bmenu1     fb1    insta1  

vissza a 4. szakaszra

Skócia + Benelux túrabeszámoló

5. szakasz, 16-21. nap

 

16. nap (2008. július 18. – péntek)          Holland után a belga síkságon

Hellegatsplein – Rosendaal – Essen – ANTWERPEN – Boom – Rumst – Willebroek – Grimbergen

Táv: 127,96 km

Hajnalban többször halljuk az esőkopogást, s reggel is borult idő fogad utolsó holland éjszakánkon. Most már biztos állíthatjuk: Hollandiában (is) lehet vadkempingezni! Fél 8-kor kelünk, egy hatalmas zsiliprendszer felett hagyjuk el a szigetet, majd a végtelen szántók között némi hátszeles tekerés után az első városban – Oud-Gastel-ben – keresünk és találunk boltot. Kaja közben persze megint elered az eső, mintha csak a tegnapi nap kopírozná magát, megint nem tudunk nyugodtan kajálni.

Roosendal-ban, az utolsó holland városunkban még sikerül egyszer jól eláznunk és eltévednünk, csak hogy teljes legyen az „élmény”, majd Nispen és Essen községek között, egy alig észrevehető határátkelőnél lépünk át Belgiumba. A városban még nincs sok változás, de kiérve rögtön tapasztaljuk, hogy az eddig teljesen általános és természetes bicajutak egy csapásra eltűntek, innen már marad a nem túl jó minőségű normál út. Míg a hollandoknál összesen az egész országban 5 km-nél többet nem tettünk meg autóúton, kénytelenek vagyunk visszarázódni a belga valóságba. A főútról – forgalma miatt –rögtön le is mondunk, helyette a vele párhuzamos kis mellékutat választjuk, mely szintén nem nyugodalmas. Ráadásul a városokon belül azért akad elképesztően rossz minőségű kerékpárút, s – mint ahogy az ilyenkor lenni szokott –az autósok persze bőszen dudálnak ránk, hogy menjünk inkább ott. Persze ők nem érthetik, hogy ekkora csomagokkal ez nem lenne egészséges, sem a kerékpárjaink, sem pedig magunk számára. Azért itt-ott találkozunk kerékpárút jelzésekkel, de ezek – a hollanddal eltérően – nem várost, hanem útszámot és nevet viselnek. Ezzel pedig nem sokra megyünk.

Antwerpen előtt mégis kénytelen vagyunk rámenni egy ilyen jelzésre, mert utunk az autópályába torkollik, így csak jókora kerülővel és rengeteg úthibával tarkított döcögős kerékpárutakon sikerül bejutnunk a városba. Csupán ez a 35 km-es szakasz elég volt, hogy első benyomást szerezzünk Belgiumról, s ami az úthálózatot és az utak minőségét illeti, meg kell mondjam, nem állnak valami fényesen. Nem olyan régen a Híradóban hallottam, hogy az egész Európai Unióban csak ebben az országban magasabbak az adók, mint nálunk. Hát úgy látszik itt sem útfelújításra költik azt a sok pénzt, amit lenyúlnak az emberektől!

Belgium északi része: Flandria egyébként sokban hasonlít Hollandiához. Egy nyelvet beszélnek, s hasonlóan építkeznek. Ezt példázza a 460 ezres Antwerpen is, mely a holland városokhoz hasonlóan szintén elképesztően szép belvárossal rendelkezik. A Schelde-folyó jobb partján helyezkedik el, így a Westerschelde-n keresztül kijárása van az Északi-tengerhez. Antwerpen tengeri kikötője egyike a világ legnagyobb kikötőinek, és Európában a második legnagyobb Rotterdam után, óriási teherszállításhoz és olajfinomításhoz kapcsolódó forgalommal. Belvárosa szintén a Schelde-folyó partján fekszik, melyen hidak helyett – a hajóforgalom miatt – 2 alagút biztosítja a közlekedést. Gyönyörű, zászlókkal díszített városházája van, a Grote Markton, melyet minden irányból egyedi hangulatú épületek vesznek körbe. Megnézzük a székesegyházat, s belvárost is hamar bejárjuk, majd kiülünk a folyópartra ebédelni. Nagy itt az élet, s szerencsére most már az eső sem tréfál meg minket, így nyugodtan falatozhatunk és nézelődhetünk. A folyón nagyon élénk a hajóforgalom, s jobbra-balra látszanak a hatalmas daruk a kikötőkben.

Utoljára hagyjuk a folyóparti Steen vár megtekintését, mely Antwerpen egyik legszebb épülete. Ebédnél Tomival elhatároztuk, hogy a ma már megint két szót nem beszélő Bimbynek megpróbálunk valami feladatot adni, mégpedig azt, hogy a következő 20 km-es szakaszon próbáljon meg vezetni minket. Ehhez mindössze csupán négy helyiségnevet kellene megtanulnia. „Hoboken, Hemiksem, Niel, Boom” – Tomival már kívülről fújjuk, mire sikerül úgy-ahogy rögzítenie. Nagyon bizonytalan a srác, többször megáll, s tőlünk várja, hogy reagáljunk, de tartjuk magunkat, s nem szólunk bele a vezetésbe. Az első szakaszon elég jól megyünk annak ellenére, hogy a városneveket már rég elfelejtette, de Nielben egy lakótelep megtréfálja, itt már bele kell avatkoznunk, ha nem akarjuk az Antwerpen táblával még egyszer találkozni. Boom után találunk egy nagyon jó minőségű kerékpárutat egy csatorna mentén, s ennek megörülve meg is indulunk rajta. Kb. 10 km múlva tűnik fel, hogy nem éppen jó irányba. Szerencsére itt már akad egy jobb kerékpáros-térkép, s itt jövünk rá, a belga kerékpárút-hálózat logikájára. A számok ugyanis nem utakat, hanem csomópontokat jelölnek, így tulajdonképp 2-3 szám megjegyzésével játszi könnyedséggel lehet tartani egy irányt. Át is kelünk a hídon, első számunk a 78-as. Kacskaringós út vezet át az erdős ligeteken, egy jó hosszú szakaszon kavicsos úttal, s sikerül 15 km pluszt gyűjtenünk mire elérjük Willebroeket.

Bevásárlunk, majd megint nem találjuk a tovább vezető utat, a mellékutak ugyanis errefelé nincsenek rendesen kitáblázva. Ráadásul lezárt utak, útelterelések mindenfelé. Amennyire Hollandia a biciklisek országa Belgium annyira nem az. Szerencsére errefelé is húzódik egy csatorna, mely jól mutatja az irányt, ennek segítségével sikerül meglelünk a helyes utat.

Este fél 7-re érjük el Grimbergen városát. Ennél beljebb már nem nagyon mehetünk, hisz innen már pár kilométer és átlépjük Brüsszel határát. Itt azonban még hatalmas szántók uralják az egyre dombosabb tájat. Az egyik dombról már jól látszik az Atomium. Közvetlenül a város határában, az autópálya-körgyűrűtől egy köpésre találunk egy viszonylag védett táborhelyet. Bár a forgalom zaja elég jelentős, most nem válogathatunk. Folyóvíz viszont nincs a közelben, de találunk egy elég mély pocsolyát, amelyben megmosakodhatunk. Milyen „szerencse”, hogy ilyen sok eső esett mostanában. Vacsira ismét főzelékkonzervet eszünk, immár belga gyártmányút. Este fél 9-re már a sátorban vagyunk. Tomi vadpörkölt konzervje rendesen elcsapta a hasát, így az este és az éjjel folyamán is hányt. Szegény, valószínűleg nem éppen a kedvenc túrája lesz az idei! Mondjuk az is igaz, hogy nem könnyű az élet manapság sátron belül, mert szegény Bimby is nagyon befülledt az esős időtől. Még a Skót Felföldön egyik este belebújt nedves, egész napos ázott zoknijában a hálózsákjába, ráadásul többször bele is izzadt, így napról napra elviselhetetlenebb oroszlánszag árad felőle. De az utóbbi napokban, mióta komolyabban cikizzük emiatt, szerencsére már tesz az ügy érdekében, s egy lassú javulás azért már megkezdődött. Egy kis határozott jó idő persze sokat javítana a helyzeten.

Estig megtett összes táv: 1699,6 km

 

17. nap (2008. július 19. – szombat)        A belga fővárostól az Ardennek lábáig

Grimbergen – BRÜSSZEL – Leuven – Namur – Dave - Godinne

Táv: 120,95 km

A reggeli fél 8-as kelés után nem sokkal már Brüsszel külvárosainak utcáin kerekezünk. Elsőként a város északnyugati részén, az 1958-as világkiállításra épült Atomiumot vesszük célba, mely méltán a város egyik fő jelképe. Sajnos csak alulról csodálhatjuk meg az építészeti remekművet, ugyanis csak 10-kor nyitják meg a látogatók előtt. Erről most lecsúsztunk! El is indulunk a belváros felé. Ekkor tűnik fel igazán, hogy Belgium fővárosa milyen dombos város. Mindamellett, hogy jelentős világváros, az EU és a NATO székhelye. Belgium önálló kétnyelvű tartományának és régiójának számít. Brüsszel enklávéként ékelődik a flamand tartományba, ez problémás, mert a város többsége franciaajkú, míg így az agglomeráció már Flandria, ahol nincs kétnyelvűség. Emiatt elég nagy a szakadás az országban. Persze egy kicsit sántít, hogy itt, az európai demokrácia bölcsőjében valójában egy kis dunántúlnyi országban sem egységesek az emberek, de nem a világot jöttünk megváltani. Hiszen csakúgy, mint a skótok meg az angolok, a flamandok és a vallonok sem nagyon csípik egymást. Nesze neked EU! Most már kezdem érteni a svájciakat, akik szintén fél-magyarországnyi földjét 3 különböző nemzet lakja, mégis nagy az egyetértés. Mondjuk ott nem is merült fel az Unióhoz való csatlakozás kérdésköre.

Reggel 9-kor nyitnak csak a boltok, addig a közben megeredő eső ellen sikerül fedett helyet találnunk. A reggeli elfogyasztása után indulunk csak a városmag meghódításának. Szegény Tominak persze még nem jött rendbe a hasa, így étvágya sem nagyon van.

Brüsszel nagyon szép város! A hatalmas székesegyházzal indítjuk a kört, majd a Grand Palace-on kötünk ki, melyet a flamandok itt is Grote Markt-nak hívnak. Csodálatos ez a főtér, nem véletlenül található meg a "Világ 100 csodája" című könyvemben. Építészetileg nagyban hasonlít az antwerpenihez, de még annál is sokkal díszesebb. Szokás szerint itt magaslik a Városháza díszes-tornyos épülete, de szépségben a teret környező karcsú és magas flamand polgárházak is simán felveszik vele a versenyt. A Városháza földszintjén találunk egy információt, ahol térképet kapunk, így könnyen és gyorsan megtaláljuk a belváros másik „nevezetességét”, a Pisilő kisfiút. Az érzés hasonló, mint a Mona Lisa előtt állva a Louvre-ban, egy kb. 60 centis, teljesen snassz szobor, melyet dicsfény övez. A sok-sok turistától alig lehet odajutni hozzá. De a valódi művészeti élmény helyett csak ennyit mond az ember: „Na ez is letudva!”.

A belváros után a Parc de Bruxelles csodás teréhez kapaszkodunk fel, melyet egyik oldalról a Királyi palota, másikról pedig a Nemzeti palota épülete díszít. Míg a főtér és környéke inkább flamand jegyeket hordozott magán, ez amolyan franciás, vagy inkább párizsias feeling. Csak ez a sok macskakő ne lenne! Ezután az Európa Parlament épületét tekintjük meg, természetesen csak kívülről. Hatalmas, de nem túl látványos épületkomplexum. A legérdekesebb az egészben, hogy a bejárathoz minden uniós nyelven, így magyarul is ki van írva az „Európa Parlament”. Bimbyvel tartunk egy rövid zászlóismereti tesztet, elég jól vizsgázik, csak pár kisebb ország zászlaja fog ki rajta. Kicsivel odébb a pénzügyi központ mellett haladunk el, melyen hatalmas óriásplakát hirdeti: „Welcome to the EURO Slovakia 2009”. No, ezek megint jól beelőztek minket! Hisz valljuk be őszintén, mennyivel boldogabbak lennénk, ha a mi nevünk és zászlónk szerepelne a plakáton! Még messziről megcsodáljuk a Jubileumi parkot a Diadalívvel.

Hamar belövöm a Leuven felé vezető sugárutat, így – majdnem három órás városnézés után – nagyon jó tempóban, s hátszéllel haladunk a következő úticél felé. Közben az esőfelhők elvonultak és a Nap is kisüt végre-valahára.

Bár Leuven egy kis kitérőt jelent az irányunkhoz képest, mégis beterveztük, hiszen itt él és dolgozik Bimby unokatesója, akit meg fogunk látogatni. A forgalmas főúton jól lehet haladni az egyre sűrűsödő dombok ellenére is, hát ha még minősége is nyugat-európai lenne! Hatalmas betontáblákból van összeillesztve, jó nagy hézagokkal. Néhol van bicajút is mellette, de nézni sem bírjuk, nemhogy közlekedni rajta. Dél körül érünk be utolsó flamand városunkba. Első utunk a Városházához vezet, melynek pompája túltesz még az antwerpenién, sőt a brüsszelién is. Ilyen díszes épületet én még az olaszoknál sem láttam.

Bimby közben hívja unokabátyját, Tibit. Randi negyed óra múlva a pályaudvarnál. Elugrunk bevásárolni, közben az árkádok alatt átvészelünk egy hatalmas futó záport, majd vendéglátónknál ebédelünk az ELTE itteni kutatóintézetének kollégiumában, ahol kémikusként dolgozik. Fiatal kora ellenére nagyon felvilágosult és sokat látott. Ő is bejárta fél Európát, sok érdekességet mesél, főleg a belgákról. Megkínál minket teával, belga sajttal és végül, de nem utolsósorban belga csokival. Ez nem olyan dobozban kapható fajta, amit nálunk is árusítanak legtöbbször tengeri állatokra emlékeztető formában, hanem ezt csak itt lehet kapni az édességárusoktól. Most már tudjuk, milyen is az igazi belga csoki! Ennek tényleg nincs párja. Gyorsan el is fogy.

Tibi jóvoltából a netre is sikerül felpillantanunk, s meglepve tapasztaljuk milyen sokan üzentek a honlapom vendégkönyvében. Jó látni, hogy egy ekkora közösség érdeklődik utánunk és szurkol nekünk! Mi is hagyunk egy rövid üzenetet, nem kíméljük olvasóinkat, a „mocskos” részletekről - Tomi hányásáról és Bimby szagáról is - szót ejtünk. Az utóbbiért jól megsértődik Bimby Tomira, de aztán szokás szerint hamar megbékél.

A kellemes beszélgetésben jól elszaladt az idő, csak 3 óra után indulunk tovább. A 25-ös főúton nyomjuk tovább délkeleti irányban. Az eddigi hátszelet kissé oldalról kapjuk, de így is nagyon jó tempóval haladunk a dombos tájon. Szerencsére errefelé már nem túl nagy a forgalom így szombat délután. Nem egy sűrűn lakott rész ez, hatalmas erdők és gabonatáblák mindenfelé. Egy kis tábla jelzi, hogy átléptünk Flandriából Vallónia tartományában. No, Svájcban ilyen sincs, ha az ember a németajkú részt elhagyva átmegy a francia, vagy az olasz ajkúakhoz. De – mint már említettem – ez Belgium, s soha nem lesz Svájc. A sok-sok városnézés és vendégeskedés miatt jól megcsúsztunk, így a délutáni 54 km-es szakaszt csak egy rövid pihenővel nyomjuk, egy futó zápor elől állunk be. Namur előtt vásárlunk, szegény Tomi megint elég rosszul van, mivel nem tud kajálni, kezd rendesen kiégni, ráadásul hőemelkedése is van, s egész nap, szinte megállás nélkül csuklik. Bimbyvel iszunk egy jó belga sört az egészségére, én Jupiler-t, ő pedig valami Belle-Vue nevű cseresznyés ízesítésűt. Bár nem szeretem ezt az italt, most határozottan jól esett.

Vallónia fővárosa – Namur – is szép város, bár teljesesen más, mint a flamand városok. Sokkal franciásabb és – valljuk be – kicsit lepusztultabb. Az embernek teljesen olyan érzése van, mintha Franciaországban lenne. Felmegyünk a citadellához, jó a kilátás a Meuse és Sambre folyókra és a mellettük álló bérházakra. A másik irányban a dombok uralják a látóhatárt. Nem véletlenül: megérkeztünk az Ardennekbe.

Az Ardennek nagy részét sűrű erdők borítják. A hegyek átlagos magassága 350-500 m, a régió jellemzője a gyors folyású folyók által vájt völgyek, amelyek közül a Meuse a legfontosabb. Át is kelünk rajta még a Lábas hídon (Pont de Jambes), mely nyolc ívével a 11. század óta Namur büszkesége. A folyón luxusjachtok sora jelzi számunkra, hogy bár Vallónia szegényebb tartomány, mint északi társa, de azért túlzásokba nem érdemes bocsátkozni.

Már 7 óra felé jár az idő, mire elhagyjuk a várost, s a Meuse festői völgyében folytatjuk utunkat. 15 km hosszan, vagy a vasútvonal, vagy pedig a sziklás part miatt esélyünk sincs lejutni a folyópartra. Godinnében viszont már van rakpart, s mivel estére nagyon jó, már-már – a túra során először igazi nyárias – idő kerekedett, úgy gondoljuk, hogy itt fürdünk egy jót. A folyót – a hajóforgalom miatt – végig duzzasztják, így sodrása nincs, vize szép tiszta és gyorsan mélyül. Nem törődve az esti sétálgató emberekkel jót ugrálunk a partról, ez volt a túra legnagyobb csobbanása. A falu után nem sokkal a folyó egyik kanyarulatánál találunk egy szuper táborhelyet. Virslit sütünk vacsorára, s dijoni mustárral esszük, mint ahogy a Francia Rivérán szoktuk. Ha már a táj és az emberek franciásak, akkor az étkezésünknek is annak kell lennie! Diéta ide, vagy oda, ennek Tomi sem bír ellenállni.

Nagyon nyugodt és szép esténk van, mely az elmúlt két autópálya-közeli táborhelyünk után már kijárt nekünk. Elvégre jó dolog Hollandia és Belgium sűrűn lakott vidékein városról városra járni s mindent megcsodálni, de amint eljön az este, egy igazi kerekes a természet magányában érzi a legjobban magát.

Estig megtett összes táv: 1820,3 km

 

18. nap (2008. július 20. – vasárnap)       Az Ardenneken át Luxemburgba

Godinne – Dinant – Celles – Ciergnon – Rochefort – St. Hubert – Freux-Suzerain – Martelagne - Reichlange

Táv: 130,94 km

 

A szép este után borult reggel köszöntött ránk a festői Meuse-folyó kacskaringós völgyében. Negyed nyolcas kelés után meg sem állunk Dinantig, a következő csodás kisvárosig. A város előtt már messziről látszanak nevezetességei, a Citadella s a robosztus Notre Dame székesegyház. A templomot belülről is megtekintjük. Csodás építmény. Találunk egy kis nyitva tartó boltot, ahol tejet veszünk, majd közvetlenül a folyó partján reggelizünk, közben élvezzük az igencsak álmoska kisváros nyugodt légkörét. A folyó partján Namurhoz hasonlóan itt is jachtok sorakoznak a 3-4 emeletes, színes, francia stílusú lakóházak előtt. Szegény Tominak még mindig nem jött rendbe a gyomra, így ma reggel is csak ímmel-ámmal falatozgat.

A várost elhagyva kilépünk a folyóvölgyből, s ennek eredménye rögtön egy jókora domb. A mellékútra letérve a táj arculata rögvest megváltozik, erdős-mezős vidéken kanyarog fel utunk. Az útminőség elég gyenge, ezt az egyik üdítős palackom bánja, mely az egyik huppanónál kiröpül és ki is lyukad.

Az út további része eléggé ehhez hasonlatos, hosszú, húzós, de nem túl meredek emelkedők és ugyanilyen lejtők határozzák meg utunkat. Tomi kétnapos koplalástól legyengült szervezete elég nehezen viseli a megpróbáltatásokat.

Rochefort városa után tartjuk a következő pihenőnket. Híres üdülővárosban vagyunk, cseppkőbarlangja Európa-szerte a leglátogatottabb. Fel is tekerünk az információs irodáig, megnézzük a Lorettói-kápolnát, de a barlanglátogatás érdektelenségbe fullad.

