érve látjuk, ahogy befut Dia nemzetközi gyorsvonata. Elcsodálkozunk, hogy nyáron micsoda hiper-szuper autószállító kocsikkal ellátott szerelvények járnak Prágából Szombathelyen át az Adriai-tenger partjára. „Mi is oda igyekszünk” – fut át agyamon egy kósza gondolat – „csak egy kicsit másképp!”. Fél hatkor búcsút intünk Anyunak, s már fent is vagyunk a Pécs felé tartó sebesvonaton. Röpke 20 perces utazás után Vasváron csatlakozik Tomi, akinek az elmúlt napokban az alig egy éves Kelly’s gépe egy Balaton kör után teljesen felmondta a szolgálatot, így visszakérte Dokeytól a neki eladott, egy évvel régebbi szintén Kelly’s márkájú bicaját. Mindez persze az indulás előtti egy órában derült ki, amikor Tomi megpróbálta házilag kiszedni első kerekéből a nyolcast. A negyedik küllőszakadás után aztán feladta. Milyen szerencse, hogy akadnak segítőkész jóbarátok a városban! No persze egy majd’ 1000 km-es túrára sem az utolsó nap délutánján kellene felkészíteni a biciklit!
Az út egyhangúan telik, csupán egy kisebb vihar szalad át a sötétségbe burkolózó somogyi vidéken. Este fél 11 után érkezünk meg Pécsre. Bimby már felszülten vár ránk, s mivel jeleztük neki késésünket, szinte kifekszik a villányi Piroska elé, nehogy véletlenül elindítsák nélkülünk. Ő már jóval korábban, este 7 órakor itt volt, így volt ideje megismerkedni Pécs nevezetességeivel, még utoljára körtelefonos beszélgetést bonyolított minden létező ismerősével. Felpakoljuk a gépeinket a raktérbe, még 40 percnyi unalmas vonatozás áll előttünk. Fél 12 után érkezünk Villány kihalt vasútállomására. A baktert leszámítva sehol egy lélek. Felszereljük a világítást, felveszem a láthatósági mellényemet, majd nekivágunk az éjszakának. Villány városa nem igazán mutatja borvárosi jellegét, a kocsmák már mindenhol zárva tartanak. A mellékút néptelen, így haladunk hatalmas szőlőkordonokkal övezve. Mellettünk jobbra a Villányi-hegység lapos púpja emelkedik ki, felettünk csodálatosan csillagos az ég.
Nagyharsányban, a templom mellett találunk egy közkutat. „Jó lenne itt megfürdeni, más lehetőség úgysem nagyon lesz” – vetem fel az első látásra elég meredek ötletet, de mivel éjfél már elmúlt a többiek is csatlakoznak. Már javában áztatom magam a kék színű kút vízsugarában, mikor három HVCS (helyi vagány csávó) jelenik meg, s alaposan mustra alá vesznek minket. Olaj a tűzre, hogy mikor megkérdezik, honnan valók vagyunk, a rutintalan Bimby rögtön rávágja: „Budapest”. Szerencsére időben el tudunk tiplizni, nem keveredik komoly szóváltás a dologból. A falut elhagyva aztán elkezdünk táborhelyet keresni. Nem is kell sokat tekernünk, az egyik mellékút mentén találok alkalmas helyet az éjszakázásra. Mármint ami megmaradt belőle. Ugyanis fél egy felé jár már az idő. Gyorsan feldobjuk sátrainkat a szántás melletti parlagfüves sávban. Elég egy szippantás Tomi, a svájci kirándulás óta (több, mint egy hete), érintetlen sátrába beszagolni, s mindjárt rosszul lesz az ember. Én csak szegény Bimbyt sajnálom, ő nincsen hozzászokva efféle kínzásokhoz. Tomi már Lackó mellett tavaly megtapasztalta az effajta az orrfacsaró körülményeket. Épp ezért mondta, hogy idén ő hozza a sátrát, nehogy így járjon. Hát ez nagyon nem jött össze!
