bmenu1     fb1    insta1  

A Pó-síkságon át az Olasz riviérára

Vissza az 1. szakaszra

 

Zürich - Milánó - Nizza, 2. szakasz

 

5. nap (2005. augusztus 13. – szombat) - Milánó

Ponte St. Pietro – Monza – Milánó – Moirago

Táv: 80,1 km

Nem kapkodjuk el a kelést, csupán ½ 9-kor jövünk elő. Szerencsére nyugis táborhelyünk volt, így nyugodtan alhattunk. Összepakolunk, majd nekiindulunk az első igazi közös szakaszunknak. Tomi megy elől, én pedig a végén, közrefogjuk a lányokat. A jelszó: lassan, de biztosan. Hátszél van, így szinte nem is kell tekerni. A második faluban reggelizünk egy iskola előtt. Meleg nap lesz a mai! A délelőtt folyamán szép lazán, 20 km/h körüli tempóval kerekezünk. Monzában pihenünk egyet egy árnyas parkban, közben olasz gyermekdalok szólnak egy ringispil irányából. Az egyiknél megszólal Andi: „Jé ezt ismerem! Ez a Croccodilo!”. A csoportban ő tud egyedül olaszul, s most végre először megcsillanthatta az olasztudását!

Monzától már minden út Milánóba vezet! Legalábbis a táblák szerint. Hosszú egyenes sugárúton haladunk a központ felé, közben szinte mindenhol pirosat kapunk. A belváros macskaköves, de szép. Elsőként a Scalát pillantjuk meg, ami kívülről nem nagy eresztés, aztán a Párizsi udvaron sétálunk keresztül, ez már valami, s végül ott a milánói dóm! Bár tatarozzák, gyönyörű építmény! Kívül-belül megnézzük 2 csoportban. Míg Tomiék bent vannak, elmegyek vécére. S a toppancsos WC-csészén a következő feliratot találom: „Scala”. Bár rossz poén, de azért lefényképezem: „Láttam a Milánói Scálát belülről is!”.

A dóm térről az „Utolsó vacsora” című képet őrző kolostorhoz döcögünk a macskaköves utakon. Ez azonban nem olyan egyszerű. Kétnapos előjegyzés van a megtekintésére. Azt hiszem ezt nem fogjuk megvárni. A templom közelében található a Leonardo Múzeum. Ide bemennek Tomiék, de sajnos nekünk már nem marad rá időnk. Mivel a kemping a város nyugati végében van, tehát nem útirányba, úgy döntünk, hogy inkább elhagyjuk a várost délnek, amerre egyébként is menni akartunk. Egy nagyvárost elhagyni azonban nem olyan egyszerű. Időben el kell indulni. Nagybevásárlás az Esselungában, hiszen holnap vasárnap, majd elindulunk kifelé a városból. Déli irányban egy mesterséges csatorna is vezet kifelé, e mentén halad utunk is. Körülbelül 10 km-re a várostól a vízpart mentén a parlagfüves bozótosban találunk egész jó táborhelyet. Csak ne lenne ennyi szúnyog. Gyorsan megvacsizunk, konzervet melegítünk, majd fürdünk egyet a csatornában. Este már szinte szúnyograj veszi körül a sátrakat, így gyorsan bemenekülünk. Kapunk egy kis esőt is, de nem komoly, csak olyan „olaszos” csöpörgés.