A város után hosszú, már-már egy hágó szintű emelkedőn kapaszkodunk fel a következő vonulatra, a táj egyre szebb, mindenfelé hatalmas erdők, hegyek. Nem véletlen a kapatató, hisz a következő városka – St. Hubert – már 436 méterrel van a tengerszint felett. Mióta visszatértünk a kontinensre, most vagyunk messze a legmagasabban. Az útikönyv szerint St. Hubert az Ardennek leghangulatosabb városkája. Mi ebből sajnos sokat nem érzékelünk, ugyanis az eső – mely már-már szinte napról napra végigkíséri utunkat – megint rázendít. Egy bezárt Lidl előterében húzzuk meg magunkat, s itt is ebédelünk. A bő egyórás kényszerpihenő után az esőfelhők elvonulnak, így folytathatjuk utunkat. St. Hubert belvárosa tényleg él, le van kerítve az autósforgalom elől és egy fúvózenekar is színesíti a hangulatot. Mi azonban nyomjuk tovább Belgium legeldugottabb csücske irányába. Néptelen kis mellékutakon tekerünk a hatalmas erdőségekben és a tehenekkel tarkított üde zöld mezők között. Itt veszi észre az ember, hogy tulajdonképpen egy jelentéktelen középhegység is milyen szép tud lenni, ha akar. S ismét nagyon szépen süt a Nap! Errefelé már kisebb dombokat kapunk, s este 6 óra tájékán elérjük az utolsó belga városkát, a Sûre-folyó völgyében fekvő Martelange-t. A határátlépés nem megy valami simán, majdnem sikerül rossz úton továbbindulnunk, de aztán végre mégis megtaláljuk Luxemburgot. Elvégre Európa legnagyobb területű miniállamáról van szó, azért annyira nem tud elbújni!

Luxemburg Európa egyik leggazdagabb országa. Területe egy magyar megyéével egyezik meg, 82 km hosszú és 57 km széles. Népessége 168 ezer fő. Jelmondatuk: „Azok akarunk maradni, amik vagyunk”. Ez olvasható egy öreg luxembourg-i patríciusház oldalán. Nagyon sok vár, kastély, erőd található országszerte, így az egész ország az UNESCO Világörökség része.

A határt csak egy nagyon kicsi, s eldugott táblácska jelzi, amit szinte alig lehet észrevenni. Találunk egy kicsi boltot is, de elég drága. Ami viszont rögvest feltűnik, s óriási váltás Belgium után, az útminőség. Mert itt van minőség! Bár forgalom az nincs, de az út széles, és még nagyítóval sem lehet rajta hibát találni. Egy húzós dombbal kezdünk, majd folyamatosan erdőkön át kanyarog utunk, az első szakaszon a falvakat elkerüli, csak az élénksárga, rikító színű táblák jelzik a környező településeket. Hostert az első falu, amin áthaladunk, kinézetre egy rendes, takaros kis település, de semmi extra. Ami viszont feltűnik az az, hogy nem éppen átlagos autókkal közlekednek az itt élők. Van egy-két olyan típus is, melyet még „autószakértőnk”, Tomi sem tud besorolni. Szépen gyűlnek a kilométerek, bár már megvan a mára tervezett táv, de a dimbes-dombos terepen nem akad egy olyan patak, melyben tisztálkodni tudnánk, legelőször csak Redlange után. Le is megyünk a híd alá pancsolni egyet, s innen már csak táborhelyet kell keresni magunknak. Ha Hollandiában és Belgiumban sikerült vadkempingezni, na nehogy má’ itt ne legyen hely! Nem is kell sokáig mennünk, míg egy erdőszélen egy szuper védett helyet találunk. De így is napi rekordot döntünk, ami nekem már régi álmom. Kissé megtréfáljuk táborhelyet kereső Bimbyt, elbújunk előle, de gyorsan ránk talál. Tüzet rakunk, majd vacsit készítünk magunknak. Most már nem sokat variálunk, marad a konzerves főzelék hazáig. Bimby az előző napok – valljuk be jogos – cikizéseit komolyan vette, így szépen kiszellőztette áporodott hálózsákját, most már egész jól meg lehet maradni mellette a sátorban, így Tomi ezzel kapcsolatos megjegyzésére már nem lett szükség: „Alig várjuk, hogy jobb idő legyen, és kint tudjon aludni”. Ismét nyugodtan, már-már hagyományosnak mondható zenehallgatással telik az este.

Estig megtett összes táv: 1951,8 km

 

19. nap (2008. július 21. – hétfő)          Keresztül a miniállamon

Reichlange – Seoul – Bridel – Luxembourg – Neudorf – Roodt – Grenenmacher – Trier - Trittenheim

Táv: 130,58 km

Újult erővel vágunk neki Luxemburg dombjainak, de lendületünk hamar alábbhagy, ugyanis a fővárosig (s a tegnapi nap során szintúgy) egyetlenegy boltot sem találunk. Vércukorszintünk már a béka segge alatt van, mikor harmadszor járjuk körbe a belvárost, 30 dombos kilométer a lábunkban, de „élelmiszer-szaküzletnek” se híre, se hamva. Lassan kezdjük azt hinni, hogy bizonyára az itt élő emberek levegőből képesek kinyerni a tápanyagokat, mikor megközelítjük a vasúti pályaudvar épületét. „Ha itt nem lesz bolt, akkor bizony sehol!” – gondolom magamban, s láss csodát, végre akad egy kis szupermarket. Jól be is vásárolunk, főleg Tomi, aki valójában már két napja éhkoppon van. Az mondja, hogy most a minőségre helyezi a hangsúlyt a táplálkozásban a mennyiség helyett, de komolyan elgondolkodom azon, hogy ebbe az étrendbe hogyan fér bele a félkész hamburger, melyet a csomagoláson található felirat szerint még legalább 5-6 percig kéne melegíteni a mikrosütőben. No mindegy! Tomi már csak egy ilyen gyerek! A táplálkozáshoz nem ért, nem eszi meg a vitamindús gyümölcsöt, s a 40%-nál nagyobb gyümölcstartalmú lekvárt sem, de nem is ezért szeretjük. Mondjuk vitamin-allergiát sem kap, az biztos!

A napsütés ellenére meglehetősen hűvös a reggel. S teli gyomorral már sokkal jobban tetszik a város is, mely mellesleg Európa egyik pénzügyi központja. Emellett itt székel az Európai Bíróság, s az Európai Parlament Titkárság, valamint az Európai Befektetési Bank. Ennek ellenére nyoma sincs a párizsi, vagy versailles-i pompának. Egy viszonylag nyugodt, s egyszerű, Szombathely-nagyságú kisvárosban vagyunk.

Luxembourg legszebb része a 40 m magasságban és 90 méter hosszan a Pétrusse-folyó festői völgyén átívelő pont Adolphe hídról nyíló kilátás. Mindenütt lobognak a nemzeti zászlók, melyben csupán a kék szín világossága tér el a hollandétól. Megcsodáljuk még a Notre Dame székesegyházat és hercegi palotát is. Luxemburgi bögre nélkül sem látnak otthon szívesen, így egy újabb kör az ajándékboltig, mely elég nehezen lesz meg, majd nem sokkal dél után indulunk tovább.

Elég nehéz kijutni a városból, ugyanis mindenképp az autópálya felé akarnak terelni minket, de aztán végre megvan a vele párhuzamos, s szintén nagyon jó minőségű 1-es számú főút. Ráadásul jókora hátszelet kapunk, s szinte repesztünk Németország felé. Elhaladunk a főváros repülőtere mellett, itt érjük el túránk 2000. kilométerét. Már egy ideje azon gondolkodunk, hogyan is ünnepeljük, így az elfelejtett ezres után, de semmi jó ötlet. Végtére is abban maradunk, hogy bárhol is lesz, megállunk az út szélén és járunk egy „tehéntáncot”. Bimby már nagyon le van strapálva lelkileg, így persze azt hiszi, hogy ez megint egy merénylet ellene, s nem is osztozik az örömünkben, így kénytelenek vagyunk körbetáncolni. Remélem lesz majd olyan túrája, ahol a második ezrest ennél sokkal jobb hangulatban hagyja maga mögött.

Innen a német határig már nincs nehéz dolgunk, a szél segítségével szinte „motorozunk”, ráadásul az út is folyamatosan lejt a Mosel-folyó völgyébe. Wasserbillig után lépjük át a német határt, melyet a Sûre-folyó jelképez a két ország között. Hídján hatalmas felirat a júniusi foci EB döntőjére emlékezteti – bár ne emlékeztetné – az ittenieket: „España – Germany 1:0”. Bimby – szokásához híven – kér egy fotót a határt jelző táblával, bár szerintem jobban tenné, ha nem kérne, mert amilyen feje mostanában a képeken van, azt nem kéne hazavinni emlékbe.

A németeknél már a Mosel Radweg-en folytatjuk utunkat, mely, mint később megtudjuk, egy elég toldozott-foltozott útvonal, fel sem veheti a versenyt például a Donauradweg-gel, melyen már volt szerencsém tekerni. Délután 3-kor ebédelünk Trierben. A múlt megint kísért, kaja közben megered az eső, így kénytelen vagyunk behúzódni az árkádok alá. Trier Németország egyik legrégiebbi városa, mely elsősorban római kori műemlékeiről híres. A sétálóutca olyan tipp-topp, ahogy a német városokban lenni szokott, s az eső ellenére elég forgalmas is. A végén ott magaslik a Porta Nigra, a fekete kapu, mely már a rómaiak munkáját dicséri. Látjuk még a kőből épített, a Moselen átívelő római hidat, majd egy forgalmas úton elhagyjuk a várost.

A Mosel Radweg innentől teljes csőd: vagy nagyon rossz minőségű, vagy pedig olyan kitérőket tesz, hogy legalább 20%-kal megnöveli tervezett útvonalunkat. Valahogy kivergődünk a városból és átkerülünk a folyó túlpartjára. Innen úgy döntünk, hogy befejeztük a bolyongást, inkább kitesszük magunkat a főút forgalmának.

A Mosel-völgye innen mutatja leginkább borvidéki jellegét, hisz a környező hegyeken szőlőkordonok ameddig szem ellát, a falvakban pedig mindenütt a helyi borokat kínálják. Az eső meg csak folyamatosan szemerkél, nehogy a végén még azt higgyük, hogy tud jó idő is lenni. Ráadásul elég hideg van. Csak Tomi miatt kell megállnunk, ugyanis tegnap végre hajlandó volt bevenni Bimby gyomorfertőtlenítő tablettáját, ettől persze olyan hígfosást kapott, hogy csak na. Egész estig nyomjuk a kilométereket a kanyargós völgyben, s ahogy távolodunk Triertől, egyre elenyészőbb a forgalom is. A folyón viszont szinte egymást követik az uszályok, egy Zeeland nevezetű holland teherszállítót már többször megelőztünk a délután folyamán. S ugyanakkor egyre jobban kezdünk lemondani a mai, utolsó estére tervezett pizzázásról, hiszen az aprócska falvak nem éppen bővelkednek ilyen jellegű éttermekben.

A folyó egyik elképesztő kanyarulatában épült festői Trittenheim az utolsó reményünk. Bár a fiú jól elmennek az információs tábla mellett, én mégis rögtön kiszúrom azt, amit keresünk, egy jó kis török pizzériát. Ezek a török vendégmunkások jó szolgálatot tesznek a németeknek, hiszen nagyon olcsón, mindössze 5 euróból bekajálunk. Bár a vacsora hangulata nagyon messze van, a „hurrá mindjárt otthon vagyunk”-tól. Tomi folyamatos sérülése és rosszulléte, valamint Bimby semleges kedélyállapota sajnos eléggé rányomja a bélyeget a túra hangulatára, így én sem tudom mindig maradéktalanul élvezni a túrát.

Már-már úgy néz ki, hogy ma is rekordot döntünk, de a sors kibabrál velünk, ugyanis alig kell fél kilométert tekernünk a pizzéria után, s máris találunk egy szupi táborhelyet a folyóparton. Este 8-ra, teli gyomorral a hangulat is oldottabb egy kicsit. Bimbyvel bemegyünk egyet úszni a folyóba. Mindez jó buli addig, míg megérkezik a Zeeland, s úgy felforgatja a Mosel vizét, hogy minket is elvisz a sodrás. De azért persze simán sikerül kiúsznunk, annyira közel azért nem merészkedtünk a többszáz tonnás monstrumhoz. Tomi ezúttal is csak a partról fényképez. Este 9 körül térünk nyugovóra abban a tudatban, hogy a reptér már csak 66 km-re van. Ezt egy délelőtt alatt fél lábbal is letekerjük.

Estig megtett összes táv: 2082,4 km

 

20. nap (2008. július 22. – kedd)      A Mosel-mentén a reptérig

Trittenheim – Bernkastel-Kues – Traben-Trarbach – Irmenach – Lautzenhausen – Sohren – Frankfurt-Hahn Airport

Pozsony-Stefanik Nemzetközi Repülőtér – POZSONY - Rusovce

Táv: 99,12 km

Utolsó napra – szokás szerint - már nem hagyunk nagy távot, de így sem bízunk semmit a véletlenre. Bár csak este 8 körül indul a gép, már időben felkelünk. Jól is tesszük, ugyanis Tomi zára a sok esőzéstől megadja magát, s a kulcs is beletörik. Szerencsére csak egy teljesen normális, átlagos spirálzárról van szó, melynek elvágása – mint most megtudtunk – még egy maroknyi csípőfogóval sem tart tovább 10 percnél. Ezután a reggeli „előjáték” indulunk útnak, s egyhangúan nyomjuk a kilométereket az álmos folyóvölgy szőlőkordonjai között.

A nagyobb városok elég ritkán vannak itt, a Mosel-völgyében, de ezek is párban, a folyó jobb és bal partján. Elsőként Bernkastel-Kues párost érjük el, hangulata még a borult, hideg időben is magával ragadó. Nagy nehezen találunk egy boltot a folyó túlpartján, itt költjük el a reggelinket. Közben azon bosszankodunk, hogy miért kell a nyár kellős közepén ilyen kellemetlen, hideg időnek lennie. Még pulcsiban is hidegnek érezzük a levegőt, pedig már 10 óra is elmúlt.

Egy buszpályaudvaron kajálunk, s itt leszünk figyelmesek arra, hogy a Mosel-völgyében közlekedő távolsági járatok egy kb. 30 bicaj szállítására alkalmas utánfutóval közlekednek. Hát igen, ez Németország! Mégha a Mosel Radweg minőségén azért akad mit javítani, elsősorban a Trier környéki szakaszon.

Berkastelnél rövidíthetnénk egyet az utolsó nagy folyókanyarulat levágásával, azonban jól állunk időben, így erre semmi szükség. Még egy óra a Mosel hangulatos „szőlőerdejében”, s a következő várospáros, Traben-Trarbach után vágunk neki az utolsó emelkedőnknek. A folyó itt kb. 110 méteres magasságban folyik, a körülötte lévő fennsík, melyen a reptér is fekszik, pedig 480 méter körül. Neki is vágunk a hosszú emelkedőnek.

Most persze izzadunk rendesen. Jó ötven percet kapaszkodunk a néptelen úton. Sajnos, mivel patakvögyben kanyarog fel, igazán jó kilátás nincs a Moselre. A fennsíkon hatalmas, erdőkkel tagolt gabonaföldek vannak. Csinálunk még egy közös csapatképet, majd a táblák útmutatásai alapján délután 2-kor elérjük Hahn repteret, mely a szó szoros értelmében a semmi közepén van. Bár van mellette egy kis falucska – Lautzenhausen – s még pár hotel, de ezen kívül tényleg semmi. Még egy normális bolt sincs. Időnk persze még van bőven, ugyanis még csak délután 2 felé jár az idő. Így – egy helyi autós útmutatása alapján – eltekerünk Sohren-be, mely már egy fokkal nagyobb falu, s itt már megtaláljuk, amit keresünk. Először egy Schleckerbe megyünk be fóliát venni, s kartont is sikerül kérni a bicajok védelme érdekében, majd még meglátogatjuk a közeli Norma szupermarketet is. Jól felpakolva érünk vissza a reptérre. Megebédelünk, majd szép lassan nekilátunk az utolsó szerelésnek.

Ez a Hahn minden szempontból egy fapados reptér. Bár – gondolom üzleti érdekből – nevében szerepel Frankfurt is, de a nagyváros több, mint 100 km-es távolságban van. Ha nem lenne a Ryanair légitársaság, akkor az itteni utasforgalom szinte a nullával lenne egyenlő, ugyanis a járatok túlnyomó többségét ez az ír légitársaság adja, aki bázisreptérként használja az igencsak lerobbant állapotú légikikötőt. Ha mondjuk Bukarestben lennénk, akkor nem csodálkoznék, de itt, Németországban furcsa, hogy a check-in pultoknál nyomtatott kartontáblák jelzik az úti célokat, melyeket alig lehet beleerőltetni a tokjukba. Ráadásul kocsi sincs ingyen, csak 2 euróért lehet elkötni egyet, de visszavitelkor már csak a felét adja vissza a gép. Nekünk 3 kocsi kéne a cuccaink miatt, de ennyi pénzt nem ér meg, így több fordulóban, kézben visszük át cuccainkat a reptér túlsó végébe.

Este 6 körül elsőként csekkolunk, majd átsétálunk a tranzitváróba, mely szintén valami ódon keleti buszpályaudvar utóérzetét kelti. Ilyen rozzant repteret még soha életemben nem láttam! S erre nem gondoltam, hogy pont a németeknél kell ezt átélnem. Szegény Bimby a várakozás hosszú órái alatt félelmetesen lelassult. Bár eddig sem pörgette túl magát, mostani reakcióideje már lassan egy bálnáéval vetekszik. Olyan feje van, melyet még egy 7 megapixeles képen sem lehetne teljes részletességgel kielemezni. Most már annyira lelassult, hogy szinte fogni kell a kezét, mert szerintem egyedül már nem találna haza. Még a járat foglalásakor felmerült, hogy esetleg ő, pesti lévén egy másik, holnap reggel induló járattal térne haza, így időben is, árban is ugyanott lenne, de akkor még egy éjszakát egyedül kellett volna eltöltenie itt, Hahnban. Ő belement volna, de anyukája nem támogatta az ötletet. Most így utólag üzenem neki, hogy nagyon-nagyon jól döntött!

Járatunk ezúttal sem késik. Ráadásul sikerül jó helyet megkaparintanunk a legutolsó sorban ablak mellé, jobbról én, balról pedig Bimby ül. Azonban akad egy kis bökkenő. Egy felirat szerint – biztonsági okokból - az üléseket csak nagykorú és angolul beszélő utasok használhatják, hogy veszély esetén tudjanak a személyzettel kommunikálni, esetleg a mentésben segíteni. Miután Bimby a steward „How old are you?” kérdésére „Fine” – nal válaszolt (valószínűleg félreértette), az angol nyelvtudás már meg is bukott, így el kellett hagynia a tuti helyét. Pedig a túra elején még mi is elhittük a „szándékosan rontottam el a középiskolai angol felmérő tesztet, hogy a jobb tanárhoz kerülhessek” történetét, amit azóta alaposan átértékeltünk magunkban. Odaült, hát mellénk, hiába mondta neki Tomi, hogy onnan is el fogják küldeni, mert a tilalom az egész utolsó sorra vonatkozik. Előttünk volt még két szabad hely ablak mellett, szóltam neki, hogy kérezkedjen be oda. Ehhez összvissz egy kurta angol mondatot kellett volna elmotyognia, de ma este Bimby már erre is teljesen képtelen volt. Erre a gép már majdnem teljesen megtelt. Aztán persze visszajött a steward, s mikor meglátta a magába zuhant Bimbyt már egy kicsit erélyesebb volt vele. Valahol a gép közepén kapott helyet egy folyosó melletti ülésen. Ezt persze már mi, Tomival sem nagyon bírtuk cérnával. Mert ez most megint egy olyan story volt, amint vagy sírni, vagy röhögni lehet. Bár ahogy kinéztük, szerintem nem lehetett pontosan eldönteni, hogy melyiket is műveljük.

Simán telt a másfél órás repülőút az egyre jobban sötétségbe burkolózó kontinens felett. Mire beazonosítottam az első biztos tereptárgyat, a Fertő-tavat, már javában ereszkedtünk. Pozsonyban hatalmas erejű szélvihar tombolt, így pilótánk olyan erővel vágta földhöz a Boeinget, hogy majdnem visszapattant a kifutópályáról. Legnagyobb meglepetésünkre Pozsonyban buszok várták a repülőtér jelenleg egyetlen utasszállítóját. Tavalyelőtt indultunk utoljára erről a reptérről, akkor még gyalog kellett kisétálni.