Estig megtett táv: 11,2 km
1. nap (2007. augusztus 7. – kedd.) - Keresztül Szlavónián
Nagyharsány – Beremend – Valpovo – Dakovo – Slavonski Šamac
Táv: 115,7 km
A hajnali sátorállítás ellenére már reggel fél 8-kor kelünk. Egyrészt azért, mert az éjjel még biztonságos rejtekhelyünk a világosban már a közeli útról nagyon jól láthatóvá vált, másrészt azért, mert ma komoly napnak nézünk elébe. Már indulás előtt feltűnik, hogy – okulva a jó tapasztalatokból – idén mindenki csini biciklis felsőben és párnázott biciklisnadrágban vág neki a megpróbáltatásoknak. Dia már északon tesztelte a ruháját, a fiúknak még vadonatúj. Csak azt nem értem, miért kellett két számmal nagyobb nadrágot venniük?!
Bemelegítésként áttekerünk Szlavónián, Horvátország északkeleti részén a Drávától, egészen a Száva-folyóig, a bosnyák határig. A határmenti Beremend községben reggelizünk, egy jó ideig azt hiszem – Bimbyt leszámítva – most fogunk utoljára magyar kenyeret enni. Ő ugyanis a budafoki Müller-pékség reklámembereként még legalább 2-3 napig ugyanazt az otthonról hozott kenyerét eszi. Átlépve a határon egy jóval szűkebb utat kapunk, mindenfelé hatalmas gabonatáblák borítják a síkságot. Nagy meglepetésünkre, már pár kilométerrel a határ után, a Dráva-folyó egyik holtága mellett, az út menti bozótos szélén feltűnnek a „Mine” feliratú halálfejes aknaveszélyt jelző táblák. Eddig úgy gondoltuk, ez a veszély majd csak Boszniában fog fenyegetni. Hamarosan átlépjük a Drávát, majd beérünk az első horvát városba – Valpovoba – is. Szűk mellékutakat választottunk, amiket azonban nem olyan könnyű megtalálni. Szerencsére nyelvi nehézségeink nincsenek a valaha Magyarországhoz tartozó városban. Egyhangúan telnek a kilométerek a végtelen síkságban, csupán egy-két kisebb falu hoz változatosságot. Az egyikben megpróbálok egy idős asszonytól vizet kérni, ugyanis – a nagy hőség miatt – készleteink már a végét járják. Nem beszél magyarul, de készségesen segít, feltölti kulacsainkat egy kaniszterből. Úgy látszik itt a csapvíz nem iható?! Kevéssel odébb rövidítés gyanánt egy mellékútra hajtunk, ami egy kilométer múlva földúttá vált. Egy traktoros száll ki a gépéből segíteni nekünk. Nagyon segítőkész emberek lakják ezt a vidéket!
Egy 10 km-es szakaszon egy traktor szélárnyékában haladunk, a kialvatlan Tomi majdnem elalszik két keréken a monoton motorzúgástól, majd egy rövid földutas szakasz következik, mely eléggé megrázó élményként marad meg a társaságban. De még mindig jobb, mint a főúton a kamionok közt tekerni. Gorjani falucskában egy játszótéren ebédelünk és pihizünk egy órácskát. Bimby van legjobban eleresztve horvát kunából, így neki még üdítőre is futja.
Délután haladunk tovább a nagy melegben. Az egyik faluban 3 tank jön velünk szembe – szerencsére tréleren. A háborúnak már vége! Következő nagyobb városunk – Dakovo – egy csodálatos székesegyházzal büszkélkedhet. Innen már a főúton haladunk a mindegy 30 km-re lévő határ felé. Az út mentén égetnek valamit, így sűrű füst gomolyog. Az utolsó horvát faluban – Šamacon – ismét kimondom a „varázsszót”: „voda”, s a helyiek megint nagyon segítőkészek. Van ivóvizünk estére! Nem lépjük át a határ, hanem még a Száva-folyó horvát oldalán keresünk és találunk egy nagyon jó táborhelyet. Jókat fürdünk a folyóban, napozunk a folyóparton. Estére konzervet melegítünk magunknak és teát főzök. Az első napunk megvan, holnap már egy másik országban fogunk továbbhaladni. Bevallom őszintén, kissé tartok Boszniától, legfőképp azért, mert az útikönyvek piros betűvel hívják fel a figyelmet az aknaveszélyre! A jugoszláv háborúból még nagyon sok akna maradt a földben ezen a vidéken, így nem is ajánlják a turistáknak, hogy elhagyják a műutakat. Ezért úgy terveztem, hogy az itt töltött egy éjszakát majd Szarajevóban, kempingben töltjük.