 

6. nap (2005. augusztus 14. – vasárnap) - Durcás nap a Pó-síkságon

Moirago – Pavia – Sannazaro De’ Burgondi – Tortona - Villavernia

Táv: 97,87 km

Ma sem hajt a tatár. Reggel még megvárjuk, hogy elálljon egy rövidke zápor, majd ½ 9-kor előbújunk a sátrainkból, gyorsan magunk mögött hagyjuk a szúnyogokat. Ma is hátszél van, alig kell tekerni. 15 km után reggelizünk egy lugas alatt. A hegyeknek mára már nyoma sem maradt, nyílegyenes szakaszok, a végtelen síkságon át. A következő nagyváros – Pavia – szélét érintjük, majd tartunk egy pihenőt a Ticino-folyó hídján. Jó a kilátás a város és egy másik impozáns híd felé. A híd után letérünk a főútról és belevágunk a végeláthatatlan pusztába. Itt már szinte alig van forgalom, így végre fölfejlődhetünk egymás mellé és van módunk beszélgetni is. Egy jellegzetes olasz temető mellett állunk meg pihizni egyet. A Nap egyre jobban perzsel, jól esik a frissítés is. Andi kiakad Tomira, de az okát nem mondja el. Valószínűleg az lehetett a baj, hogy az utolsó szakaszon megelőztük Diával, s hármasban beszélgettünk egyet, ő pedig lemaradt. Tomi felhúzza magát, s „Irány Genova” – jelszóval felpattan a bicajára és elvágtat. Persze nem megy messzire, csak levezeti a feszültséget. Ekkor még nem tudhatja, de nem ez volt az utolsó ilyen eset.

A következő falucska táblája alatt Százhalombatta neve díszeleg, testvérvárosi titulusban. Gyors fénykép, s irány tovább. Már nincs messze a Pó-folyó. A híd előtt tartunk egy hosszabb pihenőt ebédeléssel és fürdéssel egybekötve. Andi továbbra sem kíváncsi a társaságunkra, inkább egyedül a napon ücsörög ahelyett, hogy velünk döglene és hülyéskedne az árnyékban.

Délután 3-kor indulunk tovább. A Pó itt tipikus alföldi olasz folyó, a szélessége kb. 20-30 méter, de a medre legalább egy kilométernyi kavicsos rész. Nem az első ilyen folyó, amit láttunk itt Olaszországban. A tavaszi áradáskor bizonyára jelentősen megváltozik az alattunk elterülő hosszú kavicstenger képe. A következő szakaszon már látszanak a távolban elterülő Appenninek első vonulatai. Meg is jön a kedvem, az Alpok óta nem láttam hegyeket, már kezdenek hiányozni. Elnézünk egy útkereszteződést, így kerülünk egy keveset. Délután 5 óra tájékán elérjük Tortona városát. Az árnyékos főtéren ücsörgünk egy kicsit. Mire kiérünk a házak közül meglepve tapasztaljuk, hogy a szél egyik pillanatról a másikra megfordult. Rendesen tol a szembeszél, s az eddig együtt haladó csapatunk hamar szétszakad. Diával előremegyünk szállást és vizet keresni, hátul Andiék keservesen nyomják a kilométereket. Épp egy kihalt benzinkútnál próbálkozok (Olaszországban vasárnap a benzinkutak is zárva vannak), mikor megáll egy rendőrautó, kiszáll a két járőr, s érdeklődnek mi járatban vagyunk. Szerencsére a víz szót ismerjük olasz nyelven is, így bőszen ismételgetjük az „aqua” szót miközben mutogatunk az üres kulacsunkra. A rendőrök készségesen elmutatnak abba az irányba, amelyik felől érkeztünk. Azért megköszönjük a segítséget, s inkább úgy döntünk, hogy bevárjuk a társainkat. Andi és térde teljesen kikészült az utolsó szakaszon, nem képes továbbmenni. Szegény rendesen elégett a napon, ugyanis a mosolyszünet miatt nem akart Tomitól naptejet kérni. A tegnap esti invázió óta tele van szúnyogcsípéssel, emellett előjött a parlagfű és egyéb allergiája is, s most még ráadásul rákvörös a combja is. Rendesen gyűjti a tapasztalatokat! Megsajnáljuk, s próbáljuk lelkileg támogatni, bár az utolsó kínt egyedül saját magának köszönheti.