Egy vadiúj érkezési terminálba szállítottak minket, még az állunk is leesett, micsoda fejlődés ment itt végbe. A csomagok gyorsan megjöttek, így hamar kiürült a csarnok, csak mi maradtunk, meg még egy bicajos trió, akik frankfurti átszállással Spanyolországból érkeztek. Annak ellenére, hogy jól elkerültek otthonról, elég felkészületlenek voltak, még késük, szerszámaik sem nagyon voltak. Mi persze készségesen segítettünk – elmondásuk szerint elég szervezetlennek tűnő – közép-európai turnéra induló sorstársainknak.

Este 11 óra körül tekertünk ki Szlovákiába. Természetesen jól felvillanyoztuk magunkat, majd a már többször bejárt, de megtanulhatatlanul szövevényes külvárosi utakon keresztül elindultunk hazánk földje felé. Egy apró eltévedést eltekintve simán elértünk a Dunáig. Áttekertünk a jócskán megáradó folyón, majd a parti szuper minőségű kerékpárúton haladtunk tovább. Olyan szélvihar tombolt, hogy szinte repültünk. A sötétben már-már fékezni kellett, nehogy valami láthatatlan akadályba ütközzünk.

Még éjfél előtt elértünk addig a pontig, ahol le kell térni a kerékpárútról, itt táboroztunk le a töltés mellett. A szél majdnem kikapta a kezünkből a sátrat. A hideg elől be is húzódtunk menedékünkbe. A szél felőli oldalra raktuk a csomagokat, mert Tomira annyira rányomta a ponyvát a szél, hogy nem tudott tőle aludni. Már csak alig 5-6 km a határ, itt már van magyar térerő is! Éjszaka azért nem kezdtünk körtelefont bonyolítani, inkább megpróbáltunk nyugovóra térni, ami a nagy éjszakai menet után nem ment gond nélkül.

Estig megtett összes táv: 2181,5 km

 

21. nap (2008. július 23. – szerda)          Visz a szél haza!

Rusovce – Rajka

Csorna – Szany - Pápa

Táv: 49,54 km

A késői fekvés ellenére többször megébredtem éjszaka, s még sötétben, hajnali 5 órakor keltünk. Gyors összepakolást követően már úton is voltunk, s az utolsó szlovák falu után végre hazánk földjére tekertünk.

A határmenti Rajka városától a 6:10-es vonattal folytattuk utunkat. Furcsa, de jó érzés volt újra magyar hangokat hallani. Bimby csak Hegyeshalomig utazott velünk, itt átszállt Budapest felé. Mi még majdnem egy órát döcögtünk Csornáig a Piroskával. Itt aztán magára hagytam Tomit, aki Szombathelyen át Vasvárra tartott, s kerékpárral vágtam neki az utolsó 40 km-es szakasznak Pápáig. A szél még mindig eszméletlenül fújt, s az eső is megeredt.

Az első 9 km-es szakasz a 86-os főúton maga volt a halál. Szűk, töredezett út, s hatalmas kamionok tőlem pár centire. Akkora halálfélelmem már régen volt, mint itt, pedig emlékszem még 10 évvel ezelőtt biztonságosan lehetett kerekezni az akkor még sokkalta jobb minőségű, és kisebb forgalmú főúton.

A leágazás után már néptelenebb mellékutakon röpített a szél, s egy rövid reggelizés kivételével megállás nélkül hajtottam Pápáig, feleségem, Dia szülővárosáig, aki már nagyon várt rám. Az eső Csornától végig szakadt, de itt már nem nagyon tudott érdekelni. Közben többször értekeztem Bimby anyukájával. Pesten már nagyon várták őt, s hatalmas fogadtatást szerveznek neki célszalaggal és ünnepléssel. Szó mi szó, meg is érdemli!

A túra során megtett összes táv: 2231,1 km

 

Végszó

Hosszú, zord, s minden tekintetben egy nehéz, s embert próbáló túrán vagyunk túl. Bár az esőre lelkiekben nehéz készülni, reméltem, hogy a rossz és hideg időjárás nem fogja idő előtt kikezdeni a csapat tartását, mint ahogy azt 2005-ben tette. Én, bevallom őszintén, Tomitól féltem a legjobban, aki már a túra előtt is nagyon bizonytalanul nyilatkozott, de azt kell mondjam, hogy pozitívan csalódtam benne. Az esővel nem is volt bajunk, de sajnos idén túl nagy szerepet játszottak a sérülések, melyek azért jócskán beárnyékolták mindennapjainkat.

Bimby már egy otthonról hozott térdfájással indított, ehhez jött Tomi térdeinek a bedurranása, mely majdnem véget vetett túrájának. Aztán ott voltak a hideg, esős idő okozta fájások, melyek kisebb-nagyobb mértékben mindhármunknál jelentkeztek. Az én kötőhártya-gyulladásom már csak hab volt a tortán, de ezt még meg tudta fejelni Tomi egy többnapos gyomorrontással is. Így ilyen szempontból könnyű dolgunk egyáltalán nem volt.

Viszont volt a Csapatnak tartása, s nem hagytuk, hogy ezek a kellemetlen dolgok kudarcba vigyék elhatározásunkat. Ha kellett küzdöttünk, s ha az idő, s a körülmények keményedtek, akkor mindig tudtuk még egy lapáttal rátenni. Azt sajnos nem mondhatom, hogy a túrán végig felhőtlenül jó volt a hangulat, viszont nem voltak krízishelyzetek. Bimby sokszor némaságba burkolózott, így nem tudtuk pontosan mi játszódik le nála, de ha kellett, jött, s mindig az elvártnak megfelelően teljesített. Nekem az tetszett a legjobban, hogy bele tudtunk nevetni az egész napos eső képébe, tudtunk viccet csinálni a sokszor elviselhetetlenül gyötrő „dingle” rajokból, s nem hagytuk, hogy bármi tönkretegye az álmot, amit otthon elterveztünk.

S szerintem Skóciának csak így van értelme elindulni. Ilyen mentalitás nélkül esélye nincs az embernek, hogy napi 100-130 km-t tekerjen a kegyetlenül dombos, esős, szeles vidéken cipelve ázott cuccát és fájdalmait. S ennek köszönhetjük, hogy nem csak buszmegállótól buszmegállóig, s sátortól sátorig tartott a túránk, hanem volt erőnk figyelni a körülöttünk lévő fantasztikus tájra, kultúrára, emberekre. Ennek köszönhetjük, hogy ez a minden szempontból zordnak és kietlennek beállított vidék feltárta nekünk szépségeit, s azt is, hogy az itthon hírhedten zsugorinak tartott skótok kedvességét, közvetlenségét és segítőkészségét is megismerhettük. S úgy értünk haza otthonunkba, hogy ismét egy hatalmas élménnyel gazdagodtunk.

Azért persze tanulság továbbra is bőven akad. Hisz véleményem szerint túránk még jobb lett volna, ha közösen, összehangoltan készülünk rá, mint ahogy 2006-ban tettük. Ez talán adna Bimbynek egy kis lelki tartást, s megelőzné, hogy idő előtt kóros búskomorságba süllyedjen. Tomi - elmondása szerint - sokat készült, de én úgy érzem, hogy nem eleget. Nem elég a túra előtt pár hosszabb menetet letolni, én úgy érzem, hiányzik nála a napi rutin, mely sokkal erősebbé és ellenállóbbá tenné, s talán megelőzné a térdsérülést is, melyet – a rossz idő mellett – szerintem inkább a túlterhelés okozott. Persze bizonyára nekem is még sok mindenben fejlődnöm kell.

S – bár nagyon élveztem az idei túrát – azért bízom benne, hogy jövőre sikerül az ideinél még jobb és még erősebb csapatot építenünk a következő kihíváshoz!

 

Szigetszentmiklós-Lakihegy, 2008. szeptember 17.

 

Puskás Zoltán

vissza a 3. szakaszra

Skócia + Benelux túrabeszámoló

(4. szakasz, 13-16. nap)

 

13. nap (2008. július 15. – kedd)              Utazunk Hollandiába!

EDINBURGH – Edinburgh Airport

Amsterdam-Shiphol Airport - AMSTERDAM

Táv: 56,0 km

Eljött az utolsó napunk Skóciában! Ma nem kell korán kelnünk, hiszen csak délután 3 után indul a gépünk az innen egy köpésnyire lévő reptérről, én mégis fél 8-kor már kint vagyok a sátorból. A szemem miatt már nem tudtam aludni, nemhogy javult volna a helyzet este óta, hanem tovább romlott. A megduzzadt bal látószervem úgy össze van ragadva, hogy csak kézi erővel tudom kinyitni. Főzök is egy kamillateát, s ezzel borogatom. Közben ébrednek a többiek is, s mivel előttünk az egész délelőtt, visszatekerünk a városszéli Tesco-ba, kb. 2-3 km-t, bár az edinburgh-i utak minőségéből már mindhármunknak nagyon elege van. Megvesszük az utolsó skót reggelinket, én beújítok még egy gyulladáscsökkentő szemcseppet, s még kartonpapírt is sikerül szereznünk a repüléshez a közeli szelektív hulladékgyűjtőből.

Fél 11-re már a reptéren vagyunk. Napos és roppant szeles idő van, csakúgy, mint a tegnapi napon. Teljes szélességében elfoglalunk egy buszmegállót, s nekiállunk az ilyenkor szokásos munkálatoknak. Délre bőven végzünk, s már bent, az indulási oldalon ebédelünk. Pontosan csekkolunk, s három után nem sokkal már a gépen ülünk.

A roppant erős szél már álló helyében is rendesen lökdösi Airbusunkat. Mi lesz majd a levegőben? Végtére is, egy-két erős turbulenciától eltekintve elég simán zajlik a felszállás, s egy fordulóval máris délkeletnek vesszük az irányt. Kb. még fél órát repülünk Skócia és Anglia zöld vidékei felett, felülről látjuk a mezőket, szántókat, szelíd dombokat, melyek így, felülről teljesen másképp festenek, mint tekerés közben. Elrepülünk Newcastle városa mellett, majd kikanyarodunk az Északi-tenger felé. Újabb fél órát repülünk a végtelennek tűnő víz felett, ami valójában másfél, hiszen vissza kell állítanunk óránkat a közép-európai időzónába. Hollandia közeledtét először a tengerbe telepített szélkerekek jelzik, majd elérjük a homokos partot. A homokbuckák után aztán jön a mélyföld, a hatalmas, csatornákkal szabdalt síkság, melyet még a tengertől hódítottak el a flamandok.

Menetrendi pontossággal érkezünk Amsterdam hatalmas repterére, s a földön is még legalább 8-10 percet gurulunk, mire megtaláljuk a terminált. Azt rögtön leszűrjük, hogy méreteiben a Shiphol az összes eddig látott repülőterünkön túltesz. Ennek persze legalább annyi hátránya van, mint előnye. Hatalmas gyalogtúra vár ránk a hosszú épületsorokban, s a jól „megfutószalagoztatott” kerékpárjaink is elég későn és viharvert állapotban érkeznek. Ráadásul Tomi sátra is külön kerül a csomagjától, így még annak is örülhetünk, hogy egyáltalán megjött, s lesz miben aludnunk a túra hátralévő napjaiban.

Egy gyors szerelést követően már visz is minket a hátszél Amsterdam irányába. Borult, de a skótnál jóval enyhébb az idő. Már az első kilométertől jó minőségű és profin kijelzett kerékpárutakon haladhatunk, s reményeink szerint ez így lesz Hollandia egész területén. Nem is gondolná az ember, de 13 nap bal oldali közlekedés után az embernek oda kell figyelnie, nehogy az úttest rossz oldalán induljon el, még akkor is, ha tulajdonképp gyermekkora óta ehhez van szoktatva. Mondjuk visszaszokni még mindig könnyebb, mint átszokni, ez Bimby első napi attrakciói után azt hiszem teljesen egyértelmű!

Papíron 23 km Amsterdam belvárosa a reptérről. Áthaladunk egy hosszú kerékpáros alagúton a kifutópályák alatt, majd hamarosan beérünk a csatornák rengetegébe. Út vezet mindenhol, földön vízen és a levegőben, néha több is egymás alatt-felett. Itt aztán nem könnyű tájékozódni. De tudtuk mire vállalkozunk, mikor ezt a sűrűn lakott országot választottuk úticélul. Pár percet késlekedünk, mivel az egyik hidat épp elhúzták előttünk. No de nem baj, mert végre megcsodálhatjuk a csatorna hajóforgalmát és a parti üdülőházak és lakóhajók egyedi hangulatát. Ezek a hollandok is tudnak élni, még ha másfélszer annyian vannak egy Dunántúlnyi területre, mint mi összesen! Már a külvárosokban is feltűnik a hatalmas biciklis forgalom, mely ezt az országot és főképp ezt a várost jellemzi. Autót szinte csak a főutakon, autópályán látunk, egyébként mindenki két keréken közlekedik. Este 8 óra után érjük el Amsterdam csatornákkal szabdalt belvárosát. Nagy a tömeg és a (biciklis)forgalom, de mégsincs az a zsúfoltság, mint nálunk. Nem véletlen, hiszen Észak-Európa legátgondoltabban megépített városában tekerünk. Az Észak Velencéjének is szokták nevezni, mivel meg tudta őrizni óvárosának csatornák szabdalta képét s hangulatát. 90 aprócska szigeten épült, melyeket 60 csatorna választ el, s több, mint 120 híd köt össze. De ami a legjobb benne, hogy mindenütt, a legkisebb sikátorban is lehet biciklizni! Viszonylag gyorsan megtaláljuk a Központi pályaudvar neoreneszánsz épületét, mely nagyon jó tájékozódási pont. Innen már kifelé haladunk a város északkeleti részében található Zeeburg Kemping irányába. A reptértől – apró kerülőkkel – 27 kilométert tettünk meg. Már majdnem 9-et üt az óra, mire becsekkolunk s zsúfolt „sátorrengetegbe” és felállítjuk szállásunkat. Ez a tömeg este nem hiányzott! Ráadásul még fizetni is kell érte 7,8 eurót fejenként, s a melegvízért pedig még külön is. Vacsorázunk egyet a még tegnap vásárolt főzelékkonzervből. Eléggé el vagyunk punnyadva, s egy alapos mosás és tisztálkodás is ránk férne, én mégis azt javaslom, hogy menjünk be inkább a városba. Neki is indulunk este 10-kor, s a kerékpárúton csomagok nélkül könnyen és gyorsan bejutunk Amsterdam szívébe. Ami nappal hangulatos, nyüzsgő és szép volt, az most este többszörösen elmondható. Egyszerűen fantasztikus ez a zegzugos biciklis város. Céltalanul bolyongunk, közben megtaláljuk a Dam teret, ahol a Niuwe Kerk (Újtemplom), s a mellette a Koninklijk Paleist (Királyi Palota) található, mely eredetileg városházának épült (13659 cölöpre). Ugyanitt található a Nationaal Monument (Felszabadulási emlékmű). A csatornák felett a hidak szépen, de egyszerűen vannak kivilágítva. A Caffe Shop-ok tömkelege könnyű lebegős élményt kínál, szinte minden sarkon. Ezt azonban inkább meghagyjuk másoknak, mi már repültünk ma egy jót az Északi-tenger felett. A csatornák partjain álló hangulatos házak mind magasabbak, mint amilyen szélesek. Ez azért van, mert régen alapterület után kellett adózni utánuk, így sokszor a szobák nem egymás mellett, hanem szintenként vannak. Az utcán rengeteg ember, s nagyon sok a bicajos is. Elég rozzant kerékpárral közlekednek a helyiek, mely bizonyára a kerékpárlopások magas számával függ össze. Mégis nagyon sok a lezárt kerékpár, elsősorban a csatornák boltíves hídjain. Némelyikükről már nyereg, kormány hiányzik, van, amelyiknek kereke görbült. Ezeket valószínűleg nem a mai nap során lakatolták ide. Az egyik csatorna hídjánál egy alsógatyában lévő idősebb férfi egy függőlegesen lelógatott kötélen különböző tornagyakorlatokat mutat be elég vegyes fogadtatással. De senki sincs megrökönyödve, úgy látszik ebben a liberális városban tényleg mindent szabad. A türelmi zónának sincs itt létjogosultsága. Nem egy többszintes épület ablakai kirakattá vannak átalakítva, s 2-3 emeleten keresztül szép és kevésbé szép lányok mosolyognak ki rajtuk szexi fehérneműben. Bimbyt szédítjük poénból, hogy befizetjük egy körre, hisz nem teljes 1 év múlva 18 lesz, de annyira új neki a helyzet, hogy nem tudja mire vélni. Úgy látszik – ha ezen múlik – még egy ideig nem akar nagykorú lenni.

Fél 12 körül indulunk vissza a kempingbe. Az egész napos megerőltetéstől a szemem már megint nagyon kész van, pedig Tomi rendszeresen küldi bele a szemcseppet. A visszaúton még elered az eső is, de nekünk már nem tud az újdonság erejével hatni. Még kimossuk a ruháinkat, kiteregetünk, tisztálkodunk és hajnali fél kettő körül térünk nyugovóra.

Estig megtett összes táv: 1405,6 km

 

14. nap (2008. július 16. – szerda)  Egy laza nap a kerékpárosok birodalmában

AMSTERDAM – Haarlem – Heemstede – De Zilk – Noordwijkerhout – Katwijk aan Zee

Táv: 73,97 km

A rövidre sikerült éjszakai pihenés után 10 órakor kelünk. Nagyon rossz éjszakánk volt, egész éjjel járkáltak, zajongtak, zenéltek a zsúfolásig tömött kempingben, ahol még a bicajaink lezárásához is alig volt hely. De ma végre már külső segítség nélkül ki tudom nyitni a bal szemem is, úgy látszik mégis segített a szemcsepp. Hagyjuk nedves ruháinkat még egy kicsit száradni, reggelizünk, és 11-kor hagyjuk el a zsúfolt, de mégiscsak a városhoz legközelebb eső kempinget. Az esti városnézést még a délelőtt folyamán folytatjuk, visszatekerünk a Dam térre a Királyi palota épületéhez, bolyongunk egyet a macskaköves sikátorokban és csatornák mellett. Ma is rendkívül nagy a bicajos forgalom, még egy kerékpáros karambolnak is szemtanúja lehetünk. Ezen kívül a villamos és a metró a közlekedési eszköze még a városnak, de itt mindkettő jócskán a tengerszint alatt jár. Az autósok nem igazán jutnak vezető szerephez – gondosan ügyelve a kerekesekre – csupán 20-30-cal döcögnek. Ez nem az ő városuk!

Egy ajándékboltban veszünk egy kis emléket, én persze még bögrét is, valamint képeslapot csórunk és fél 1 tájékán, nyugati irányban, elhagyjuk a várost.

Attól persze nem kell félnünk, hogy eltévedünk, vagy a főúton, netán az autópályán kötünk ki. Az utóbbi sajnos már többször megesett velem hasonló méretű nagyváros elhagyásakor. Itt még választhatunk is, melyik kerékpárúton megyünk, a 19 km-re lévő következő nagyváros – Haarlem – ugyanis már itt ki van táblázva. A piros kerékpáros út a lakott területeken, a zöld pedig a természetben halad. Mi persze az utóbbit választjuk.

Csatornák, tavak mentén, ligetes erdőkben halad utunk, s nem utolsósorban hibátlan és megfelelően széles aszfaltcsíkon tekerünk. A rozzant városi bringák ezt az utat már nem járják, viszont kerekesekkel itt is bőven van alkalmunk találkozni. Valahogy olyan érzésünk van, mintha teljesen új kerékpártúrát kezdtünk volna meg, de ez nem véletlen, hiszen ez a táj és építészeti jelleg nem sokban hasonlít Skóciához. Kemény szembeszéllel húzzuk egymást nyugat felé abban a reményben, hogy onnan délnek haladva már változik a helyzet.

Délután ¾ 2-kor érjük el Haarlemet, mely nem összetévesztendő New York egyik hírhedt kerületével. Hollandia egyik legrégibb városában vagyunk, mely „A virágok városa” címre is jogosult. Nagyon hangulatos és forgalmas belvárosa van, de ez minden valamirevaló holland városra elmondható. Itt is, mint Amszterdamban, szinte minden jellegzetes épületet, templomot vörös téglából építenek. Errefelé nem divat vakolni a házakat. Emellett a kisebb utcákat, városi kerékpárutakat is egytől egyig ilyen vöröses színű téglából rakják ki, úgy látszik itt már külön „tégla” iparág szakosodott erre, mert annyi téglát, mint Hollandiában én még soha életemben nem láttam.

A rendezettségnek persze rögtön kiütközik a hátránya is. Hiszen sem Amszterdamban, sem pedig Haarlemben egyetlenegy normális szupermarketet sem láttunk. Pedig már nagyon éhesek vagyunk. Hosszas érdeklődés és bolyongás után végre találunk egy Volmart-ot, mely már a Haarlemmel összenőtt Heemstede városka egyik eldugott mellékutcájában található. Magunktól soha nem találtunk volna ide. Ez a boltkeresés így – várakozásunkkal ellentétben – új kihívást jelent majd kerékpártúránk folyamán.