Estig megtett táv: 126,8 km
2. nap (2007. augusztus 8. – szerda) - Vonatos nap Boszniában
Slavonski Šamac – Bosanski Šamac – Modriča
(vonattal)
Doboj
(vonattal)
SZARAJEVÓ
Táv: 37,6 km
Reggel 7-kor még párafelhő borítja a Száva felszínét. Visszatekerünk a hídhoz, majd átlépünk Bosznia-Hercegovina földjére. Már a határ után hatalmas kihalt gyárépületek, vagy inkább romok fogadnak, nem túl jó benyomást keltve. Nem véletlen, hiszen ez az ország szívott a legtöbbet a háborúban. A szerbek szinte letarolták az egész vidéket, innen nem könnyű talpra állni. Már a határon találkozunk cirill betűs táblákkal. Mintha egy egészen más kontinensre tévedtünk volna, így alig 100 km-re hazánktól.
A határváros – Bosanski Šamac –is nagyon lepukkant, alig találjuk meg a központját. Bemegyünk egy boltba érdeklődni, hogy hol tudnánk pénzt váltani. Ajánlanak egy lepattant kis bankot, ahol eurónkért kapunk jó kis helyi valutát: konvertibilis márkát. Így már tudunk vásárolni. A „boltos néni” olyan bombanő, mintha egy férfimagazinból lépett volna ki. Csak nézünk, mint a moziban! Mint később megtudtuk, nem szűkölködik ez az ország a szebbik nem kivételesen szemrevaló példányaiból. A bolt is nagyon olcsó volt, így összevásároltunk minden jót, és rendesen bekajáltunk.
Továbbhaladva a Bosna-folyó völgyében erős szembeszél fogad, így nem tudjuk tartani a betervezett átlagot. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elkéssük a vonatunkat Dobojban. A következő városkában Modričaban megkeressük a vasútállomás épületét. Nem egyszerű kommunikálni a helyiekkel, ugyanis senki nem beszél angolul. Az Internetről szerencsére sikerült egy menetrendet levadásznom, így ezzel nincs gondunk. A helyi baktertől hosszas egyeztetés után sikerül megtudnunk, hogy jegyünket a vonaton kell megvennünk, egy hozzávetőleges árat is kaptunk, de a bicikliszállítás ügyében nem tudott segíteni. Azt ajánlotta, hogy vegyünk a kallernek egy sört. Egy órás várakozás alatt van időnk minderre.
Kb. öt perces késéssel befut a 2 kocsis, Dobojig közlekedő személyvonat, hátra feldobáljuk a bicajokat, majd beülünk egy üres fülkébe. Pár perc múlva ott terem a kalauz is. Mindenkinek külön-külön cirill betűs jegyet tölt ki, 23,2 márkába (kb. 3000 Ft) kerül az út az innen 215 km-re lévő fővárosba. Baráti ár ez így, mindenféle kedvezmény nélkül. Ha Pécstől utaztunk volna, ugyanez nemzetközi menetjeggyel 10ezerből sem állt volna meg. A kalauz nagyon korrekt, a sört nem fogadja el, a borravalót is elég nehezen teszi zsebre, de a biciklikért nem kér egy pfenniget sem.