Szerencsére az egyik mellékút mentén találtam egy középkategóriás szállást, egyetlen hátránnyal, hogy közvetlenül a Milano-Genova duplavágányú nagy forgalmú vasútvonal mellett van. Mosdás nélkül viszont nincs alvás! Egyedül előremegyek a következő faluba, szerzek vizet és a kútban megmosakszom. Ezután visszatekerek, s elkészítjük a vacsit. Ma Maggi finom falatokat falatozunk, melyhez Tomiék csórtak kukoricát is. Amíg a kukorica fő a többiek is eltekernek a faluba mosakodni. A szél egy záport is hoz, szerencse, hogy épp időben érkeztek vissza. Gyorsan feldobjuk a sátrakat. A kukorica bár nem teljesen főtt meg, azért ehető.

Bár nem egy nyugodt táborhely – a sátraktól pár méterre 140-160-nal húznak el a gyorsvonatok – azért viszonylag biztonságos.

 

7. nap (2005. augusztus 15. – hétfő) -  Könnyű hágón át a tengerhez

Villavernia – Busalla – Passo del Giovi – Genova – Voltri - Arezano

Táv: 74,83 km

Újra szép nap virradt ránk! 8-kor kelünk, s az első kisebb városban megtapasztaljuk, hogy ma bizony Nagyboldogasszony van, ami nemzeti ünnep az olaszoknál. Szerencsére egy kis bolt azért nyitva van, így Tomival gyorsan bevásárlunk, majd a közeli parkban reggelizünk.

Szép lassan beérünk a hegyek közé, azonban csak nagyon lágyan emelkedik az út, s mindehhez visszajön a tegnapi jó kis hátszél.

Andi a tegnapi mélypont után hősiesen küzd, én ottmaradok vele, Tomi előreteker Diával. Mindössze egy 472 m magas hágót kell megmászunk, ez a legalacsonyabb, mely összeköti a síkságot a rivérával.

Andinak többek között a váltással is gondja van, így elveszti a lendületét, s tolásra kényszerül. Tomi ottmarad vele, én Dia után iramodok, akitől viszont már nem lehet elvenni a győzelmet. Hegyeken nagyon tud menni ez a lány! Kb. 10 percet várunk a tetőn az árnyéban, mire feltűnnek Tomiék. „Innen már csak le kell gurulni a partra!” – bíztatom őket. Andi persze megint alakít, felfelé nem tudott tekerni, lefelé pedig nem mer. Ráadásul a rá váró Tomit és Diát is majdnem elüti. Nem itt kellene megtanulni biciklizni!

Kellemes kanyargós lejtőn gurulunk, hamarosan feltűnik a távolban a tenger, s Genováig tényleg nem kell sokat tekerni. A hőség viszont már igazi „tengerparti” méreteket ölt, eléri a 32 fokot. Andi combjai már szinte lángolnak, így felvetetünk vele egy hosszúnadrágot. Ő eddig nem gondolkozott ilyenen, hiszen elmondása szerint „itt csak pár fokkal van melegebb, mint otthon”, amiben többé-kevésbé igaza is van, de ez a „pár fok”, most elég csúnyán elbánt vele. Tomi legszívesebben megállna az első árnyékban, én viszont azt tanácsolom, hogy ha már itt vagyunk, próbáljuk meg elérni a tengerpartot. Ekkor már tudjuk, hogy sajnos a genovai városnézésnek lőttek. Elindulunk kifelé a városból, s hamarosan találunk egy köves szabadstrandot. Na itt akkor megállunk!

Hatalmasak a hullámok! Nem kell sok, s máris bevetjük magunkat közéjük. Bár a nagyváros közelsége miatt nem olyan tiszta a víz, de mégiscsak az íze és az illata igazi sós és egyedi.