Ma igazán jó időnk van, egész nap kék az ég, ráadásul – pihenőnap lévén – nem is kell túlerőltetni magunkat. Mi azért haladunk szépen, hadd gyűljenek a plusz kilométerek, melynek tudatával könnyebb lesz holnap reggel felkelni. No meg ez a sok-sok bolyongás, ami a városok velejárója, eleve sok be nem tervezett kilométerrel terhel minket.

Heemstede után már a „Den Haag” feliratú kerékpáros-táblákat követjük, melyek Hága irányát jelzik. A táj elég egyhangú, de a kisebb-nagyobb falvak egytől egyig nagyon szépek. S bicikliútból sincs hiány. A hollandok esélyt nem adnak nekünk az autósokkal való konfrontálódásra.

Este 6 körül teljesen véletlenül belebotlunk egy Lidl-be, s ha már így alakult, akkor be is ugrunk egy kis utánpótlásra. Hogy pontosan hol járunk, azt még a térkép alapján sem lehet megmondani. Így az estéhez közeledvén a tengerpartot vesszük célba. A partra való lejutás azonban nem egyszerű errefelé. A part menti övezetet ugyanis – mint ahogy tegnap a repcsiről is láthattuk – 20-30 méteres homokbuckák szegélyezik, mely nemzeti park, s kerítéssel van körülvéve. Így keresgélve jutunk el Katwijk-ig, ahol egy folyó torkolatánál végre kipillantást nyerhetünk a végtelen vízre. A hatalmas homokos part viszont nagyon zsúfolt. Napozóágyak, sétálgató futó emberek és kite-szörfösök tömkelege. Itt nem fogunk aludni, az biztos! Erős szél fúj a tenger felől, így hatalmasak a hullámok is. A távolban már látszanak a közeli nagyváros – Hága – magasabb épületei is.

Végigtekerünk Katwijk-on, mely igazi üdülőváros hangulatát árasztja, majd egy – a nemzeti parkon átvezető – kerékpárúton indulunk tovább. Itt, Hollandiában a jobb helyeken nem az autós utak melletti keskeny sávban vezetik el a kerékpárutakat, mint ahogy nálunk szokás, hanem a semmi közepén, mindentől teljesen elkülönülten. Látszik, hogy akik nálunk kerékpárutakat terveznek, azok soha nem szoktak biciklizni, hiszen így sokkal nagyobb élmény a kerekezés, mint egy forgalmas autós út társaságában. S ha Hollandiában erre van hely, akkor nálunk miért ne lenne?

Elhaladunk egy nagy kemping mellett, de nem akarunk még egy, a tegnapihoz hasonló zsúfolt élményt magunknak, így – bár Hollandiában szigorúan tilos a vadkempingezés – mi megpróbáljuk bebizonyítani, hogy itt sem lehetetlen.

Nem sokkal Katwijk után egy kerékpáros pihenőben állunk meg. Megvacsizunk, majd – a partmenti homokbuckát megmászva – két részletben elmegyünk fürödni. Király a strand, hatalmasak a hullámok, s a víz is jóval melegebb, mint még Skóciában az óceán volt. Mégsem fürdik senki. Bizonyára az a piros zászló az oka, mely ott lobog minden életmentő-torony felett. Ugyanakkor feltűnik, milyen sokan sportolnak ebben az országban. A part tele van futókkal, egyenmezes komplett csapatok tartanak esti edzést. Nagyon sokan horgásznak, s a buckán túli kerékpárút is tele van versenybicajosokkal, akik közül sokan szintén nem alapszinten űzik ezt a sportágat.

Amíg Bimby és Tomi a parton van, egy beszívott francia kerekes áll meg mellettem. Engem is megkínál fűvel, én persze nem élek még az ingyenes lehetőséggel sem. Elég összefüggéstelenül beszél erős francia akcentussal angolul, de pár dolgot sikerül megértenem.

Este fél 9-ig még elütjük az időt, erre már jelentősen csökkel a forgalom. Egy kis „lábösvényen” vágunk be a buckák közé, majd átlépve a szögesdrótkerítést találunk egy olyan helyet, melyre egyik ösvényről sem lehet rálátni. Ez volt az első, de nem utolsó, eseményekben és látnivalókban roppant gazdag napunk Hollandiában. Ma elvileg nem volt táv betervezve, de jól is tettük, hogy letekertünk 73 km-t, ugyanis a bolyongások, városnézések és be nem tervezett kitérők miatt „papíron” csak 46-ot haladtunk.

Ma délután adták le a Lánchíd Rádióban Vass István Zoltán, még az indulás előtt 1 nappal velem készített interjúját. Többen gratuláltak otthonról, ami nagyon jól esett. Dokey különösen kiemelte, hogy „most már azt is tudják a hallgatók, hogy Tominak fájt a térde és Bimbynek elázott a cipője”. Legalább megint volt min röhögnünk egész este.

Estig megtett összes táv: 1479,5 km

 

15. nap (2008. július 17. – csütörtök)      Városról városra

Katwijk aan Zee – HÁGA – Delft – ROTTERDAM – Barendrecht – Nurmansdorp - Hellegatsplein

Táv: 91,65 km

Nyugodtan telt az első holland vadkempinges éjszaka. Fél 8-kor kelünk, a partmenti kerékpárút – ha nem is a tegnap esti forgalmával – már „üzemel”. Ezen jutunk be Hágába, majd – a tegnapi bonyodalmak elkerülése végett – inkább érdeklődünk, hol találunk a közelben boltot. Hamarosan meg is lesz az üzlet. Itt, Hollandiában, a németekhez és a svédekhez hasonlóan még a nem visszaváltható üvegre is számolnak betétdíjat, úgy 25-30 centet palackonként. Ezzel csak az a gond, hogy ahány város, annyiféle bolt, s a rendszer még itt sem tökéletes, ugyanis egymás üvegjeit nem fogadják el. Így marad az „áttöltögetéses” módszer, vagy ha ezt is megunja az ember, akkor repül a palack a kukába.

Vásárlás után a Békepalota előtt egy buszmegállóban húzzuk meg magunkat, ugyanis rázendített az eső. A város eredeti neve egyébként ’s-Gavenhage, de lakói csak Den Haag-ként emlegetik. Bár Amszterdam a hivatalos holland főváros, itt található több kormányzati intézmény, a Binnenhof (Kormányzati negyed), a Vredespaleis (Békepalota) benne a Hágai Nemzetközi Bírósággal, valamint a holland királynő is itt lakik. Tehát valahogy Amszterdam a bulizós és mozgalmas „turisztikai” főváros, ez pedig a komoly és hivatalos. Egyébként tényleg teljesen más a város arculata, ezt már az első kilométerekből leszűrjük. Teljesen szokványos, nyugodt nyugat-európai városban vagyunk sok-sok zöldterülettel, és ha nem is „amszterdami”, de felettébb nagy kerékpáros forgalommal.

Reggeli után megpróbáljuk közelebbről is megtekinteni a hatalmas tornyú és természetesen vöröstéglából épült palotát, de a kovácsoltvas elektromos kapun belül még egy hangyát sem engednek be illetéktelenül. Bimby zászlója itt is „fog” nekünk egy hazánkbélit, a kissé ápolatlan, de roppant laza postásként dolgozó fickó már jó pár éve él itt, s napi pár órás munkával annyit keres egy hónapban, mint én otthon egy negyed év alatt.

A Békepalota után a belváros felé vesszük az irányt, ahol elsőként egy hatalmas homokszoborra leszünk figyelmesek, mely Hága jellegzetes épületeit ábrázolja. Amennyire mulandó, annyira lenyűgöző alkotás. Teszünk egy kört a kormányzati negyedbe, s rögtön nyugtázzuk, hogy ilyenünk sem lesz nekünk egyhamar. Itt már egy fokkal nagyobb az élet, de így is egy álmos, nyugodt nagyvárosként marad meg Hága az emlékezetünkben.

A város után elhagyjuk az Északi-tenger partvonalát, s a következő 30 km-ben még két nagyváros érintünk. Delft – az útikönyvek szerint – az egyik legszebb holland város. Egykori történelmi magja ma szabadtéri múzeum. Egy kis kavargás és kerékpárostársi útbaigazítás után megtaláljuk a Grote Markt-ot. Így hívják errefelé a városok főterét. Itt is minden megvan, ami Amszterdamban, hangulatos csatornák, vöröstéglás házak és utak, s ne felejtkezzünk meg a teret övező grandiózus épületekről sem.

Elsőként azonban egy templomtoronyra leszünk figyelmesek, mely jócskán megsüllyedt. Nem kell hozzá sok, hogy hamarosan a pisai ferdetoronnyal említsék egy lapon. A Városháza – mint mindenütt – itt is pompás épület hatalmas óratornyával, egyedül a téren lévő rögtönzött piac kelt számomra rossz benyomást. Persze tudom, hogy egy ilyen főteret, még anno a piacozásra találták ki, de ennyi esztétikus, műemlék jellegű, pompás stílusban megépített épületcsoda között mégis olyan rosszul mutatnak a vásárosok ócska, műanyagtetős pavilonjai.

Delft után Rotterdam felé vesszük az irányt. Bicikliutunk egy nagy hajóforgalmú csatorna mentén vezet, s jobban megnézve arra leszünk figyelmesek, hogy a csatornában lévő víz szintje magasabb, mint a környező tájé. Persze nem feledhetjük azt a tényt, hogy az ország több, mint egyharmada a tengerszint alatt fekszik, s így már mindjárt más a helyzet.

Rotterdam Európa legnagyobb kikötővárosa. Ez a státusz hamar rányomja a bélyegét, hiszen befelé haladva tisztán ipari jelleg dominál, autópályák rengetege teli kamionokkal, gyárak, ipari létesítmények mindenütt. Egy autópálya felüljáró alá húzódunk az egyre fokozódó eső elől. Skóciában már bőven kijutott nekünk a vízből, most már kezd terhes lenni számunkra ez a nedves időjárás. A belváros már szebb képet mutat, bár már első látásra is feltűnik, hogy – mint megannyi fejlett nyugat-európai nagyvárosban, itt is – rengeteg a bevándorló. Kínaiak, arabok, négerek amerre szem ellát. Kikötőváros lévén - azt hiszem - ezen a legkevésbé sem kell csodálkoznunk. Rotterdam Maas-folyó partjára épült belvárosa nagyon modern. Nem véletlenül, hiszen már a II. világháború után is a modern városépítés példája volt. Hatalmas felhőkarcolók, bevásárlóközpontok, fényreklámok és forgalmas utcák. A városháza itt is impozáns, hatalmas épület. Egy pláza elé ülünk le ebédelni, de megint rázendít az eső. Úgy látszik, ha ma leülünk kajálni, azt nem ússzuk meg szárazon.

A városnézést a Maas-folyó partján folytatjuk, ahol elsősorban a hatalmas hidak nyűgöznek le, főképp az elég extrém, egypilléres, ferdekábeles híd, amely már a város jelképévé is vált. De azért ne feledkezzünk meg a túlparton magasodó felhőkarcolókról sem. A vízen rengeteg hajó, a víz felett pedig a Red Bull Air Race pilótái, köztük Bessenyei Péter, készülnek a hétvégi futamra. Egy ideig elnézzük az időmérő edzést. A pálya a pesti versenyhez hasonlatosan természetesen uszályokra épített hatalmas bójákkal van kijelölve, célkapunak pedig a Lánchíd helyett megteszi az előbb említet hatalmas és roppant kecses híd.

A Maas-alagút kerékpáros járatán tekerünk át a folyó alatt. Ezt elég bután oldották meg a kerékpárút-építés koronázatlan királyai, ugyanis az alagutat mindkét oldalról csak és kizárólag mozgólépcsőn lehet megközelíteni. Nem könnyű leutazni méretes járgányainkkal a kb. 20 méteres mélységbe. Körülbelül úgy kell elképzelni, mintha a Délinél kéne egy jól megrakott bicajt a metróhoz levinni. Az első járgányt ketten visszük, aztán csak rájövünk, hogy – a fellépéstől eltekintve – a többi már megy, mint a karikacsapás. Azért egy liftnek persze jobban örültünk volna, de ha mondjuk Pesten valahol ilyen kerékpáros alagút épülne a Duna alatt, nem hinném, hogy nagyon ódzkodnánk a használatától.

Rotterdam itt azonban nem ért véget. Egy informatív kerékpáros térképről tájékozódunk, s úgy döntünk, hogy nem tartjuk az eredeti útvonalat Spijkenisse felé, hisz ott egy szakaszon kompozni kéne egy csatorna felett, hanem Barendrecht felé megyünk, ahol az Oude Maas alatt az autópályával egyetemben egy kerékpáros alagút is átvezet. Érdekes, hogy ezek a hollandok amellett, hogy ilyen mélyen laknak, mégis rengetegszer alkalmazzák ezt a megoldást híd helyett.

Elhaladunk a kikötők mellett, majd bolyongunk még egy sort a hosszú elővárosokban, míg végre elérjük az alagutat. Ebben már liften kell lemenni, s jó két kilométert teszünk meg a külön kerékpárosoknak és gyalogosoknak épült járatban. Itt legalább az eső sem esik. A következő szakaszon viszont kapjuk rendesen az égi áldást, egészen estig. Innen a sűrűn lakott részek egy csapásra véget értek, szántók között halad utunk a végeláthatatlan síkságon. Egy kis faluban „boltolunk” egyet, majd meg sem állunk a Hollands Diep autópálya-hídjáig. Ez a zegzugos, de ugyanakkor hatalmas vízrendszer többek között a Rajna, a Waal és a Maas egyik ágát vezeti a tengerbe. Nem véletlen, hogy magas gátakkal védik. Az 1,2 km hosszú hídon természetesen kerékpáros járat is átvezet. Elsőként egy apró kis szigetre érkezünk, ahol egy előre, interneten lecsekkolt táborhely vár ránk, mely megint jó választás volt és beteljesítette a hozzá fűzött reményeket. Még kiépített strand is van. Bár ma nincs éppen strandidő, de fürödni minden este kell. Vacsi közben azonban megint jön a kellemetlen zápor, így az autópályahíd alá húzódunk be. Ez az eső azonban nem akar elállni, messziről látszik a hatalmas víz felett, hogyan érkeznek a sötétebbnél sötétebb fellegek. Megunva a nem sokkal mellettünk autójában szerelmeskedő pár „társaságát” este 8-kor feldobjuk a sátrat, nyomunk egy gyors fürdést, majd eltesszük magunkat holnapra.

Estig megtett összes táv: 1571,5 km

Tovább az 5. szakaszra

Belgiumon és Luxembourgon át Németországba

vissza a 2. szakaszra

Skócia + Benelux túrabeszámoló

(3. szakasz, 9-12. nap)

 

9. nap (2008. július 11. – péntek)      Tomin innen, Tomintoul

Loch Laggan – Laggan – Newtonmore – Aviemore – Nethy Bridge – Bridge of Brown – Tomintoul – Cock Bridge

Táv: 118,89 km

Ismét hideg reggel köszöntött ránk Skócia egy eldugott és nagyon csendes pontján, s mint ahogy a túrán már oly sokszor, szemerkélt az eső. Kikanyarodtunk a néptelen útra, az első 24 km-en nyomát sem láttuk semmiféle civilizációnak. Elhaladunk a Laggan-tó mellett, de csak jóval utána értünk be az azonos nevű falucskába. Egy kis bolt előtt állunk meg, mely stílusosan a Laggan Store nevet viseli. Én még kihúzom a következő nagyobb városig, a fiúk bemennek egyet vásárolni. Ma reggel úgyis Bimby a soros a tejvásárlásban. Felváltva vesszük és felezve isszuk vele a kerékpárosok „benzinjét”, igazi skót – talán bundás marháktól származó – nedűt, Tomi nem terheli a szervezetét ilyen nehezen emészthető, de kalóriában és kalciumban dús itallal. Egyszerűen, mert nem szereti. Bimby viszont jól bevásárolt! A tej mellé vett egy 1,5 fontos üdítőt! Mikor mondom neki, hogy majdnem ötszáz forintjába került ez a „buborékos víz”, alig akarja elhinni. Úgy látszik a tegnap esti számtan órának még nem jött meg a foganatja.

Meglep, hogy egy ilyen kis falunak is van kitáblázott nyilvános mellékhelyisége, nem is akármilyen tisztaságban. Erre, s a buszmegállókra nagyon adnak a skótok. Jól is teszik!

Szegény fényképezőgépem a tegnap esti esőzés után megint nem akar bekapcsolni. Tokja benedvesedett, s mivel – a „dingle”-k miatt – éjszakára be kell húznunk teljesen a sátrat, gondolom az ott lévő 100 %-os pára sem tesz jót neki. Csak nehogy maradandó károsodást szenvedjen szegény! A bolt előtt egy kis faasztalnál reggelizünk, szerencsére az eső is alábbhagyott.

A táj a további szakaszon is csodás, bár ahogy elérjük a Spey-folyó völgyét, egyre nagyobb a népsűrűség. Az út mellett először látunk kis szőrös bocikat. Nagyon aranyosak!

Kingussie után elérjük az A9-es főutat. Ez a fő ütőér köti össze az alföld nagyvárosait – Glasgow-t és Edinburgh-t – Invernessel. Mi persze a Loch Ness felé jókora kerülővel érkeztünk. Ezen kívül egy fő vasútvonal is fut a forgalmas és sűrűn lakott völgyben. Szerencsénkre egy percig sem kell kitenni magunkat a forgalmas útvonalnak, hisz – bár térképem nem jelezte – végig van párhuzamos mellékút is a völgyben. Közben egyre jobb az idő, néha-néha előbújik a napocska. Legközelebb a Kincraig közelében, Highland Wildlife Park bejáratánál állunk meg, mely elsősorban autós turistáknak készült, szafari-szerűen lehet megismerkedni az itt élő állatokkal. Mivel a belépő is elég húzós (10,5 font), ráadásul a kör is elég nagy, s bicajjal nem valami biztonságos, no meg amúgy is elég sok állatot láttunk eddig az út mellett, s néha az úton is, a továbbhaladás mellett döntünk. Valahol ezen a szakaszon értük el a túra 1000. kilométerét!

Innen már nincs messze Aviemore. Nem túl nagy város, de váltig állítom, hogy ott biztos van Tesco. Társaim persze nem tudják, hogy csak blöffölök, de most bejött a tipp, mert tényleg igazam lett.

Ma egész nap jönnek-mennek a felhők, már többször megáztunk, s az ebédet is kénytelenek vagyunk egy fedett buszmegállóban tölteni. A városban egyébként – mérete ellenére – elég nagy az élet, talán azért, mert a közeli Caingorms National Park, vagyis a Grampian-hegység legmagasabban fekvő területe kedvelt hegymászó- és turistaparadicsom.

Ebéd után még egy kicsit kénytelenek vagyunk a völgyben haladni, majd hirtelen váltással ismét szűk és néptelen mellékutakon találjuk magunkat. Nethy Bridge falucskában van a szakaszhatár, innen már csak egy 3 napos 312 km-es szakasz maradt Skóciából melynek az első része igazán kemény, hiszen Skócia legmagasabb közúti hágóin haladunk át.

A faluból küldök egy e-mailt haza egy nyilvános fülkéből, így több infót kapnak rólunk, mint a 160 karakteres sms-ekből. Majd kezdődhetnek a dombok. Az új szakaszt elázással kezdjük, majd a völgyből kilépve megkapjuk az első igazán komoly emelkedőt is.

Bridge of Brown falucskánál aztán jókora meglepetés ér minket. Utunk 18%-os lejtővel „zuhan” be egy patakvölgybe, majd a másik oldalon 20%-os intenzitással emelkedik. Mikor meglátjuk a táblát, alig hiszünk a szemünknek. Persze nem is bírjuk nyeregben kitekerni az elképesztően meredek dombot. Majd leereszkedünk az Avon-folyó völgyébe, melynek félelmetesen sötét színű a vize. A völgyet elhagyva újabb kisvárosba érkezünk, melynek a neve érdekesebb, mint maga a város: Tomintoul. Most már elmondhatjuk, hogy tudjuk mi van „Tomin túl”. Ő persze beáll háttal a táblának és bőszen mutogat: „Na látjátok az ott Tomin túl”. Legalább van min röhögni, ha már az időjárás ma sem sok jót tartogat számunkra. Ha állunk, akkor még hosszú ruhában, kabátban is fázunk.

Rövid pihenő után nekiindulunk túránk első komolyabb hágójának, mely a Lecht nevet viseli, s teteje 640 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Aviemore után – ahogy délnek fordultunk – szerencsére a hátszél egyre többet segít, így – a dombos terep ellenére – is jól lehet haladni.