Délután egy körül ér vonatunk az első igazán nagy bosnyák városunk vadonatúj pályaudvarára. Gondolom a régit földig rombolták. „Van két óránk, nézzünk körül” – javaslom. Szocreál stílusú szegényes város, néhol szétlőtt falakkal, közepesen nagy forgalommal. Egy városi parkban ebédelünk és pihengetünk, nézzük, hogyan jönnek-mennek az emberek. A közelben elektromos kisautókat lehet bérelni. Az egyik járgány nem sokkal mellettünk robban le. Mérnökünk, Tomi hamar észreveszi, hogy érintkezési problémák vannak, s – bár kommunikálni nem tud a kedves bosnyák családdal – gyorsan megjavítja a gépet.
Fél háromra már újra a vasúton vagyunk, a kerékpár-szállításról itt sem tudnak bővebb felvilágosítást adni. A bosnyák vonatozásról tudni kell, hogy – mint ahogy az ország is megosztott – úgy 2 külön vasúttársaság kezében vannak a vonalak is. Eddig a Boszniai-Szerb Vasúttársaság vonalain utaztunk, Doboj után nem sokkal van a szakaszhatár, onnan már a Bosznia-Hercegovinai Vasúttársaság vonalán haladhatunk tovább. Fél órás késéssel megérkezik a Zágrábból Bosznián át a horvát tengerpartra tartó, mindössze három kocsis, nemzetközi szerelvény. Az egyik kalauz – ahogy meglát minket a hatalmas csomagokkal felmálházott kerékpárokkal – határozott mozdulattal „nem”-et int. No, most mi lesz? Egész nap csak 3 szerelvény közlekedik ezen a vonalon, az egyik hajnalban, a másik pedig – mely Budapestről jön – csak este 10 óra körül ér Szarajevóba. Hiába kérleljük, nincs kegyelem! A vonat áll egy 10 percet, mozdonyt cserélnek, már mindenki felszállt, mi pedig nem tágítunk a szerelvény mellől! Nagy nehezen megszán minket a kalauz és szívélyesen megengedi, hogy felpakoljuk a bicajokat az egyébként sem zsúfolt vonat utolsó kocsijába. Itt már kell jegyet váltanunk a biciklire. Ez derül ki Dia hosszas, többnyire angol nyelven folytatott eszmecseréjéből, de csupán 6 márkába (750 Ft) kerül. Csodálatos helyeken halad vonatunk a festői Bosna-folyó völgyében, s olyan lassan is, hogy mindezt jól szemrevételezhessük. Közben szépen gyűjtögeti a késést is. Szarajevó előtt 2 megállóval fiatal futballdrukkerek hada lepi el a vonatot, kedvenc csapatuk meccsére igyekeznek a fővárosba. Kitör egy kisebbfajta verekedés is a vonaton. A vonat megáll, kihívják a rendőrséget, újabb fél óra késést begyűjtünk, így este ¼ 8-kor több, mint egy órás késéssel érkezünk meg Szarajevóba.
Nincs sok időnk, a Nap már erősen a horizont felé halad, szállást kell találnunk, lehetőleg minél hamarabb. Az Interneten sikerült egy kis kempinget kiszemelnem, most errefelé vezetem a csapatot.
Ha egy városról elmondható, hogy a különböző kultúrák találkozási helye, akkor Szarajevóra, Bosznia-Hercegovina fővárosára biztosan. A képet a muzulmán dzsámik és a mellettük ágaskodó minaretek uralják, de több helyen látunk magas tornyú katolikus, hagymakupolás pravoszláv templomot, és két zsinagóga is emlékezetet az egykor 15 ezer lelket számláló zsidó közösségre.