A hőség 4 óra körül kezd csillapodni. Most már csak az a célunk, hogy keressünk egy kempinget és letáborozzunk. Voltriban vásárolunk, majd alig kell 10 km-t magunk mögött hagyni és megtaláljuk, amit keresünk. Egy kicsi, zsúfolt kemping egy gyönyörű sziklaöbölben. Itt is strandolunk egyet a már jóval tisztább vízben. A tengerről jól látszik a kemping fölé magasodó szikla, s egész magasan az autópálya viaduktja, amit alagútból alagútba átszeli a két hegy közötti távolságot. Még egy gyors mosást is beiktatunk, ami főként nekem aktuális így a 7. napon.

Mivel a kempingben nem lehet tüzet gyújtani, lent a strandon készítünk vacsorát. Diának még az első fürdés során elég rossz helyen ütötte meg egy kő a lábfejét, mostanra teljesen „lebénult”. Alig tud bicegni szegény. Megnyugtatom, hogy valószínűleg egy szalagot ért az ütés, s holnapra már minden jobb lesz. Mind a négyen instant tésztát eszünk szósszal, Tomi még egy kis magyar kolbásszal is megspékeli. A partról gyönyörű a kilátás a Genovai-öbölre és a nyílt tengerre. Egészen napnyugtáig maradunk. Visszatérünk a kártyás beléptető-rendszeren át a kempingbe, zuhanyzás és alvás a következő program.

 

8. nap (2005. augusztus 16. – kedd)  -  Bicajjal és vonattal

Arezano – Varazze – Savona – Finale Ligure - Cereale

Táv: 68,69 km

Reggel ½ 9-kor kelek, majd futással indítom a napot, elfutok egy alagúton át a következő tergerparti városba, végig a sétányon, majd vissza a kempingbe, körülbelül 7 km-t. Közeleg a futószezon, ideje megmozgatni azokat az izmokat is, melyek a biciklizéshez nem kellenek!

Az idő ma is ragyogó, igazi kánikula! Kipihenten 10-kor indulunk a kempingből. Nem kell sokat tekerni az első boltig, mindössze 3,5 km-t, a helyet már reggel lecsekkoltam. Elég nehezen jutunk be a bevásárlóközpont Coop-jába. Ilyet sem láttam még, a tetőtérben vannak a parkolók, az alagsorban pedig az áruház. Bőséges reggeli után nekiindulunk az első komolyabb tengerparti szakasznak. Itt már nem egyenes, hanem keményebb, sziklásabb a terep, ennek köszönhetően, az út is a félszigeteknél a felkapaszkodik a hegyoldalra, majd legurul az öbölben lévő városokhoz. A városhatár után rögtön ránk köszönt az első emelkedő. Andi megint elváltja magát, s megáll. Eddig még csak-csak küzdött, de úgy látszik mára már lelkileg is elfáradt, így nem bír parancsolni meggyötört testének. Tomi tolja fel helyette a kerékpárt a dombra. Ez azért már elég nagy luxus, de nem szólok bele, ez az ő dolguk. Tomi érzi, hogy ez így nem lesz jó, itt vasutas segítséget kell kérni. Már a kezdet kezdetén ez volt a „B-tervük”, de azért nem gondoltam, hogy ilyen hamar szükség lesz rá. Valahogy feljutunk a tetőre, ahonnan pazar a kilátás a tengerre, bár ez rajtam kívül most nem sokakat érdekel, majd leereszkedünk a következő városba. „Varazze” – mondom ki káromkodós stílusban a helységnevet. Ez a második komolyabb túrám idén, s ezt sem sikerül egy csapatként teljesíteni. Teljes kudarc ebből a szempontból ez a nyár! Hamarosan megvan a vasút is. Szerencse, hogy Andi tud olaszul. Rövid böngészés és kalkulálás után kiötöljük, hogy Ventimigliába, az országhatárig éri meg a legjobban elvonatozni, viszont ez azzal jár, hogy most napokig nem látjuk egymást. Ennek aztán végképp nem örülök. De belátom, hogy a bevárós és egymást keresgélős, valamint naponkénti előrevonatozós elgondolás nem célravezető.