Már messziről látjuk a kopár, fűvel és zuzmóval benőtt vonulatot, amit majd meg kell mászni, csak azt keresgéljük, vajon hol megy fel majd utunk. Lazán, 3-4%-osan kezd, majd ahogy elhagyjuk a patakot, egy hirtelen lendülettel jön a „már megszokott” 20%-os tábla. No nem baj, a bicajt tolva legalább jobban meg tudjuk figyelni az útmenti, festett szarvú kosokat, melyek ugyancsak bőszen figyelgetnek minket. Bimby marad egyedül nyeregben, de ő úgy kitekeri magát ezen a szakaszon, hogy a későbbi 8-10% körüli lejtőn jócskán lemarad. Tomi térdfájása úgy látszik már a múlté, úgy jön fel mögöttem, mintha csak madzagon húznám. Egyszerre érkezünk fel a tetőre, ahol megtaláljuk a sífelvonókat. Hágónk ugyanis télen síközpontként üzemel. Jócskán belementünk a felhőbe, iszonyatos erejű északi szél fúj, mely szerencsére most nekünk hátulról jön, s a látótávolság alig 20 méter. Szerencsére két percen belül jön Bimby is, így megkezdhetjük az ereszkedést.

A túloldalon hamar kiérünk a felhőből, de az eső továbbra is szitál. Gurulásban persze Bimby a legjobb, mi Tomival óvatosabban követjük. Az út nem egyszerre tér le a következő völgybe, hanem egy darabig hullámzik le-fel. Az első (egyébként szintén 20%-os) lejtőn mégis olyan iszonyat erővel megindulunk, hogy a következő dombon felfelé is úgy megy a bicaj, mintha motoroznánk. Még fékezni is kell, hogy a jó 3-400 méter hosszú domb tetején a kanyart be tudjuk venni. Ilyen gyorsan még talán soha nem mentem bicajjal dombnak felfelé. Még egy gyors lejtő és a Don-folyó völgyében találjuk magunkat. Egyeztetjük a max. sebességet, nem kérdéses ki a leggyorsabb, ez az állat Bimby 74 km/h-val jött lefelé! Nekem 64 volt a vége, Tomi meg valahol a kettőnk között.

A völgyben hamarosan ódon kőhíd ível át a koromfekete Don-on, melynek partján találunk alkalmas helyet a táborverésre. Elég nehéz lecuccolni a meredek domboldalon a folyómederbe, de az az egyedüli sík rész széles e vidéken. Poénosan meg is jegyezzük, hogy ma a Don-kanyarban fogunk aludni. Felállítjuk a sátrat, majd – a már órák óta szemerkélő eső ellenére – Bimbyvel fürdünk egyet a folyó koromfekete vizében. Szegény Bimb úgy kihűlt, hogy a sátorban hosszú idő, s a ruhakészletének tekintélyes része kell ahhoz, hogy felmelegítse magát. A vacsit már a sátor előterében melegítjük magunknak. Ma konzerves virsli a menü, mely nem olyan tápláló, mint a Maggi, de örülünk annak is, hogy ilyen időben egyáltalán valami meleget tudunk enni. Estére a hegyek között nagyon lehűlt az idő, így már nem is nagyon akarunk kimászni a sátrunkból reggelig.

Estig megtett összes táv: 1070,5 km

 

10. nap (2008. július 12. – szombat)      Zord szeles-esős nap a Grampian-hegységben

Cock Bridge – Crathie – Braemar –Devil’s Elbow – Bridge of Cally – Rattray – Alyth - Meigle

Táv: 102,61 km

Egész éjjel zuhogott az eső és keményen döngette a szél a sátrunkat. Mivel előnyünk van bőven, próbálunk kivárni egészen 9 óráig, de az időjárás nem változik, így kénytelenek vagyunk indulni. A sátor is kicsit beázott, s szegény Bimby jobb cipője pontosan a sátorkötő madzag alá esett, mely bevezette az esőcseppeket, így állt benne a víz! Ennél rosszabbul nem is indulhat egy nap!

Mire elindulunk, már rendesen megázunk, s jócskán áthűlünk, de a következő domb gyorsan helyreállítja a hőháztartásunkat. Egy újabb folyóvölgybe ereszkedünk le, majd egy mellékúton rövidítünk, mely persze ismét egy jókora emelkedést eredményez. Tomi – az eső ellenére – nagyon felszabadultnak tűnik, most éppen a „Skócia Rádió” riportereként rögtönzi hülyeségeit, tartja a lelket mindenkiben. Hisz amíg tudunk nevetni, addig komoly gond nem lehet, még ha fogalmunk sincs, hol tudunk reggelizni ezen a kietlen és néptelen vidéken. Buszmegálló híján egy erdősáv mellett a kihalt úttesten eszünk. A fák úgy megfogják az oldalról érkező esőcseppeket, hogy szinte száraz az aszfalt. De indulni kell tovább, mielőtt teljesen megfagyunk. A következő dombon aztán ismétcsak bekapcsol a „fűtés”, mégis meglepve tapasztaljuk, hogy egy szemből érkező bicajos lazán rövidnadrágban, „hagyományos” esőkabátban ereszkedik. „Ennek valamelyik felmenője jegesmedve volt, az biztos!”. A skótok nem fázós emberek, ezt már többször megtapasztalhattuk, ő mégis túltesz mindannyiukon.

Crathie már a Dee völgyében fekszik. Ez a legnagyobb és legszebb minden sötét, de annál gyorsabb vizű folyó közül. Nem véletlenül itt kapott helyet az impozáns Balmoral Castle, mely az angol királynő hivatalos nyári rezidenciája. Biztos jó lehet a Buckingham palota forgatagából ide, az Isten háta mögé visszahúzódni, még ha az idő valamivel kellemetlenebb, mint Londonban. Nekünk azonban nincs szerencsénk, ugyanis a kastély egy hatalmas fenyőerdőben van, s a kapun meg már csak csoportosan lehet bemenni vezetővel. Engem elsősorban kívülről érdekelnek egy kastélyok, semmi kedvem egy egész délelőttös körtúrához. Társaim is hasonlóképp gondolkodnak, így a továbbindulás mellett döntünk.

Szegény Bimby, most „igazoltan” van rossz hangulatban, jobb lába teljesen elfagyott, ráadásul mivel sem esőnadrágja, sem pedig térdvédője nincs, rendesen lehűltek izületei ebben a sarkvidéki időjárásban. Braemarban így kerítünk neki egy nyilvános wc-t, ahol mindenét meg tudja szárítani. Amíg Tomival keményen dolgoztatják a kézszárító gépet, addig én dobok egy újabb e-mailt. Mégis jobb a szélvédett telefonfülkében ácsorogni, mint kint a hidegben. Én csak a fényképezőgépet fújatom ki, s mivel egyre jobban tisztul az idő, reménykedek, hogy hamarosan úgyis mindenem megszárad. Ha meg újabb eső jön, akkor pedig szintén teljesen felesleges volt a szárítkozás.

Tomi térde már sokat javult az elmúlt napokban, legalábbis kevesebbet emlegeti, viszont Bimbyvel új kínt „találtak” maguknak. A hideg, esős napokban valószínűleg megfázott az Achilles ínuk, így ha húzódik, az olyan érzés, mintha apró kis golyócskák mennének fel s alá a lábukban. Én is kicsit érzem az inamat, de elég keveset tekerek vádliból, így nem nagyon dolgozatom a lábamnak ezt a részét.

Most már csak egy hágónk maradt, a híres Devil’s Elbow, mely a következő 13 km-en esedékes. Még hosszasan kanyargunk az egyre kisebb Dee-folyó mellett, majd megkezdjük a kapaszkodást. Skócia legmagasabb hágója 665 méterével bár nem tűnik igazán nagynak, mégis kíváncsian várom, mi módon szolgált rá az „Ördög könyöke” elnevezésre. Képzetemben egy roppant kanyargós út jelenik meg, mely szerpentinről szerpentinre közelít az éles hágó felé. Ehhez képest azonban itt nem volt igaz az a mondás, hogy „az ördög nem alszik”. Hasonlóan a Lechthez, egy szinte teljesen egyenes, de nem olyan meredek út vezetett fel egészen a csúcsig, ahol szintén hatalmas síközpontra lelünk több, jelenleg használaton kívüli felvonóval.

A hágón ismét iszonyat szél fúj továbbra is hátulról. Beöltözünk s egy „laza” 10%-os táblával megkezdődhet a lejtmenet. Az út innen jócskán beszűkül, s nagyon sok a bucka, s a kanyar. Így ereszkedünk le az egyre szelídebb dombok között.

Délután 3 körül ebédelünk egy útszéli padon. A reggel 9 órás kelés után jócskán meg vagyunk csúszva a napirendünkkel. Ahogy egyre jobban jövünk ki a hegyekből végre a Nap is kisüt. Tomi kilométerórája meg felmondja a szolgálatot. Elég drasztikus módot választ a hiba kiderítésére: késével elvágja a vezetékét. Ennél rosszabbat szerintem nem is tehetett volna vele.

Még egy laza hátszeles 25 km a Glen Shee völgyben, s kiérünk a hegyek közül. A táj egycsapásra megváltozik. Ahogy lejövünk a Felföldről a hegyekből dombok lettek, a fű és a zuzmó helyét a gabona veszi át. Utoljára – igaz, hogy csak egy rövid szakaszon – Inverness előtt láttunk hasonlót. Kicsit olyan érzés, mintha hazaértünk volna. A táj képe ugyanis sokkal jobban hasonlít az otthon megszokotthoz, mint az előző szakaszokon.

Alyth városkába tekerünk be üdítőt venni a vacsihoz, majd Bimby ismét megcsillanthatja angol nyelvtudását egy vízkérés erejéig. A már sokkal inkább alföldi folyóra emlékeztető Isla melletti derékig érő füves részen találunk táborhelyet. Van egy-két horgász, de nem zavarjuk egymást. Maggit főzünk vacsira, megfürdünk a felföldinél jóval melegebb vízben, s mivel a késői kelés és a könnyű, hátszeles nap miatt még nem jön álom a szemünkre, sokáig hallgatjuk a zenét, melyet - már többízben a túra folyamán - Bimby mp4 lejátszója szolgáltat.

Estig megtett összes táv: 1173,1 km

 

11. nap (2008. július 13. – vasárnap)      Dundee és a Fife-félsziget

Meigle – Glamis – DUNDEE – Newport-on-Tay – St. Andrews – Anstruther – St. Monans – Leven - Buckhaven

Táv: 103,7 km

Reggel – biztos előny tudatában – fél 8-kor van ébresztő. Szépen süt a Nap, reméljük, már így is marad legalább a skót-szakasz végéig. Első lendülettel Glamis-ig tekerünk, ahol a „store” előtt egy padon reggelizünk. A tej itt méregdrága, így beérjük a tegnapi üdítővel. Közben a sapkámat keresem, még a sátrat is szétbontom miatta, de szerencsére megtalálom benne az elveszett holmit. Ma nagy nap van, Tomi újra vállalja a sátorcipelést. Az első nap kivételével, eddig ugyanis sérült térde miatt Bimbyvel ketten vittük/küzdöttünk a 4,5 kg súlyú teher alatt. Remélhetőleg ez már annak a jele, hogy tényleg kezd teljesen rendbejönni.

Első mai látnivalónk a soktornyú Glamis Castle. A kastély udvarán hatalmas a felhajtás. Sorra érkeznek a veterán járművek: autók, motorok, buszok. Bár a kiállítás már fizetős, így, kívülről is lehet bámulni az eszméletlen mennyiségű járműcsodát. Megkockáztatom, nálunk szerintem az egész országban tized annyi veterán jármű nincs, mint amennyi ezen a délelőttön itt Glamisban. Útnak indulva Dundee felé még sorra jönnek velünk szembe az autómatuzsálemek, mintha soha nem lenne vége a sornak.

A tengerparti nagyváros előtt még egy hágót gyorsan letudunk, majd begurulunk a 172 ezres Dundee-ba. Ekkora települést Glasgow óta nem láttunk, sőt, azóta messze a legnagyobb a 42 ezres Inverness volt. Itt, Skóciában csakúgy, mint Skandináviában más mércével kell mérni a városok lélekszámát, mint felénk, Közép-Európában.

Dundeeban minden út a Tay-folyó tölcsértorkolata partjára vezet, melyen két hosszú híd vezet át. A közúti 2,25 km-es. A mellette futó vasúti híd arról híres, hogy 1879-ben egy hatalmas erejű vihar a tengerbe döntötte a rajta közlekedő vonattal egyetemben. Azóta persze már újjáépítették.

Elsőként a Discovery Pointnál állunk meg, mely a város legnagyobb nevezetessége. Az Antarktisz jeges világába kalauzolnak el minket egy modern, mindenféle audiovizuális technikával felszerelt kiállítás keretében, majd megtekinthetjük Robert F. Scottnak, a Déli-sark kutatójának a hajóját is kívülről-belülről. Dundee kikötőjéből indult, s ide érkezett vissza ugyanis a világ első és leghíresebb kutatóhajója, a Discovery, melyet hónapokig a sarki jég tartott a fogságában. Ez a tárlat bőven megérte a 7,5 fontos belépőt!

A múzeumlátogatás után a Tesco-ban vásárolunk. Most már nem kell halmoznunk az élelmiszert, elég annyit vinni, amennyit még a mai nap elfogyasztunk. Lemegyünk az öböl partjára ebédelni. Tomi gyorsan befalja a kaját, mert a Discovery Pointban talált egy ingyenes Wi-fi area-t. Inkább ott tölti a sziesztát. Mondjuk nem csoda, hogy így 11 nap után már inkább más társaságra vágyik. De mi Bimbyvel sem unatkozunk. Kirakunk a korlátra egy kis kenyeret és nézzük, hogyan küzdenek érte a madarak. Jönnek verebek, galambok, de a sirályokkal senki nem veheti fel a versenyt.

Délután 2 óra körül még kívülről megnézzünk a Victoria Dockban egy régi csatahajót, az elég rozzant állapotú „Unicorn”-t, majd átkelünk a hosszú Tay hídon. A bicikliseknek a két autós sáv között épült külön járat, melyet egy bicajos lifttel tudunk megközelíteni. Nagyon komoly!

A túlparton hatalmas tábla hívja fel figyelmünket, hogy megérkeztünk a Fife-félszigetre. A főutat elhagyva nem vesszük rögtön Edinburgh felé az irányt, hanem teszünk még egy kis kört itt is. Az első városunk St. Andrews már rászolgált a kitérőre. Még az állunk is leesik. A város előtt hatalmas, rendezett golfpályák, beljebb rendezett brit-stílusban épült épületek, ezen kívül szállodák, éttermek tömkelege fogad bennünket. A part olyan rendezett, mintha a Francia Riviéra valamelyik híres üdülővárosában lennénk. Gyönyörűen nyírt zöld gyep virágágyásokkal, padokkal, ahol emberek tömkelege élvezi a napsütést és az Északi-tengerre nyíló panorámát. Lent, a széles homokos parton talán még ennél is több ember sétál, strandröplabdázik, vagy éppen napozik. Ha csak egy kép lenne, nem hinném el, hogy ez a város itt Skóciában van. A látnivalóknak azonban még koránt sincs vége. Kevéssel odébb egy ódon katedrális romjai között sétálhatunk. Itt is hatalmas a tömeg. Az utcák tele emberrel, mindenütt műemlék jellegű épületek, inkább megyünk is tovább, mert ha mindent meg akarunk nézni, akkor estig sem keverednénk ki a városból.

St. Andrews után áthágjuk az ezen a részen már jócskán beszűkült félszigetet. Egy kicsit eltévedünk, de így is kb. 15 km múlva megpillanthatjuk a déli partvidékét. Itt már sorra érik egymást az üdülővárosok, így a forgalom is jócskán megnövekszik. Elie-ben pihengetünk még egy jót egy gondozott parkban, Tomi és Bimby elfogyasztják a 2. ebédüket, vagy inkább uzsonnáznak?! Mindenesetre napról-napra többet esznek, s főleg Bimby elég sokat nassol is. Persze amíg elégeti és nem a pocak nő tőle addig nincs gond. Már pedig itt garantáltan elégeti.

A nap hátralévő részében sorra átvágunk a dimbes-dombos partszakaszra épült forgalmas falvakon, városokon. Kell is szoknunk a tömeget és a népsűrűséget, mert eléggé el vagyunk szokva tőle. S hamarosan már Európa legsűrűbben lakott országában kell helytállnunk.

Az egyik szakaszon, az útpadkán csillogó fémpénzekre, leszek figyelmes, s jó, hogy megálltunk, ugyanis fél perc alatt kb. 500 forintnak megfelelő aprót kapkodunk fel az úttestről.

Buckhaven városában kicsit elkeveredünk, ami végtére is jól sült el, ugyanis így legalább le tudunk menni a tenger köves partjára. Eddig ezen a partszakaszon ilyen lehetőségünk egyáltalán nem akadt. Egy helyi skót család uralja a strandot, van szélfogósátruk és egy jól megrakott tűz mellett múlatják az időt. Egy felnőtt nő sörrel a kezében, körülötte sok-sok gyerek. Amint a nő meglátja a WOK-sütőnket, rögtön felajánlja a tüzet, amit készségesen elfogadunk. Közben Tomival próbálunk beszélgetni újdonsült ismerősünkkel, aki nagyokat kortyol a söréből, bár azt állítja, hogy vodka a kedvenc itala. Egy kissé csodáljuk, hogy skót létére miért nem a whisky, de tapasztalatlanok lévén nem akarunk okoskodni ebben a kérdéskörben. Miután megettük a vacsit megkérdezzük, hogy lehet-e a környéken sátrazni. „Ott, ahol csak akarunk” – hangzik a válasz, így a köves part feletti, szinte golfpálya-minőségű gyepet választjuk. De mikor elindulunk fürdőnadrágban a tenger felé, még a skótok is komplett őrültnek tartanak minket. A víz nem volt túl hideg, viszont hiába szóltak előre, hogy vannak éles kavicsok, mindhárman vérző sebbel a lábunkon jövünk ki a partra. Most már komolyan nem értem miért mondják a skótokra, hogy zsugoriak? Alig egy órája vagyunk itt, de már átadták nekünk a tüzüket, megkínáltak sörrel, valamint látván fürdésünket még azt is felajánlották, hogy ha akarunk, felmehetünk a fürdőszobájukba. Bár a két utolsó ajánlatot elutasítottuk, még egy mobiltöltés jól jött volna. Mivel Bimby mobilakkuja már nagyon a végét járta, gondoltuk, ő legyen a kiválasztott, de csak akkor, ha meg tudja/meri kérdezni. No ez az egyszerű kérdés aztán minden várakozásunkat alulmúlta. Szegény srác annyira ideges volt, hogy még a legegyszerűbb kérdőszavak sem jutottak eszébe. Rossz volt nézni, ahogy szenved! Tomival azt sem tudtuk, hogy nevessünk-e vagy sírjunk? Végül is az előbbi mellett döntöttünk, de szinte már sírtunk a nevetéstől.

Persze megpróbálunk mi is kedveskedni, szétosztottam kekszemet a gyerekek körében, mégis Bimby zászlója aratja a legnagyobb sikert azzal, hogy megengedi, hogy a gyereksereg aládedikálja. Este még főzünk egy teát is, mellyel szintén megkínáljuk vendéglátóinkat. A gyerekek, úgy látszik, még soha nem ittak bográcsban készült teát (vagy nem is tudom, hogy ittak-e teát egyáltalán). Először elég kétkedve fogadták, aztán gyorsan elfogyott. Csinálnánk egy második adagot, de a cukrunk most fogyott el. „Nem gond” – mondják, s hamarosan meglepnek minket fél kiló cukorral. Bimby telefonja közben nagy nehezen felkerül a töltőre, mi pedig az alkonyat beálltával tábortűznél folytatjuk a beszélgetést. A téma természetesen Skócia és Magyarország. Mi persze most már jóval többet tudunk róluk, számukra az is gondot okoz, hogy pontosan behatárolják országunk helyzetét. Viszont énekelnek nekünk egy igazi skót dalt, melyre mi hosszas tanakodás után a „Petróleum lámpával” válaszolunk. Beszélgetünk továbbá az évszázadok óta zajló angol-skót viszályról, valamint a skót nyelv különlegességéről az angollal szemben. Jócskán beleszaladunk az éjszakába, amit most abszolút nem érzünk terhesnek, hiszen – így a skót-szakasz végeztével – annyi szép tájon jártunk már, de igazán a skót emberekkel még nem volt alkalmunk beszélni.

Este már igen hűvös szél fúj, be is öltözünk rendesen, de a skót kislányok még mindig mezítláb vannak hideg homokban. Az egyikük inkább a remegő kutyusra adja rá a pulcsiját, ahelyett, hogy felvenné. Nem tudom, de egyre jobban az az érzésem, hogy erre születni kell, hogy valaki így bírja a hideget.