A mintegy 400 ezer lakosú város a Bosna-folyóba torkoló Miljacka partján épült ki egy kelet-nyugati irányba húzódó, elkeskenyedő völgykatlanban. A folyóparti úton hatalmas a forgalom, az autósok állat módjára dudálnak és sorolnak át egyik sávból a másikba, így a villamossínen haladunk. Bekeveredünk a zsúfolt belvárosba, ahol hatalmas tömeg fogad. Itt aztán tényleg minden emberfajta megtalálható. Mindenesetre nem egy bizalomgerjesztő hely. Nem könnyű tájékozódni sem, hiszen a hegyre épült külváros sok-sok meredek és szűk sikátor láncolatából áll. Úgy toljuk fel a bicajunkat a dombra. Mikor a helyiektől kérdezzük a keresett utcát, mindenki csak széttárja a karját. Ebben a rengetegben még ők sem igazodnak el! Lepattant házak és szegénység mindenütt. Nem lenne jó, ha itt köszöntene ránk az est! Szerencsére még sötétedés előtt megtaláljuk a kempinget, melynek méretei minden képzeletünket alulmúlják. Sátrazásra csupán egy 10*10 méteres hely van fenntartva. A recepción közlik, hogy nincs már helyük, próbálják a kétszer drágább szobát ajánlani. Addig ügyeskedünk, amíg végül megérkezik a tulaj. Nagyon rugalmas egy fickó a válasza mindenre: „No problem”. Így mindjárt van hely mindkét sátrunknak. Főzelékkonzervet eszünk vacsira, Tomi és Bimby egy olasz párral ismerkednek. Este még meghallgathatjuk a legközelebbi minaret tornyából elhelyezett hangfalakon érkező muszlin esti imát, majd nyugovóra térünk.
Estig megtett táv: 164,4 km
3. nap (2007. augusztus 9. – csütörtök) - Bosznia hegyei közt Montenegróba
SARAJEVO – Trnovo – Dobro Polje – Foča – Scépan Polje – Pivsko jezero
Táv: 123,6 km
Reggel 7-kor felszedjük sátorunkat a kempingnek álcázott kertes ház udvaráról. A recepciós srácot legszebb álmából ébresztjük. Itt úgy látszik nem szokás ilyen korán menni. Nekünk persze muszáj! Hosszú út vár ma ránk!
Visszagurulunk a belvárosba, mely jóval nyugodtabb arcát mutatja. Találunk egy pékséget. Mivel ez az utolsó napunk Boszniában, a vonatozásból megmaradt pénzünket mindenképp el szeretnénk költeni. „Akkor most ide bemegyünk”. A polcon finomabbnál finomabb péksütemények sorakoznak meglepően olcsó áron. Össze is vásárolunk mindent, de így is alig tudunk pénzt költeni. A szomszédos tejcsárdában tejet és joghurtot veszünk hasonlóan alacsony áron, majd kiülünk a sétálóutcára kajálni. Ez a hely már valamilyen keveredést mutat a nyugati civilizációval, de a háború nyomai még itt is árulkodnak. Képeslapot is vásárolunk, majd – mivel várost nézni nincs nagy kedvünk – egy hosszú sugárúton hagyjuk el nyugat felé a Szarajevót. Itt jön rá Bimby, hogy ottfelejtette a kempingben a kulacsát.
Alig érünk ki az épületek rengetegéből, egy jó minőségű és forgalmatlan utat kapunk. Egy kis folyócska festői völgyében haladunk felfelé. A főváros 531 méterrel volt a tenger szintje felett, s hamarosan meg kell birkóznunk túránk első hágójával, az 1163 méteres Rogojjal. Falvak nagyon elenyésző számban vannak az út során, csupán egy-két szegényes ház áll itt-ott az út mentén. Hidakból annál több van a szűk völgyben. Ezek vadi újak, rajtuk tábla, hogy melyik ország támogatásával építették újjá őket. Kievo-ban tartunk egy rövid pihenőt, majd egy forrásnál állunk meg. 36 km-rel Szarajevó után aztán elkezdődik az emelkedő. Helyenként 10-15%-os dombon gyorsan elválik, hogy ki milyen fizikai állapotban van. Mi, fiúk megyünk előre, friss lábaink csak úgy falják a nem könnyű dombot. Dia okosan a saját tempójában teker. Hamarosan Tomi is feladja a küzdelmet, így Bimbyvel kettesben nyomjuk fel, s egyszerre érkezünk a csúcsa. „Jó formában van az újoncunk!” – konstatálom magamban – „Remélem holnap a Durmitor sem fog ki majd rajta!”. Pár perc múlva érkezik Tomi, majd kisvártatva Dia is befut. Az út mentén „MINE” feliratú halálfejes, aknamezőt jelző táblákat látunk a bozótban. Még utoljára Szlavóniában volt egy-kettő kitéve. De ez persze nem azt jelenti, hogy ahol tábla is van, csak ott lehetnek aknák. Fő az elővigyázatosság!