12:52-kor befut a vonat, felrakjuk a két bicajt, s szomorú búcsút intünk útitársainknak. Kettesben maradtunk Diával, bár most annyira nem örülünk neki. Egy parkban sziesztázunk, majd 3 óra tájékán nekiindulunk a délutáni etapnak. Habár Dia lába továbbra is fáj, a tekerésben szerencsére nem akadályozza. Meleg van, fúj a szembeszél, de így is sokkal gyorsabban haladunk a gyönyörű tájon. Minden szép helyen Tomit emlegetjük őszinte sajnálattal, hogy ebből most ő kimaradt. Áttekerünk Savona városán, ahol iszonyat forgalom és dugó fogad, majd a hatalmas kikötőben nézünk körül, ahol egy hatalmas sárga Corsica Ferries feliratú hajó horgonyoz. „De jó lenne átmenni Korzikára!” – vetem fel, s ha már itt vagyunk utána is nézek a dolognak. Ahogy elnézem, egész emberi áron át lehetne kompozni a szigetre, egy pillanatra meg is ingunk, de aztán leteszünk róla, s tovább indulunk a csodálatos rivérán, hiszen még ezt sem fedeztük fel.

A következő szakaszon már nincsen olyan sok hegy, így az üdülőfalvak szorosan egybeépítve követik egymást. Szerencsére estére találunk egy jó zsúfolt kempinget. Körülszimatolok, s látom, hogy simán be lehet lógni. Bár koszos és igénytelen, de – ha nem kell fizetni – legalább valamelyest védett. Feldobjuk a sátrat, majd átmegyünk a szemközti Lidl-be vásárolni. Egy jókora dinnyét veszünk, melyet lecipelünk a partra és betermeljük, majd egy jót strandolunk.

Este – ha már így alakult – bemegyünk egyet sétálni a városba. Az olaszokról mindenki tudja, hogy igazándiból ilyenkor kezdődik itt az élet. Végigmegyünk a kivilágított bazársoron, ahol szinte mindent lehet kapni a souvenir kagylóktól és csecsebecséktől a tűzálló mosogatórongyig, melyet egy „sármos” fejmikrofonos olasz ragazzo reklámoz nagy bőszen.

Jó a hangulatunk, úgy döntünk, hogy beülünk valahová egyet kajálni. Dia spagettit és pedig pizzát rendelek tengeri rákokkal, kagylókkal és egyéb tengeri herkentyűkkel megspékelve. Finom pizzát csinálnak az olaszok, csak iszonyat vékony tésztával. A városban közben hatalmas a sürgés-forgás, valamilyen vallásos felvonulásra készülnek. Nemsokára el is indul a menet, melynek elején erős férfiak egyensúlyoznak a hasukon lévő hevederrel megtámasztott több méter magasságú csörgő-zörgő keresztjeikkel. Ilyet még nem láttunk!

½ 10-re érünk vissza a kempingbe. Dia bekapcsolja a telefonját, hamarosan Tomitól érkezik SMS. Andi váltója tönkrement, de átjutottak Franciaországban, jelenleg Mentonban a parton vadkempingeznek. Különösen megrázó az utolsó mondat: „Ha kell innen már eltolom Nizzáig!”. Nehéz szavakat találni erre, de valószínűleg nem így képzelte el a nyaralását. Sajnáljuk szegényt, hiszen már nagyon várta ezt az utat, az ő „keresztje” jóval nagyobb, mint amit a nagydarab olasz fickók cipeltek az imént Cereale utcáin.