Éjfél körül aztán búcsút intünk vendéglátóinknak, megköszönünk mindent és eltesszük magunkat holnapra. Számomra ez a skót-túra ezzel az estével vált teljessé, de egyvalami még mindig hátravan: a főváros.

Estig megtett összes táv: 1276,8 km

 

12. nap (2008. július 14. – hétfő)     Skócia fővárosában

Buckhaven – Kirkcaldy – Forth Bridge – South Queensferry - EDINBURGH

Táv: 72,84 km

 

A tegnapi éjszakázás ellenére már ¾ 8-kor kint vagyunk a sátorból. Pedig ma már nem nagyon kell sietnünk. Az elmúlt napokban olyan szép előnyre tettünk szert, hogy az utolsó napra már csak egy laza 60-as marad Edinburgh-ig.

A partról a szükség felvisz azon az úton, ahová skót barátaink is jártak intézni kisebb-nagyobb ügyeiket. Alig megyek be a bozótosba, pontosan az ösvény kellős közepén egy hatalmas emberi ürülék található. „Ez tegnap este még nem volt ott! No lássuk csak, ki volt utoljára wc-zni?!” Hát persze nem más, mint Bimby! Neve miatt poénból szoktuk (Száguldó) Tehénnek hívni, most aztán jól rászolgált a nevére. Hisz egyetlen állat sem képes olyan pontosan az út közepére szarni, mint a tehén.

Komoly szembeszelet kapunk a Firth of Forth öböl dombos partvidékén, de tudjuk, már nem tart sokáig, hamarosan elérjük a hidat, s ezután már pontosan ellenkező irányba kell menni a főváros irányába. Elég rossz minőségű az út is, ez – úgy látszik – mint mindenhol, itt is igaz. Minél nagyobb a forgalom, annál rosszabb utak vannak. De nem ez a legnagyobb gondom. Bal szemem kegyetlenül szúr. Tomival megnézetem, aki egy gennyes, csipás bogártetemet emel ki belőle. Ez sem ma reggel repült bele! Furcsa, hogy eddig nem vettem észre! Most már nekem is megvan a saját kínom. Duzzadt és vörös szemmel tekerhetek tovább. Ráadásul úgy könnyezek, hogy alig látok ki a fejemből.

Kirkcaldy városában reggelizünk. Borús az idő, de innen már szépen látszik az öböl túlpartján Skócia fővárosa. Innen a Forth Bridge-ig Bimby megy elől, leveszi vállunkról a szembeszél okozta terhet. Már messziről látszik a két impozáns híd, melynek párja nincs Európában, de a világban sem sok. A vörösre festett vasúti híd különösen szép! 2466 m hosszú, duplavágányú, 1883-1889 között építették. Ez volt a világ első monumentális acélhídja. 1964-ben megépítették a Forth Road Bridge-t, melyen 2*2 sávos autóút halad át. Emellett gyalogos és kerékpáros forgalomra is alkalmas. Az impozáns függőhíd fesztávolsága 1006 méter, a híd teljes hossza 2,5 km. A motorizált járművek hídpénz fejében juthatnak át rajta. Messziről csak a színe különbözteti meg a Golden Gate-től.

A hídon természetesen hatalmas a forgalom. A kerékpáros út a keleti oldalon halad, így jó a kilátás a mellettünk átívelő vasúti hídra. Közvetlenül a pillér alatt állunk meg, mely olyan magas, mint egy felhőkarcoló. Ezennel elhagytuk a Fife-félszigetet, s egy tábla szerint már meg is érkeztünk Edinburgh-be. Bár a belváros azért még jóval odébb van.

Találok Tominak az út szélén egy napszemüveget, majd először a kanyargós, iszonyat szűk és rossz minőségű bicikliúton, majd az egyenes, de forgalmas és ugyancsak félelmetesen rossz minőségű főúton próbálkozunk a város meghódításával. Pedig délután egy órára mindenképp be kell érnünk a belvárosba, hiszen ekkor dörrentik el minden nap az ágyút a várban, jelezve ezzel a pontos időt a kikötő számára.

A rossz utak és a dombos terep ellenére is sikerül tervünk, feltekerünk a kastély udvarába, s – igaz nem látjuk az ágyút – de halljuk, amint elsütik. Megérkeztünk! A skót fővárosban, ahol 1999 óta független skót parlament is itt ülésezik, egyébként minden a turizmusról szól. Skótszoknyába (kilt) öltözött férfit eddig egy darabot sem láttunk, itt persze minden sarkon áll egy, hatalmas dudával a kezében. A várban kész élőszobor-kiállítás látható, megtalálható itt Willam Wallace, a nagy skót szabadságharcos (A Rettenthetetlen) és még sok más alak. Végigsétálunk az óváros macskaköves főutcáján, a Royal Mile-n, ahol egymást érik az ajándékboltok és a kávézók. Benézünk a Saint Giles katedrálisba is, mely üvegmozaikjairól nevezetes. Alapjában szép a város, de engem mondjuk annyira nem fog meg. Elég nyomott a hangulat, ami részemről érthető, hiszen nagyon szenvedek egyre jobban bedurranó szemem miatt, de a srácokon is kiüt az előző napok kemény hajtása. Bimby különösen erősen küzd, mert megint nagy dolga lenne. Itt persze nem lehet büntetlenül az út közepére szarni, mint tegnap este! De azért az művészet, hogy még a kitáblázott nyilvános WC mellett is elmegy. Az az érzésünk Tomival, hogy ahogy telnek-múlnak a napok, egyre jobban elhagyja magát, már nincs meg benne az a tartás és lendület, ami a túra előtti időszakban és a túra első napjaiban szinte túltengett benne. S ez nem fizikailag nyilvánul meg - hiszen teker, ha kell, húz az emelkedőkön, nem egyszer ellép tőlünk, s rengeteget vitte a sátrat is – hanem elsősorban lelkileg. De ezt nem vethetjük a szemére, hiszen ez még csak a második nagyobb bicajtúrája Montenegró után. Bár az is igaz, hogy ott a 12 nap alatt, ha küzdött is rendesen, ennyire soha nem hagyta el magát, s ha jól belegondolunk, most is a 12. napnál járunk. Egy szó, mint száz, ez a Bimby most nem az a Bimby, aki szokott lenni!

Már az újváros legforgalmasabb főutcája, Princess street melletti parkban ebédelünk. Igazi londoni a forgalom, egymást érik a double deckerek (kétszintes autóbuszok), s innen különösen szép a kilátás a sziklára épült kastély épülete is. Délutánra a Nap is kisütött, végre megjött az otthoniak által már régóta ígérgetett 20-22 fok! Ajándékboltról ajándékboltra járjuk be a főutcát, közben meghallgatunk egy különösen tehetséges fiatal, skót dudás srácot. Tomiék a ruháját becsmérlik mondván, hogy fenn a várban sokkal elegánsabban öltözött öregek fújták a dudát, de mindezt csak az első ajándékboltig teszik, ahol gyorsan kiderül, hogy egy ilyenfajta minőségi kilt-et 100 font alatt (30 ezer Ft) meg sem mutatnak.

Veszünk apró csecsebecséket és képeslapot az otthon maradottaknak, s természetesen a bögre sem maradhat el, hisz Dia parancsba adta, hogy miden országból legalább egy bögrét be kell újítanom a gyűjteményéhez.

Megunván a belvárosi forgatagot a kikötő felé vesszük az irányt, de olyan rosszak és kacskaringósak az utak, hogy hamar lemondunk erről a tervünkről. Skóciában messze itt, Edinburgh-ban vannak a legrosszabb minőségű utak, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy talán egy kicsit még rosszabbak is, mint Budapesten.

El is indulunk a délutáni csúcsban a forgalmas kivezetőúton a reptér felé. Még szerencse, hogy csakúgy, mint Angliában, a buszsávot a kerékpárosok is szabályosan használhatják. Kifelé menet Tesco helyett találunk egy hatalmas Sainsbury-t. A szigetországban ez a nálunk is jól ismert áruházlánc legnagyobb vetélytársa. Jól bevásárlunk, több napra kaját, konzerveket, minden jót, hisz talán ez az utolsó alkalom, hogy fontot költhetünk. Sőt, még a tegnap talált 1,74 fontot is elköltjük. Mivel az útszélén hevert pénzérmék kissé eldeformálódtak, bedobjuk inkább az aprópénz-számláló gépbe, mely gond nélkül megeszi még a hibás érméket is. Közös csokit és joghurtot veszünk a hozományból.

Este 6 óra felé már a jókora dombokkal tarkított kertvárosok közt tekerünk. A körgyűrűn kívül, egy mellékútra letérve, egy patakparton a Skót Nemzeti Bank épülete mellett tervezzük az éjszakát. Innen már csak pár kilométer a reptér. Egy gondozott sétányon lévő padnál az imént vásárolt konzervekből, friss kenyérből és édességből lakmározunk, majd fürdünk a kis patakban, s sms-ezéssel, zenehallgatással, jó hangulatban telik az este. A forgalomra való tekintettel csak fél 9-kor megyünk be a fák közé sátrat állítani.

Jól telik az utolsó skóciai esténk is, csak a szemem lenne egy kicsit jobb. Remélem, reggelre kialszom belőle a gyulladást.

Estig megtett összes táv: 1349,6 km

Tovább a 4. szakaszra

(Hollandia- a Biciklisek országa)

vissza az 1. szakaszra

Skócia + Benelux túrabeszámoló

(2. szakasz, 6-8. nap)

 

6. nap (2008. július 8. – kedd)    Wester Ross – a leglátványosabb szakasz

Dornie – Stromeferry – Lochcarron – Tornapress – Annat – Torridon – Kinlochewe – Gairloch

Táv: 123,56 km

Bár a hosszú, nyugodt esték után nem mindig könnyű, főként az esti „kukorékoló” Bimby számára korán kelni, 7 óránál tovább ma sem hagyom aludni a társaságot. Egy újabb nehéz szakasz áll előttünk. Kb. 5 km-t kell megtennünk azon az úton visszafelé, melyen tegnap érkeztünk, majd egy szűk mellékúton északnak fordulunk, ahol már a kereszteződés után rögtön feltűnik a „Welcome to the Wester Ross Coastal Trail” tábla. Megérkeztünk túránk természetileg leglátványosabb, s egyben legelhagyatottabb szakaszához.

Már az út jellege is hamar megmutatkozik, egy kemény 6-8%-os emelkedővel kezdünk. Tomi térdeinek még nem sikerült bemelegedni, így kissé lemarad. Ma végre tiszta, napos időnk van, de egyáltalán nincs meleg, így még pulcsiban is rendesen fázunk az árnyékos, hosszú lejtőn. A táj jellege hasonlít az eddig megszokottakhoz, hatalmas sziklás-füves hegyek mindenhol, melyekről robajló, sötét színű patakok rohannak le, s talán egy kicsit több a fa, mint tegnap Skye-szigetén.

Az első település Stromeferry a Loch Carron partján, de nevével ellentétben itt nem jár át hajó a szűk, meredek, fjordszerű tengeröblön. Ezt a disszonanciát a helységnévtáblán skótok nemes egyszerűséggel oldották meg. Valahogy így: „Stromeferry – alatta (no ferry)”.

Mivel utunk nem ereszkedik le közvetlenül a tó roppant meredek, már-már függőleges partjára, egy autóspihenőben reggelizünk, csodás panorámával.

Ezen a szakaszon mellettünk fut valahol a tóparton a Kyle of Lochalsh – Inverness vasútvonal, de míg annak van helye odalenn, mi helyette dombról-dombra mászunk, illetve gurulunk. Csak a tó északi partján jutunk le a tengerszintre. Lochcarron szintén csodás fekvésű község, hatalmas „fűpályával” és szép tengerparti házakkal. A falu után viszont szinte megszűnik az élet, egy szűk egysávos, kanyargós úton kapaszkodunk fel a következő vonulatra. Átkelve a hágón hosszan, s nem túl meredeken ereszkedünk, s már messze előttünk látszik a Loch Kishorn tengeröböl. Fantasztikusan szép tájék ez. Embernek, autónak szinte nyoma sincs, csak a szűk, kanyargós falatnyi út alattunk, hatalmas hegyek körülöttünk, s - igaz, hogy csak foltokban, de – még az ég kékje is látszik. Skóciában ennél jobbról azt hiszem nem is álmodhatunk.

Tornapress után egy hosszanti észak-déli völgyben haladunk tovább, melyet csodás tavak szegélyeznek és itt-ott elvétve láthatunk egy-két házat. Szerencsére a hírhedt északi szél a hegyek miatt nem tud érvényesülni.

Shieldaig falucskánál érjük el újra az óceánt. A partvidék azonban abszolút nem mentes emelkedőktől, s ez az egész Wester Ross útvonalra igaz lesz. A hatalmas hegyek ugyanis egy lendülettel emelkednek ki a vízből, s nagyon sok a kisebb-nagyobb félsziget is, melyeket utunk rendre egy hatalmas emelkedő és egy gyors lejtő kíséretében vág át.

Dél körül érjük el Annat falucskát. Itt dolgozik Lukács, egyik nagyon kedves internetes ismerősöm, aki szintén nagy kerékpáros, s sokat segített nekem ezen túránk előkészületében. Már a túra előtt meginvitált minket egy sörre, s úgy gondoltuk, jó lenne személyesen is megismerni. A helyiektől érdeklődik Tomi, akik visszairányítanak minket a falu elé egy kis hotelbe. A recepción érdeklődünk, de Lukácsot nem tudjuk elérni, éppen szabadságon van és bicajozik. Csak itthon tudtuk meg, hogy elénk szeretett volna jönni szegény, csak valahol elkerültük egymást. Hát nincs mit tenni, elérni nem tudjuk, így hagyunk neki egy üzenetet és ismét nyeregbe pattanunk.

Torridon falucskánál állunk meg ebédelni, mindenfelé ezer méter körüli sziklás hegycsúcsok, errefelé már jóval kopárabb a vidék, mint még reggel volt, fáknak nyomuk sincs, még a völgyekben sem. Délutánra kissé beborult, de nekünk már az is nagy eredmény, hogy eddig még nem áztunk meg. Ma is Tomi a pihenőfelelős, amennyit a lába enged, annyit tudunk egyben letekerni. De amíg tud is és akar is jönni, addig ez a legkevesebb, amit tehetünk érte, hogy megállunk, amikor csak kéri. Bimby az utóbbi napokban a délelőttöket elég szótlanul tölti, amikor már fogy a táv délutánra, estére oldódik fel egy kicsit. Tekerni teker rendesen, a küzdelem nyoma sem nagyon látszik rajta, bár a Skye őt is nagyon megviselte. Inkább a lelki megpróbáltatások játszhatják nála a főszerepet. Egyre jobban úgy érzem, hogy neki ez lesz az a túra, melyet utólag tud majd értékelni és élvezni.

Torridon után ismét beszűkül az út, bár eddig is luxus volt a 2 sáv az óránként elhaladó 5-6 autónak. Ismét egy szűk, de annál szebb völgyben kerekezünk Kinlochewe-ig, ahol elérjük a Loch Maree partvonalát, mely kivételesen nem sós, hanem édes víz, s térképem szerint 110 méter mély. Csak, hogy ne legyen száraz napunk, kapunk egy rövid záport emlékeztető gyanánt.

A következő szakaszon jelöli térképem a „Victoria Falls” vízeséseket, de sem útjelző táblát, sem pedig magát a vízesést nem találjuk. Sőt, még egy árva kis folyócskát sem, mely vízesést produkálhatna. Pedig nem lopták el, az biztos!

Ha golfpályát látunk, ami egyébként elég gyakran megesik itt Skóciában, már üvöltjük is Bimbynek, hogy „fűpálya”, de most már Tomit is van mivel cikizni. A „footpath”-ot ugyanis „lábösvény”-nek fordította. Lehet, hogy Kazinczy is Skóciában kezdte?

Következik a nap utolsó hágója, mely hosszan és nyílegyenesen emelkedik, próbára téve idegeinket, majd kanyargósan - és láss csodát - hatalmas erdős völgyben közelít a Loch Gairloch tengeröbölhöz. Az utolsó szakaszon egy bicajospárossal „versenyzünk”, de nem ők az elsők, akikkel itt, a Wester Ross-on találkoztunk. Pedig – bár a mai szembeszelet elég jól megúsztuk – bicajjal nem éppen egy könnyű vidék ez.

Amint kiérünk a sűrű erdőségből, szinte egyből megpillantjuk az óceánt. S az öbölből kitekintve, mely az előbbiekkel ellentétben már nem fjordszerű képződmény, itt végre kitekintést nyerünk a nyílt vízre. Az idő elég tiszta, távolban lévő Longa szigetet mégis úgy betakarják a felhők, mintha álcázni akarnák. Nagyon jól néz ki! Először a szűk kikötőben nézünk körül, majd egy újabb vonulat megmászása után beérünk a kisvárosba, mely igazi, hatalmas homokos parttal is büszkélkedhet. Találunk egy kis boltot, ahol pótoljuk italkészletünket, sőt, még tejet is veszünk holnap reggelre. Az egyébként szép homokos strandra a meredek fal miatt csak lépcsősoron tudnánk lejutni, így - bár már eléggé el vagyunk fáradva - úgy döntünk, hogy kimászunk még egy félszigetet, s a közeli tó, vagy a Loch Ewe tengeröböl partvidékén keresünk inkább táborhelyet.

Keményen húzzuk fel bicajainkat a 10%-os emelkedőn, s nem először a mai nap során. Nem sokkal a hágó után jobbra egy kis tó mellett találunk alkalmas helyet a táborozásra. Bár többen horgásznak, nem hinném, hogy zavarjuk egymást. Kihasználva a jó időt és a közelben talált tűzifát, megfőzzük az esti Magginkat, teát is készítünk, majd lemegyünk fürödni a sötét színű tóba. Este még sokáig szépen ragyog a Nap, s mint ilyenkor mindig, a hangulatunk is felhőtlenebb, mint az esős, borús estéken. Bár aki egy ilyen szép helyen szomorkodik, az jobb, ha el sem jön otthonról!

Estig megtett összes táv: 697,3 km

 

7. nap (2008. július 9. – szerda)    Wester Ross – a „java” még hátravan

Gairloch – Coast – Dundonnell – Garve – Muir – Redcastle – N. Kessock

Táv: 128,38 km

Reggel rövid dombbal kezdődik a nap, majd hosszasan hatalmas panorámával magasan a Loch Ewe tengeröböl partján haladunk, melyen nagy hajók ringatóznak. Buszmegállók errefelé nincsenek, így csak 21 km után szánjuk rá magunkat a megállásra, ekkor már – 2 kemény kaptató után – elég éhesek vagyunk egy kiadós reggelihez. A Nap ma is tűz ezerrel!

Jobb híján az úttest szélén foglalunk helyet egy magányos ház kocsibejárója előtt. Nagyon jó a kilátás a nyílt óceánra, mely ilyen szikrázó napsütésnél felvette a lehető legvilágosabb kék színét.

Az út a továbbiakban is nagyon látványos, de ezért a látványért nekünk elég rendesen meg kell szenvedni. Több pompás tengeröblöt is megjárunk, az őket szétválasztó méretes sziklás félszigeteket átvágva meg erősíthettük lábizmainkat. Nem mondható unalmasnak ez a rész sem. Itt érjük el túránk legészakibb pontját, majdnem az 58. szélességi fokig tekertünk fel, mely kb. Göteborggal van egy szinten. A Little Loch Broom öböl jelenti számunkra az óceán végét. Egy pihenőben meg is állunk fényképezni, s közben eszmét cserélünk egy német fickóval, aki csinál rólunk egy közös képet.

Dundonnell előtt búcsút intünk az Atlanti-óceánnak. Ki tudja, mikor látjuk legközelebb? Ezen a túrán már nem, az biztos! Először egy mocsárvidéken haladunk, majd lassan és hosszan emelkedni kezd az út. Ahogy elhagyjuk az óceán partvonalát egyre több a fenyves a völgyekben, bár felérve a fennsíkra eltűnnek a fák, visszakapjuk a Skye-szigetről jól ismert iszonyatos szembeszelet. Kemény nap lesz ma is! Keményen küzdök, hogy felhúzzam a csapatot, már annak is örülhetünk, hogy egyáltalán halad a bicaj ezen a kopár vidéken. Közben az idő is romlik, a hegyek teteje felhősipkába burkolózik, s egyre hidegebb van. Pár napja is így kezdődött a rossz idő, s estére már majdnem lefújt minket a szél a szigetről! Most is csak reménykedhetünk, hogy nem így lesz!