A túloldalon laza gurulással kezdünk, mindenfelé hatalmas füves mezők, tehenek. Falunak nyoma sincs, pedig már kezdünk éhesek lenni. Szerencse, hogy lefelé kell menni. Hamarosan a völgy összeszűkül, s bekerülünk a Mlinica-folyó szurdokába. Alagutak, függőleges sziklafalak – itt még nem tudjuk, hogy a következő napokban ez a napi rutin része lesz. Fél kettő tájékán aztán végre kiszélesedik a völgy, s itt egy nagyobb falu is található. Mlinica. Az út mentén néhány bódé kínálja portékáit. Végre! Tovább költjük a márkánkat: veszünk üdítőt, banánt, s mindenféle földi jót. A közeli cirill betűs autószerelő műhely mellett ebédelünk egy nagyot. Ma is nagyon meleg van (28-30ºC), így jól esik a szieszta az árnyékban.
Innen még 15 km a Drina-folyó völgye, mely a Balkán-félsziget legnagyobb folyója. Csodálatosan szép, tiszta és gyorsfolyású. Bár a szemközti hídon átkelhetnénk, mégis követjük folyásirányát. Teszünk egy 3 km-es kitérőt Fočába, utolsó bosnyák városunkba, ugyanis még mindig maradt márkánk. Egy elég lepusztult Isten háta mögötti helyről van szó. Pékség szerencsére akad, még a szarajevóinál is olcsóbb árakkal, már-már szinte „ingyen”. Fagyizunk is egyet, 0,25 márkába kerül egy gombóc (kb. 35 Ft), így nagyon nehéz megszabadulni ettől a valutától. Kulacsot vennénk Bimbynek, de a sportboltban sajnos nem lehet kapni, így „végső elkeseredésünkben” bemegyünk egy kisboltba, s hosszú-hosszú tépelődés után, a megmaradt márkánkat Milka csokiba fektetjük. Soha nem gondoltam, hogy ennyire nehéz szándékosan elverni a pénzt, mert ezidáig még soha nem voltam rákényszerítve.
Fočától a határ felé egy szűk, kanyargós kis mellékút vezet annak ellenére, hogy térképünkön ez is főútként van jelölve. „Gondolom a háborúban úgy vélték, hogy erre nem lesz szükség”. Hosszasan kanyargunk a hegyoldalban a Kőszegi-hegységben található hegyi utakhoz hasonló kis aszfaltcsíkon, míg utunk erősen lejteni kezd, s a Tara-folyónál elérjük a Montenegrói határt. Ez a gyorsfolyású tiszta hegyi folyó Montenegró legnagyobb vadvízi paradicsoma, mindemellett „Európa könnye” néven emlegetett 1300 méter mély szurdoka Európa kanyonjai közül a legmélyebbnek számít, s világviszonylatban is csak a colorado-i Grand Canyon mélyebb nála. Több, mint 80 km hosszan vájja be magát a környékbeli helyoldalakba és fennsíkokba. 1978 óta a Durmitor Nemzeti Park része. Mellette azonban ezen a szakaszon nem építettek utat, így egy másik csodás folyó – a Piva – mentén folytatjuk utunkat. Pontosabban csak szeretnénk a folyó mellett haladni! Montenegrót ugyanis egy hatalmas emelkedővel kezdjük. Az útminőség itt is jó, bár alig szélesebb az út, mint Boszniában. Egy forrásnál töltjük fel vízkészleteinket, a Piva elképesztően mélyen van alattunk, egyre jobban elbizonytalanodok azt illetően, hogy leszünk-e ma még a vízpartján. A forrás mellett a meredek hegyoldalban azonban nem akad táborhely, így – akármilyen fáradtak is vagyunk – haladni kell tovább! A forrás után – egy hatalmas tábla szerint – a 900 méter mély Piva-kanyonban folytatódik az út. Lassan lejtünk, de a folyó kék szalagja még mindig elérhetetlen mélységben és