 

9. nap (2005. augusztus 17. – szerda)   - Tomiék nyomában

Cereale – Albenga – Imperia – San Remo – Ventimiglia - Menton

Táv: 91,90 km

Reggel majdnem sikerül lebuknunk! Már tegnap kifigyeltük az öregurat parafatáblával és adóvevővel a kezében, s ma épp ott trappol el mellettünk, miközben bontjuk a sátrat. Mákunk van! Átgurulunk az út túloldalán lévő Lidl-be, mely ½ 9-kor nyit, így várunk kell. Dia bevásárol, majd a parkolóban kajálunk, s figyeljük az egyre nagyobb embertömeget a valamivel nagyobb szomszédos Famila Supermercato előtt, mely csak 9-kor fog nyitni. Félelmetesen ráérős nép ez az olasz!

Ma is csodálatos az útvonal, sziklás-meredek szerpentinek és homokos-kavicsos öblök váltják egymást. Balról a mélykék tenger, jobbról pedig a sziklák uralják a horizontot.

Az első város Imperia, mely büdös és zsúfolt, s nagyon lassan tudunk csak átvergődni rajta. Olasz városban semmi pénzért nem laknék, az is biztos (mondjuk falun sem, de mindegy). Eztán elhagyatottabb vidékre érünk, s a sok üdülő-település után egy viszonylag csendes falucskában ebédelünk, melyet St. Stefanonak hívnak. A hőség óráit a falu kicsiny homokos strandján töltjük fürdéssel, napozással egybekötve. ½ 4-kor indulunk tovább. A délután csúcspontja San Remo városa, mely Imperiával és Savonával ellentétben már sokkal jobb hely. Csinálunk egy rövid városnézést fagyizással egybekötve. Elvégre közeleg a határ és az olasz fagyit bűn lenne kihagyni. Az olasz pizzában néha csalódik az ember, de az olasz fagyi az eddig mindig bevált! Kanyargunk egy kicsit a gyönyörű pálmafás sétányokon, szemrevételezzük a kaszinót, mely a monaco-i után a második leghíresebb a partvidéken. Innen már nincs messze a határ. A következő és egyben utolsó olasz városunk Ventimiglia, ahonnan aztán szó szerint Tomiék nyomába eredhetünk.

A város után emelkedik az út, majd áttekerünk a „váltógyilkos” alagúton, s hamarosan elérjük a francia határt. Nem kell, hogy sokat menjünk, hogy megtapasztalhassuk mennyivel igényesebb a francia az olasznál. Gyönyörű tájékon kanyarog utunk, festői falvakkal, kikötőkkel. Az első nagyváros Menton igazi tengerparti üdülőváros. Ez már a híres Cote d’ Azur, azaz a Francia Rivéra. Merőben más, mint az olasz testvére. A part mentén igényes sétány, a város sokkal tisztább és rendezettebb, mint bármelyik olasz társa. Vacsorát vásárolunk, majd a város utáni sziklás félsziget felé vesszük az irányt. Hamarosan találunk jó vadkempinghelyet, valószínűsíthetően Tomiék is valahol itt húzták meg magukat az elmúlt éjszakán. Este még fürdünk egyet a hatalmas hullámok között. A sziklás terep miatt elég nehéz bejutni a tengerbe, a balesetveszélyre táblák is figyelmeztetnek. Tejbedarát főzök vacsira, ezt úgy sem szereti Tomi, jobb most túl lenni rajta. A tengerben mosogatok.

A félszigetről már jól látszanak a szomszédos öbölben fekvő Monte-Carlo fényei. Tomi SMS-ben küldött jelzőiből ítélve fantasztikus egy város. Már várjuk, hogy bevehessük.

Ma szabadegezést tervezünk, de a szúnyogok meghiúsítják tervünket. Nagyon ritkák sós víz mentén ezek a gyötrő állatkák, most sem tudjuk, honnan a fenéből keveredhettek ide. Felhúzzuk a sátrunk belső részét. Elég nagy a mozgás, még így éjszaka is, nem tudunk nyugodtan aludni. S ráadásként jön egy vihar a tenger felől, így még az esőponyvát is fel kell dobnunk gyorsan a sátorra. Mozgalmas egy éjszakánk volt!

 

Újra együtt a Francia Riviérán (tovább a 3. szakaszra)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.