Legurulunk egy újabb folyóvölgybe, ahol megcsodálhatjuk a Falls of Measach vízeséseit. Ez a Victoriával ellentétben szépen ki van táblázva, s még becsületkasszás beléptidíjat is szeretnének szedni, de ahogy figyelgetünk, nem sokan fizetnek. Egy szurdokon átívelő eszméletlenül magas függőhídról lehet megcsodálni a legalább 20 méteres zuhatagot. Nem sokkal odébb egy kilátóhely is van, ahonnan, mint a függőhíd, mint pedig a mögötte lezúduló vízesés is látható. Innen lehet igazándiból arányos képet készíteni a nem mindennapi természeti látnivalóról.

Innen már az Inverness és Ullapool közötti főútvonalon haladunk délkeleti irányba egy hosszanti völgyben, s annak ellenére, hogy már nem északnak haladunk, a szél továbbra is keményen szembe fúj. Hosszan és reménytelenül küzdök a végtelennek tűnő emelkedőn, de itt már végre megérkezik a segítség is Bimby személyében. Még a 15 km/h-t sem nagyon tudjuk elérni. Egy hosszú, keskeny duzzasztott völgytó mellett halad utunk, melyet egy nagy gát zár le. A térképen jelzett kisebb falvaknak nyomuk sincs, mintegy 30 km-t teszünk meg úgy, hogy egyetlenegy házat sem látunk.

A semmi közepén aztán végre feltűnik egy kis vendéglő, itt legalább van pár asztal. Bimbyt szalajtjuk be vízért, mert folyadékkészletünk már nagyon a végét járja. Hadd gyakorolja a nyelvet! Először azt hittük, valami bodzalével leptek meg minket a skótok, de ingyen azért ez nem járja. Bármilyen furcsa színe is van, az üvegben víz van, egy kis tőzeggel megszínesítve. A folyóknak, tavaknak mind ilyen barnás, feketés színűk van, nem véletlenül hívják többüket Blackwater-nek. S a semmi közepén a kútból származó víz sem lehet más! Bár az íze normális, azért elég nagy fenntartásokkal isszuk ezt a számunkra szokatlan nedűt.

Mivel nagyon hűvöskés az idő, nem sokat sziesztázunk, rögtön neki is vágunk a délutáni etapnak. Ahogy aztán dél felé fordulunk, szerencsére a szél is mérséklődik. Garve-ban pihenünk egy rövidet, innen már jóval nagyobb forgalommal haladunk tovább kelet felé. Sajnos a szűk úton egyre több a kamion, melyek nem igazán férnek el tőlünk, így a hátul haladó szegény Bimby néha frászt kap, mikor egy 40 tonnás jármű hatalmas szisszenéssel lefékez mögötte. Szerencsére hamarosan ismét mellékútra térünk. A nagy hegyeknek egyelőre vége, lágy dombok között, hatalmas gabonatáblák között haladunk. Ez már sokkal jobban hasonlít otthonhoz. Muir of Ord községben végre találunk normális boltot, így feltölthetjük teljesen kiürült italkészletünket. A színes víz helyett jó végre megbízható üdítőt inni!

Itt már világossá válik, hogy ma már nem hajtunk be Invernessbe, hanem közvetlenül előtte a Beauly Firth (öböl) mentén keresünk táborhelyet. Ezen szándékunk helyességében a helyi benzinkutas is megerősít minket.

A városka után nem sokkal elérjük az Északi-tenger partvidékét, pontosabban a Beauly-folyó tölcsértorkolatát. Érdekes, hogy amíg az óceánnál a szűk fjordszerű tengeröblöket, akárcsak a hasonló kinézetű belső tavakat „loch” néven illették, addig az Északi-tengernél a folyók tölcsértorkolatának mind „firth” a nevük.

Redcastle után egy bicikliút-jelzéssel ellátott parányi úton haladunk és nem sokkal az Invervess felé átívelő hatalmas híd előtt találunk alkalmas és nem utolsósorban szélvédett helyet a táborozásra. Hűvös esténk van annak ellenére, a túra folyamán Skóciában ma először nem esett egyetlen csepp eső se. Este fél 7-re már kész a vacsora, s a sátor is áll. Napról-napra jobbak vagyunk! Még egy gyors fürdés az Északi-tengerben, s visszavonulhatunk a sátor melegébe.

Estig megtett összes táv: 825,7 km

 

8. nap (2008. július 10. – csütörtök)   Merre jársz „Nessie”?

N. Kessock – INVERNESS – Loch Ness – Fort Augustus – Spean Bridge – Roughburn – Loch Laggan

Táv: 125,96 km

 

Ismét egy hideg, borús nap köszönt ránk. Már reggel szitál az eső, s a tölcsértorkolat felett átívelő hosszú és forgalmas híd biciklissávján folyamatosan attól kell tartanunk, nehogy nekivágjon az irdatlan oldalszél a korlátnak. A városba befelé nem találunk boltot, így elsőként megcsodáljuk a Ness-folyó hídjait és a felettük emelkedő kastélyt. Inverness-t nem véletlenül nevezik „A felföld fővárosá”-nak. Bolyongunk a forgalmas főutcákon és a szintén forgalmas sétálóutcán egyet az esőben, majd feltekerünk a kastélyhoz, ahonnan nagyon jó a kilátás a városra. Kifelé szerencsére gyorsan megakad a szemem a Tescon, amit már egy pár napja emlegetünk. Jöhet a következő nagybevásárlás. Skóciában egyedül itt lehet finom, helyben sült pékárut kapni, a többi, kisebb szupermarketben csupán ilyen előre csomagolt tartós kenyerek vannak. Jól feltöltjük készleteinket, veszek igazi skót vajat az otthonról eddig elcipelt mézemhez, valamint kipróbálom az önkiszolgáló pénztárt, ahol az árukat nekem kell lehúzni, s egy automatában kell fizetni. Nálunk mikor lesz ilyen?

A város után, már a Kalendóniai-csatorna partján reggelizünk, mely egy természetes törésvonalban épített, részben természetes, részben mesterséges 90 km hosszú víziút. Három nagy tavat kötöttek össze mesterséges csatornával, így innen egészen Fort William-ig, tehát az Atlanti-óceánig át lehet hajózni rajta. Mivel szélessége nem túl nagy, így csak turisztikai célból használható, de így használják is rendesen! Az idegenforgalom a Loch Ness-hez közeledve ugrásszerűen megnőtt, innen is „NessiBus”-ok és hajók is indulnak a szörnyről elhíresült tó irányába.

Nagyon jó ez a skót vaj friss kenyérrel és mézzel. Már régóta nem ettem ilyen finomat. A Skye és a Wester Ross nélkülözős és kemény napjai után jól megtömjük a bendőnket. Nemsokára már Skócia legismertebb tavának partvidékén nyomjuk a kilométereket a forgalmas főúton. Az eső, mely reggelinél elállt, megint rázendít. Rövid szünetet tartunk a Loch Ness Visitor Center-nél, melynek ajándékboltja természetesen tele van mindenféle plüss szörmedvénnyel. Van egy bemutatóterem is, ahol pár fontért bemutatnák nekünk a nyilván nem létező élőlény történetét. De mivel nem létezik, így a történet is elég silány lehet, így megtartjuk a pénzt inkább későbbre. A Visitor Center számomra legérdekesebb pontja bevallom őszintén a mellékhelység volt. Egy koromfekete falú UV-fénnyel kivilágított folyosón kellett bemenni, a falra lézerrel különböző figurákat rajzoltak. Belül is a csempe „szörny-mintás” volt, s sejtelmes, érdekes zene szólt. Lefényképezkedtünk a center előtt virító „not climb the monster” feliratú műanyag Nessie-vel, majd indultunk tovább.

A tó partvidéke a Wester Ross után meglehetősen unalmas volt, pláne, hogy az esőfelhőktől és az útmenti fáktól, ha akartuk sem nagyon láthattuk volna a vízben kígyózó lényt.

A nagy forgalom ellenére megint feltűnt Bimby zászlója egy szembejövő bicajosnak, aki természetesen magyar volt, s épp Dublinból tartott hazafelé egy jó kis kerülővel. Kint élt és dolgozott Írországban, de megunta az esős időt, így egy rövid skót kitérővel nekiindult hazafelé. Azt mondta, ha lesz ideje, útba ejti még a Francia Rivérát. Hát így nehézkes lesz augusztus végére hazaérni, az biztos! Mindenesetre jó volt újra egy honfitársunkkal értekezni!

A tóparton egy kimagasló sziklán álló Urquhart Castle az ország egyik legnagyobb vára, 12. században épült. Az egyik legjobb „szörny-megfigyelőhelyként” tartják számon. A drága belépő miatt mi csak felülről, az útról csodáljuk meg. Invermoristonban állunk meg utoljára a Loch Ness partján, Tomi kipróbálja, hogy lehet nyilvános fülkéből e-mailt küldeni. Nem rossz, 20 pennyért 1500 karakter, csak az az egy gond, hogy úgy kell gépelni, mint egy sms-t, s így viszont rettentő hosszú ideig tart! Bimbyvel ez idő alatt kussban ülünk egy buszmegállóban. Most először egy kicsit kiakadok rá, hogy tulajdonképp az első napok kivételével délelőttönként nem lehet vele szót váltani. Csak néz ki a fejéből magába roskadva, igazándiból nem lehet tudni, hogy élvezi a túrát, vagy legszívesebben egy hazafelé tartó gépen ücsörögne? Ilyenkor persze akarva akaratlanul beszól egyet-kettőt az ember, ami nála csak tovább ront a helyzeten.

Még végigtekerünk a Loch Ness összesen 38 km hosszú partszakaszán, s Fort Augustusban ebédelünk, a tó felső csücskénél. Mivel a következő Loch Oich több, mint 10 méterrel magasabban fekszik a csatornát itt egy 7 zsilipből álló emelő rendszerrel látták el. Ebéd közben megfigyelhetünk egy zsilipelést is. A vitorlások először átkelnek az elfordítható híd mellett, majd szép lassan lépcsőről lépcsőre emelkednek. A gondozott sétányról velünk együtt turisták tömkelege nézi a helyi attrakciót.

Ebéd után ismét megeredt az eső. Szerencsénk van ma, legalább az étkezéseket meg tudjuk oldani szárazon. A Loch Ness-t elhagyva jóval szebb útvonalon haladhatunk, először a Loch Oich, majd a nála nagyobb Loch Lochy partvidékén, közben többször keresztezve a Kalendóniai-csatornát, melyen jókora a hajóforgalom, így mindig van látnivaló. S végre – hosszú idő után újra – érezhető hátszelünk van! A harmadik tó után aztán utunk elhagyja a csatornát és felkapaszkodik a dombra. Spean Bridge falu előtt megnézzük a Commando Memorialt, amely pontosan nem tudjuk, mi célból emeltetett, de a hatalmas hegyeket kémlelő három katona biztos nem véletlenül áll azon a szép helyen. Innen, ha jó időnk lenne, látszana még a Ben Nevis csúcsa is, a felhők azonban csak a nagy hegyek közepéig engednek feltekinteni. Nem is baj, legalább nem fájdítja Tomi szívét a hegy, melyet ő sajnos csak lentről láthatott. Innen Fort William mindössze 15 km, jókora kanyart írtunk le a Loch Ness miatt, de azért mégsem akartunk úgy hazamenni Skóciából, hogy nem láttuk.

Spean Bridge után szerencsére lejövünk az észak-déli főútvonalról. Roybridge után Bimby kap egy első defektet, nem tüske, hanem a gumivédő szalag mozdult el, így a küllő kikezdte a gumit. Nem sikerül jól visszatenni, így kissé ugrálósra sikerülnek az első kilométerek.

Ismét egy néptelen és váratlanul nagyon szép tájon tekerhetünk. Jobbra-balra hatalmas, ezer méter feletti hegyvonulatok, a táj már-már tisztára skandináv jellegű. A völgyben itt-ott összefüggő fenyőerdők, máshol sötétzöld láprétek. Mintha valahol a tajga és a tundra határán járnánk. A forgalom szinte elenyésző, akár negyed óra is eltelik anélkül, hogy autót látnánk. A Loch Ness után kész öröm itt tekerni. Persze nem Bimbynek, akinek az egyre jobb formában lévő Tomi matekfeladatokkal fárasztja az agyát. Azt hiszem, ha a számolástól menne a bicikli, akkor még mindig valahol Glasgow körkényén járna! Aztán megint megkapja az immár hagyományos „atyai” szöveget Tomitól, hogy meg fog bukni, meg nem fog tudni leérettségizni. Mindig ez van, ha matekozni kezdenek! Csak nehogy még a végén neki legyen igaza!

Egy útmenti vízesésnél állunk meg, ahol aztán mindenki kieresztheti egy kicsit a gőzt. Én egy hatalmas botra erősített hálóval űzöm-hajtom a „dingle”-ket, Tomi és Bimby pedig egy félperces videóval koronázzák meg a mai napot. Bimby gollam hangja mindig előhozza belőlünk a nevetést. Így a táv végén már tud hülyülni. Délelőtt, ha fele ilyen jó lenne a hangulata, már annak is tudnék örülni.

A mára tervezett 116 km-es szakaszt már 4 km-rel túlléptük, innen igazándiból érzéssel megyünk, én húzom a többieket, hogy döntsük meg a túrarekordot, persze nem komolyan, csak Tomit idegesítem vele, aki már nagyon keresi a táborhelyet, Bimbynek meg szerintem már tök mindegy mennyit megyünk ma. Végül is az élet eldönti a dolgot. Az út mentén balra egy kihalt tanya romjaira leszünk figyelmesek. Az egyik melléképülete még áll, s a kicsiny, de fedett kőkunyhóban a jelek szerint már többen meghúzták magukat. Van egy kis kemence is, ahol tüzet rakunk, így mindjárt olyan meleg kerekedik, amilyenben már régóta nem volt részünk. Elkészítjük a vacsit, s nyugodtan konstatáljuk, hogy ma este legalább a bicajok is fedett helyen éjszakáznak. Mi azonban helyszűkében lennénk, s a tisztaság sem túl nagy, így inkább felverjük a sátrat. A melegből aztán elég nehéz nekiindulni a „kijelölt fürdőhely” irányába. Még vetünk egy pillantást a kéményből szállingózó füstre, majd bemászunk a lezúduló „kóla” színű hegyi patakba. Pontosabban csak mi Bimbyvel. Az első estés Atlanti-óceán fürdés lendülete ugyanis Tominak sajnos nem tartott sokáig, csupán a második estéig. A sátorhoz visszatérve megtámad minket a „dingle”-raj, akikhez az utóbbi napokban nem volt szerencsénk, így pár fotó a felhőben is idilli alkonyról és irány a sátor. Mára már 30 km előny sikerült összeszorgoskodnunk.

Estig megtett összes táv: 951,6 km

 

Tovább a 3. szakaszra

(a Grampian-hegységen át Edinburgh-ig)

Vissza a túraismertetőhöz

Skócia + Benelux túrabeszámoló

1. szakasz (0-6. nap)

 

0. nap (2008. július 2. – szerda)      3 óra Európa felett

Szigetszentmiklós-Lakihegy – Budafok – Budapest, Ferihegy I.

Glasgow-Prestwick Airport

Táv: 30,6 km

A szokásosnál nagyobb nyugalommal ébredtem fel július hó második napján. Talán, ahogy mondani szokták, „a rutin, meg az évek”. Bár, ha babonás lennék, azt hiszem, lenne okom az izgalomra, hiszen az 1998-as kezdetek óta, tehát pontosan tíz éve, ez lesz a 13. nagyobb kerékpártúrám. Azonban, mint ahogy az indulások napján, ma sem érek rá ilyen apróságokkal foglalkozni. Felszerelésem és kerékpárom már harcra kész, már csak le kell szállítanom több fordulóban a másodikról és indulhat ez a kaland is!

Az első kilométerekben nagyon nehéznek érzem kerékpárom, ami nem véletlen, hiszen kb. 25 kg-os felszerelésem többek között majdnem 8 kg élelmiszert és 3 kg szerszámot is tartalmaz, s ehhez jön még egy halom kartonpapír, melynek majd a Budapest és Glasgow közötti több mint 2000 kilométeres repülés alkalmával lesz nagy jelentősége. Mint egy nehézgépjármű döcögök át az M0-ás hídon Budafokra, szokásos módon pár percet kések, így Bimby már lelkesen vár rám hatalmas magyar zászlóval felszerelkezve, melyet több barátjával aláíratott, így mint a túra egyik fontos kellékét folyamatosan egy rúdra erősítve szállított. Egy baráti üdvözlés, és már indulunk is a repülőtér irányába. 30°C körüli igazi meleg, nyári nap van, ekkor még nem tudhatjuk, de nagyon is sejtjük, hogy nekünk egy jó ideig ez lesz az utolsó meleg napunk ebben a hónapban, hiszen az időjárás-előrejelzés Skóciára mindössze 15-17°C körüli hőmérsékletet és esős időt jósol a következő napokra.

A nagy forgalom ellenére szépen haladunk a főváros zsúfolt útjain, a kerékpárutakkal kerékpárunk épsége és főképp a defektek elkerülése érdekében nem is próbálkozunk. Egy rövid pihenő közbeiktatásával fél 2 tájékén már az újonnan épített Ferihegy vasútállomáson várakozunk Tomira, aki Vasvárról vonattal érkezik. Bő 40 perc után ő is megjön, így nekiláthatunk a kerékpárok repülőútra való felkészítésének. Minden simán megy addig, míg kiderül, hogy Tomi ismét alufóliát hozott folpack helyett. Montenegró után már másodszor játssza el ezt a bakit. Szerencse, hogy kettőnknek van elég alapanyaga.

Ferihegy I-en, mint nyáron általában most is iszonyat a zsúfoltság és a fejetlenség. Hosszas hercehurca után sikerül az elsők között csekkolnunk, s a menetrend szerinti (egyébként korábban kétszer módosított) 18:15-ös indulás helyett 18:40-kor sikerül a levegőbe emelkednünk.

Hosszú, majdnem három órás repülőút vár ránk, melynek a többsége felhők felett zajlik. Csodák csodájára pont Skócia felett tisztul az ég, miközben az Atlanti-óceán feletti teljes forduló után megérkezünk a tengerparti Prestwick város „fapados” repülőterére. Itt még csak fél 9-et mutat az óra, ami nem véletlen, hiszen egy időzónával nyugatabbra vagyunk otthontól. Kint a szikrázó esti napsütés mellé kellemes 18-20 fok fogad, így a várthoz képest abszolút pozitívan hat ránk a hosszú fárasztó utazás után a megérkezés.

Azonban az országba való belépés még hátra van, ugyanis Nagy-Britannia nem tagja a schengen-i övezetnek. A határőrök Bimbyt „szúrják ki” maguknak, akinek tavaly Dubrovnikban sikerült az egész rendszert lefagyasztania. Azonban este nem valami erős a fiú angolja, így Tominak kell kimagyaráznia, hogy velünk van a srác, nem pedig egyedül akar fiatal kora ellenére belépni a királyság területére.

A skótok elég szigorúak, így – az eddigi gyakorlat ellenére – nem engedik a csomagkiadó területén összerakni a gépeket, helyette kitessékelnek a közös váróba. Este fél 11 órakor még mindig világosság fogad, amint elhagyjuk a repülőtér terminálját. Bimbynek és Tominak hatalmas élményt jelent az első kilométer az úttest bal oldalán, mert – ha sok minden másra igen – erre nem igazán lehet felkészülni. Nem megyünk sokat, hiszen nem messze a reptértől az óceán partján már kiszemeltem egy jó helyet a Google Earth segítségével. Bár a bejutás kissé nehézkes (a kapu nem látszik a műholdképről), azért megoldható. Első dolgunk nem lehet más, mint megcsobbanni az Atlanti-óceán hűsítő habjaiban. Csodás homokos a tengerpart, így mezítláb, egy szál alsónadrágban rohanunk le a partra, s gondolkodás nélkül bevetjük magunkat a 14 fokos vízbe. Már javában fürdünk, mikor feltűnik számomra, hogy az eddig a hideg víztől igencsak tartózkodó Tomi is ott élvezi velünk a tenger hullámait. Most nem tudom, hogy ez még az első nap lendülete, vagy pedig tényleg mentalitást váltott a fiú, mindenesetre jól esik a dolog, hogy a naplementében, Európa legnyugatibb csücskében nem a partról néz minket, hanem ő is részese a túra első igazi közös élményének.

A finom szemű homok miatt úgy döntünk, hogy inkább a feljebb fekvő golfpályán állítunk sátrat, talán így fél 12 tájékén már senkit nem fog zavarni, s így legalább nem kell még napokig a homokot tisztogatni a cuccainkról és a kerékpárunkról. Bár már többször jártam Angliában és egyszer Írországban is, de most újra meg kell jegyeznem, hogy amit ezek a britek a fűvel tudnak művelni, az egyszerűen hihetetlen. Mintha valami bársonyszőnyegen sétálgatnánk! Virslit eszünk vacsorára, majd felállítjuk a sátrunkat a golfpálya szélén és eltesszük magunkat holnapra.