meredekségben van alattunk. Este 7-re elérkezünk a kanyon legvadabb részéhez, ahol két hatalmas, függőleges sziklafal között tör utat magának a folyó! „Hol vezet itt út?” – tesszük fel a kérdést magunknak, de hamarosan megérkezik a válasz egy halom sziklába vájt alagút formájában. A legszebb szakaszon a sziklaalagútból kiérve rögtön egy hatalmas hídon találjuk magunkat több mint 50 méterre a folyó felett, majd a túlparton ismét alagútban folytatódik az út. Sok-sok vadregényes helyen megfordultam már, de ilyet még nem láttam. Ötven-százméterenként következnek az alagutak egymás után, miközben a folyó sebesen tör utat magának szinte közvetlenül alattunk. Az út mentén nincs más, csak sárga hátterű, alagutat jelző háromszög alakú táblák, s még egy – számunkra megfejthetetlen veszélyt jelző tábla, melynek a közepén egy fekete kör van. Montenegrói viszonyok között lehetne akár céltábla is, hiszen – mint ahogy a következő napokban tapasztalni fogjuk – szinte minden táblába jópár golyót beleeresztettek.
10 km-rel odébb elérjük az 1970-es években épült, 220 m magas duzzasztógátat, a Mratinjei vízierőművet. Itt a folyót egy szűk türkizszínű mély völgytóvá duzzasztották. Mratinje felé vezető mellékút is alagútban ágazik le. Nem az a félelmes számomra, hogy milyen utak vannak, hanem az, hogy egyáltalán vannak utak ilyen terepviszonyok között. Persze, ami a szépsége, az a hibája ennek a szurdoknak: történetesen az, hogy lassan sötétedik, táborhelyre pedig esélyt sem látunk!
A gát tetejéről látható, hogy az út továbbra is a szűk és meredek falú tó partján halad tovább, egyszerűen még arra sincs esélyünk, hogy sátrunkat közvetlenül az út mellé állítsuk le valahová. A 220 méteres gát tetejéről visszatekintve viszont felfedezünk egy parkolóhelyet, mely közel s távol a legjobb táborhely ezen a vidéken. Vissza is gurulunk a leágazáshoz és az erőmű ipari útján megközelítjük a helyet, ahol csupán 1 autós parkol. Még innen sem könnyű leküzdenünk magunkat a Piva partjára, melynek jéghideg, s gyors folyású, de kristálytiszta vize van. „Hogy miért ilyen hideg?” – teszem fel magamnak a kérdést, majd rövidesen meg is találom rá a választ – „minden bizonnyal azért mert a majdnem 200 méter mély tó legaljából folyik ki az erőművön keresztül”. Felállítjuk sátrainkat a szükségtáborhelyen, s Maggi tésztát főzünk vacsira. Csupán egy éjjeliőrszerű fickó környékez meg minket közvetlenül a sötétedés előtt. „Mózsná?” – teszem fel neki a kérdést. Ezt a szót még tegnap tanultam Dobojban, mikor a kalauz bőszen mutogatott, s közben ezt ismételgette: „nye mózsná, nye mózsná”. Az öregnek nincs kifogása ellenünk, viszont valami 6-ost mutogat, melyből arra következtetünk, hogy hajnali hatkor tipliznünk kell a helyről.
Este még hanyatt fekve sokáig csodálom a felettünk elképesztő magasságba emelkedő függőleges kanyon sziklafalait és a felettük ragyogó csillagos égboltot. Elvégre augusztus van, a hullócsillagok időszaka. Látok is egypárat, majd elteszem magam holnapra. Fárasztó szeles, dombos nap volt a mai, s holnap hasonló „jókban” lesz részünk a tervek szerint.
Estig megtett táv: 288,0 km
(Montenegró hegyei)