Estig megtett összes táv: 30,6 km


 1. nap (2008. július 3. – csütörtök)              Ez már csak egy ilyen szülinap volt!

 Glasgow-Prestwick Airport – Irvine – GLASGOW – Dumbarton – Loch Lomond

 Táv: 114,5 km

Hát elég furcsára sikeredett az első éjszakánk! Két érdekes dolog történt. Az egyikre számítottunk, a másikra abszolút nem. Számítottunk rá, hogy igazi sötétség nem lesz, hiszen Skócia ezen része az 55. szélességi fokon, körülbelül Koppenhágával egyvonalban fekszik. Tavaly Skandináviában már megtapasztalhattam, hogy itt fent az évnek ebben a szakában igazi sötétségről nem lehet beszélni, s többször megébredve az éjszaka folyamán ezt be is igazolódott. A másik dolog viszont eléggé elképesztő volt. Tegnap este, mikor betoltuk a kerékpárunkat a golfpálya eldugott csücskébe, a fűben apró műanyag körökre lettem figyelmes. Öntözőberendezéseknek véltem őket, de Tomi rögtön lehurrogott: - Te megőrültél! Skóciában, ahol szinte minden nap esik, öntözni a füvet! Micsoda hülyeség ez!

Nos, nem volt hülyeség! Az éjszaka közepén ugyanis arra ébredünk, hogy közvetlen közelről egy erős vízsugár éri a sátrunk oldalát, majd a kerékpárok is kapnak rendesen a vízből. A riadalomból én eszmélek először, s felmérem a helyzetet, valamint odébb vonszolom a rendesen eláztatott, összekötött kerékpárokat. De a történetnek ezzel még nincs vége. Az éjszaka folyamán még kétszer, vagy háromszor, meghatározott időnként kiemelkednek a földből az apró kis öntözőfejek és egy teljes kör megtétele után ismét tisztára mossák sátrunk bal oldalát.

A reggeli kopogó hang viszont már nem ennek az eredménye. Kinézvén látjuk, hogy a tiszta kék égbolt már a múlté, minden irányból sűrű sötét fellegek uralják az égboltot. Ez Skócia igazi arca! Fél 8-kor aztán erőt veszünk magunkon és kikászálódunk az esőbe. Alig hagyjuk el a golfpályát, Tomi máris kap egy defektet. Ez egy amolyan első kilométeres defekt, melyet zuhogó eső közepette kell megjavítani. Nagyon emlékeztet a helyzet a 2005-ös ír túra első napjára, mikor Karcsi kerekével küzdöttem hasonló körülmények között.

Egy széles 2*2 sávos főúton kezdtünk első városunk, Irvine irányába. Elsőként szoknunk kell, hogy minden mérföldben van kiírva, ami persze egyrészt jó, mert jóval kevesebb van belőle hátra, másrészt pedig rossz, mert jóval több idő kell egy megtételéhez. Nem is vacakolunk velük, inkább mindig átszámoljuk kilométerbe őket. Az autók, kamionok szórják a vizet rendesen, így felülről-alulról kapjuk az égi áldást. A tengerparti városban nem nehéz kiszúrni a hatalmas Tesco épületét. Tomi és Bimby bemennek vásárolni, s hoznak finom reggelit, amit még a bolt előtti fedett részen költünk el. Kaja közben nézem a helyi embereket, akik többsége kabátban, esernyővel, sapkával siet az autójától az áruház felé, s kissé megsajnálom őket. Most látom igazából milyen nagy érték nekünk a nyári kontinentális meleg éghajlat! Sokan panaszkodnak otthon a nagy hőség miatt, s az utóbbi időben mennyire elterjedt az igencsak költséges üzemű légkondicionáló berendezések használata is, mintha egy hatalmas nyűg lenne számunkra a kánikula. Hát én innen Skóciából jelentem, nemhogy nyűg, hanem igenis érték! Az itteni emberek többsége ugyanis nem igazán tudja elképzelni, hogy milyen az, ha egy hétig nem esik az eső, vagy hogy 25 fok fölé emelkedik a hőmérséklet. Ők még nem fürödtek úgy a tengerben, hogy azt kellemesnek érezzék, s nem indultak úgy útnak, hogy egy esőkabát, vagy esernyő ne legyen a kezük ügyében. Hát tessék választani! Bevallom, én inkább a kánikulára szavazok!

A rossz idő persze nem ok arra, hogy emiatt rosszul érezzük magunkat, hiszen aki nem ezt vallja, az nem jön pont Skóciába kerekezni. Bőségesen küldjük magunkba a finom helyben sült kenyeret és Bimbyvel az igencsak jellegzetes helyi 3,6%-os tejet. Van egy érdekes mellékíze, mely csak a nagy-britanniai tejekre jellemző. Itt tapasztalhatjuk először a skót emberek nyíltságát és kedvességét is. Többen odajönnek érdeklődni. Először egy idős asszony szemeli ki Bimbyt magának és kezd el cseverészni vele. „I don’t speak your language” – válaszol neki, mely már önmagában egy elég durva megoldás, gondolván arra, hogy aki nem beszél egy nyelvet, az nem szokott ilyen összetett módon válaszolni egy egyébként pofonegyszerű kérdésre. Másrészt pedig elgondolkodtató a hozzáállás Bimby részéről is, aki – elmondása szerint – többek között nyelvet tanulni érkezett az országba.

A nénin kívül még egy idősebb bácsit is odavonz Bimby hatalmas címeres magyar zászlója, s mivel cikinek érzi, hogy nem tudja, inkább a kislánnyal kérdezteti meg, hogy milyen zászló is lobog „nyelvzsenink” bicajának hátsó fertályán. Csakúgy, mint az öreg néni, Magyarországot látszatra ő sem tudja hová tenni, így inkább elpoénkodja a dolgot: „hungry” (s közben a kajára mutat), mivel épp eszünk! Elő is kapom Oroszlán Szonja szövegét a Valami Amerikából: „I’m hungry Hungarian”, ezzel sikerül egy kis mosolyt csalni újdonsült ismerőseink arcára. S talán jó példa Bimbynek is, hogy ilyen kevés szóval milyen könnyen lehet szót váltani (én ugyanis világ életemben nem tanultam angolul).

A városban egy rövid szakaszon Bimby megy elől, de mivel már az első két körforgalom után komoly veszélyben érezzük az életét, inkább visszaállok az élre. Kell még idő, mire mindannyian átállunk az ellentétes közlekedésre. Körforgalomról körforgalomra haladva elhagyjuk a Clyde-öböl partvidékét, s egy kis mellékúton haladunk Glasgow irányába.

Skócia legnagyobb városa felé haladva ismét előtörnek belőlem a 2005-ös élmények, ugyanis a csodálatosan zöld, kerítések szabdalta vidék rengeteg birkával és szarvasmarhával, a borús-esős időjárás és a kőből épült házikók láttán akár Írországban is tekerhettünk volna. Tominak akadt egy kis problémája a váltójával, a repülőútra leszedtük, hogy ne tudják megnyomni, s egy kicsit ferdén sikerült visszatenni.

Glasgow elsőre egy nagy és csúnya iparváros benyomását keltette, s beljebb haladva sem javult nagyban a kép, pláne, hogy egy kicsit elkeveredtünk és az eső is rázendített. Úgy locsogott, mintha dézsából öntötték volna. Egy hatalmas bevásárlóközpont mellett egy buszmegállóba húzódtunk be, s itt is ebédeltünk. Elég rendesen lekavarodtunk a város nyugati végébe, s a tölcsértorkolat és a nagy hajóforgalom miatt itt már nincs híd Glasgow folyóján, a Clyde-on át, a belváros meg már reménytelenül nagy kerülőt eredményezne, így a Clyde Tunnel mellett döntöttünk, melynek menetirány szerinti kerékpáros járatát többszöri érdeklődés után sem sikerült megtalálnunk, így végtére a szembejövő sávban hajtottunk át a folyó alatt. A túloldalon Clydebankban Tomi váltójába 5 fontért új menetet vágtak egy kis kerékpárboltban, így ő is megnyugodhatott. Kicsit sajnáljuk, hogy Glasgow kimaradt, bár – az útikönyv szerint – olyan sokat nem vesztettünk. Az eső megint félelmetesen rákezdett, már nem először a mai nap során. Az esőkabátjaink úgy ahogy bírták a hatalmas vízmennységet, de a Gore Tex betétes cipőink felülről már annyi vizet kaptak, hogy tocsogott bennük a lábunk rendesen.

Hosszan haladtunk a végeláthatatlan kocsisor, kamionok és duplafedelű buszok mellett a zuhogó esőben. Drumbarton után találtunk egy kerékpárutat, mely szintén a Loch Lomond irányába halad, így végre megszabadultunk a kíméletlen forgalomtól. De csak időlegesen. A város után ugyanis olyan rossz minőségű lett az út, ráadásul a britekre jellemző gyalogos kapukkal ellátva, hogy inkább visszatértünk a 2*2 sávos forgalmas főútra. Az eső estére szerencsére elállt. Viszont lábunkban a nap minden dombja és szenvedése, már egyre nehezebb tekerni. Hamarosan nagy tábla figyelmeztet, hogy elértük a Loch Lomond and The Troschs Nemzeti Parkot. A tó viszont még jóval alattunk, a völgyben fekszik. Úgy döntünk, hogy nem megyünk le a partjára, inkább maradunk fent az egyenes főúton, bízva abban, hogy előbb-utóbb úgyis elérjük a partot. Így is lett. A tó partján végig bicikliút vezet, de ennek minősége is bőven hagy kívánnivalót maga után. Inverbeg falucskában egy házban kérünk vizet a helyiektől, melyek most is, mint mindig készségesen álltak a rendelkezésünkre, s meg is jegyzik, hogy a skót víznél, a skót whisky alapanyagánál, nincs is jobb a világon. A csupán néhány házból álló falucska után áttérünk a kanyargós kerékpárútra, mely közvetlenül a parton vezet, így nagyobb az esélye annak, hogy jó táborhelyet találjunk. Nem is kell sokat mennünk, egy szép nagy kavicspadon telepedünk le. A partszakaszon nem vagyunk egyedül, már több sátor is áll. Mint később is tapasztalhatjuk majd a Skót Felföldön nagyon sok a turista, de ezek többsége az országon belülről érkezik.

Tomival ketten nekilátunk a sátorállításnak, s rövidesen megismerkedtetünk az eső mellett Skócia másik legkellemetlenebb jelenségével, a „dingle bogarakkal”. Ezek a kis muslinca nagyságú rovarok inváziószerűen megállják az embert, s csúnya csípéseket ejtenek. Szegény Bimbynek - aki ma ünnepli a 17. születésnapját – nagyon sok volt a mai nap, még védekezni sincs ereje, hagyja, hogy agyoncsipkedjék a lábát és a fejét. Mondjuk, mi sem vagyunk éppen a „toppon” Tomival, de valahogy jobban feltaláljuk magunkat. Gyors fürdés a kristálytiszta, de hideg tóban, majd vacsiként egy főzelékkonzerv és irány be a sátorba. Behúzunk mindent, mert ezek a kellemetlen élőlények még a szúnyoghálón is képesek átrepülni! Az első nyugtalanul eltöltött éjszaka után igencsak keményre sikeredett ez az első nap, nagy forgalommal, dombokkal és sok-sok esővel. Azt hiszem, van mit kipihennünk! Szegény Bimbynek is emlékezetesre sikerült a születésnapja, no, nem éppen a legjobb értelemben.

Estig megtett összes táv: 144,7 km


2. nap (2008. július 4. – péntek)          Első napunk a Felföldön

Loch Lomond – Crianlarich – Tyndrum – Glencoe – Fort William – Glen Nevis

Táv: 129,14 km

Reggel 7-kor ismét a csepegő eső kelt fel álmunkból. Egy újabb nedves nap Skóciában! Sátrat bontunk és nekivágunk a mai szakasznak. Tarbet után jócskán beszűkül az eddig széles parti út, így kanyarog a sziklás partszakaszon. A tó túlpartján a kopár 974 m magas Ben Lomond csúcs jelzi számunkra, bizony ez már a Felföld. Egy kis útszéli panzió előtt reggelizünk, de az eső és a csípős bogarak miatt csak nagyon röviden. Nagyon emlékeztet a táj és az idő is tavaly, Finnországban a lappföldi élményeinkre. Ezek tipikusan olyan élmények, melyeket ott és akkor nem lehet élvezni, csak átvészelni. Ezek egy átlagember számára értelmetlen szenvedésnek tűnnek, de én úgy hiszem, hogy lélekben ezektől lesz erősebb a túrázó egyénként és csapatként egyaránt.

Ahogy elhagytuk a tó partvidékét emelkedni kezd az út, egy tábla vízesést jelez, nem akarjuk kihagyni a rossz idő ellenére sem. A parkolóban találkozunk egy sokat megjárt lengyel bicajoscsapattal is, akik már lefelé tartanak a Felföldről. Felszerelésben elég egyszerűek, szétázott farmerben tekernek, de lélekben erősnek tűnnek. Gondolom, jócskán megerősödtek a zord körülmények között. Gyorsan tapasztalatot cserélünk, majd megtekintjük a kb. 15 méteres zuhatagot is. Az út innen hosszan emelkedik, bár a térképünk csak egy 128 méteres „hágót” jelöl. Crianlarich közlekedési csomópont. Találunk egy kis boltot, ahol Bimbyvel pótoljuk a reggeliről kimaradt tejet, fejenként 2 pintet (kevéssel több, mint 1 liter), majd száradunk egy kicsit a buszmegállóban. Nincs sok értelme, hiszen az eső kérlelhetetlenül zuhog. S ma már egy kicsit hidegebb is van, mint tegnap. Pedig hidegben állni nem túl jó, tekerés közben kevésbé fázik az ember.

A városka után ismét kiemelkedik a völgyből utunk, a táj egyre szebb lesz, hatalmas, kopár fűvel benőtt hegyekkel, erdősávokkal, itt-ott egy-egy kőházzal, rengeteg kis patakkal. Nem kétséges, ez már a Skót Felföld. Utunk ezen a szakaszon már-már egyesül Skócia leghíresebb túraútvonalával, a West Highland Way-jel, mely Glasgow után indult, majd a Loch Lomond másik partján haladt végig, de itt már ugyanabban a völgyben halad, mint mi. A másik érdekessége a szakasznak a brit ipari forradalom „emléke”, egy nagyon jól megépített hegyi vasútvonal, amely velünk együtt mássza meg a következő 273 m magas vonulatot, majd – hogy a szintet tartsa – hatalmas kanyarral halad tovább a hegyek oldalán. Az eső is végre-valahára alábbhagyott, így a sűrű felhőkből előtűnnek a nagyobb hegycsúcsok is, köztük a legmagasabb, foltokban hóval borított 1074 m magas Beinn Dórain.

Egy újabb kemény dombra mászunk fel, melyről nagyon jó kilátás nyílik visszafelé. S a túrán először végre az aszfalt is felszárad, így mezítláb rohangálunk a hatalmas parkolóban, hogy a víz által kiszívott lábaink újra emberi formát öltsenek.

A következő völgy elején egy jókora tábla fogad: Welcome to the Highlands, the Outdoor Capital of the UK. A táj eszméletlenül szép, hatalmas, sötét vizű tavak, zöld legelők és hatalmas hegyek mindenfelé. Ez az, amit Skóciától vártunk, nem pedig a tegnapi kavargás Glasgow elővárosaiban. A következő szakaszon a Rannoch Moor mocsárvidéket szeli át utunk tőzeges tavakkal, láprétekkel, s sziklás hegyekkel. Hirtelen a semmiből hatalmas zúgás támad, mintha egy hatalmas kamion jönne, ijedtünkben majdnem lerántjuk az útról a bicajt. Fel sem eszmélünk, és egy vadászgép húz el nem sokkal a fejünk felett. Úgy látszik, itt gyakorlatozik a brit királyi légierő. Jó tudni! Már majdnem a szívroham jött ránk.

A mocsárvidéket egy 348 méteres hágón át hagyjuk el, majd leereszkedünk Skócia egyik legszebb, majd’ ezer méteres hegyekkel övezett völgyébe, a Glen Coe-ba, mely 1692-ben rettenetes mészárlás színhelye volt. Az angol zsoldosok a MacDonald klán tagjai között rettenetes mészárlást végeztek. A történelmi eseményről egy modern Visitor Center keretei közt emlékezhetünk meg. Bár bevallom jelenleg fontosabb számunkra az esővédett hely és a kézszárítógép, ugyanis a völgybe beérve újra rázendített az eső.

Rövid pihenő és az eső elállta után folytatjuk utunkat. A Loch Leven már nem igazi tó, inkább egy tengeröböl, melyen egy szép híd ível át. Ezután a Loch Linnhe partján haladunk, mely szintén sós vizű. Úgy látszik az itteni szóhasználatban nem tesznek különbséget a hagyományos értelemben vett édesvizű tavak és a hozzájuk nagyban hasonló hosszan, de keskenyen a hegyek közé benyúló tengeröblök között. Az öböl végén már messziről látszik mai célunk, Fort William városa, mely felkapott idegenforgalmi központ Nagy-Britannia legmagasabb hegye, a Ben Nevis lábánál. Itt van a 165 km hosszú, Glasgow-ból érkező West Highland Way túraútvonal végpontja is. Egy itthonról ismert, s szinte mindenben hasonló Lidl kínálatából válogatunk, majd a bolt előtt élvezzük a délutáni igencsak erős napsütést. Egy jó félórát szárítjuk cipőinket, melyek annyi vizet még szerintem összesen nem kaptak, mint itt az elmúlt 2 nap során. Rövid városnézés után bevetjük magunkat a Nevis völgyébe, mely igazi magashegyi hangulatot áraszt magából. Hamarosan megtaláljuk a Visitor Center-t, ahol még így este is hatalmas a mozgolódás. Szinte folyamatosan érkeznek le a hegyről a mai túrázók. Kényelmes, fából készült asztalnál vacsorázunk közvetlenül a folyóparton, majd nekilátunk táborhelyet keresni. Hát itt nem lesz olyan könnyű dolgunk, ugyanis turistaközpont lévén itt elvileg tilos a vadkemping. Nekünk azonban eszünk ágában sincs betelepedni a hatalmas, zsúfolt kempingbe, így rövid keresgélés után egy erdősáv mögé, a folyópartra telepszünk le. A legelőket – csakúgy, mint az íreknél - itt is kerítésekkel és nagy fémkapukkal különítik el egymástól, mi pont két ilyen kapu közé telepszünk be.

Megfürdünk a sebes folyású folyóban, majd teát főzünk a parton. S nem győzünk betelni a hegyek látványától, melyek igaz, hogy „csak” alig magasabbak, mint 1000 méter, de mégis úgy festenek, mint az Alpok kétezresei. Bár mi is alig vagyunk magasabban a tengerszintnél.

Este még egy helyi skót fickó „látogat meg” minket, aki kiszúrta a sátrunkat. Közli velünk, hogy itt nem szabadna kempingezni, de szerencsére megszán minket, s mivel megígérjük neki, hogy holnap reggel már csak hűlt helyünk lesz, nem küld el minket. Határozottan szimpatikus emberek nekem ezek a skótok! Csendes, nyugodt esténk van Nagy- Britannia legmagasabb hegyének a lábánál, csak szegény Tomi szenved, ugyanis ma délután nagyon befájdult a térde. Már korábban volt ilyen jellegű problémája,s úgy látszik, az esős időjárás és a kemény menet újra megtette a hatását.

Estig megtett összes táv: 273,9 km


3. nap (2008. július 5. – szombat)            Nagy-Britannia tetején

Glen Nevis – Ben Nevis és vissza (gyalog)

Glen Nevis – Fort William – Glenfinnan – Arisaig

Táv: 69,38 km

Reggel szokás szerint 7 órakor kelünk. Tomi térde sajnos nem sokat javult az éjszaka folyamán, sőt, inkább még rögzült, így reggel alig tud lábra állni. Fáj a szíve, de így nem jöhet fel a hegyre, bármennyire is szeretne. Inkább megpróbálja a délelőtt pihentetni a térdét, hiszen hosszú út áll még előttünk.

Reggeli után fél kilenckor Bimbyvel kettesben vágunk neki a Ben Nevis „mindössze“ 1343 m magas csúcsának, de a Skót Felföldön ez is tekintélyes magasságnak számít. Az időjárás nagyon változékony errefelé; jellemző, hogy télen itt edzenek a legjobb angol hegymászók a világ legmagasabb csúcsaira tervezett expedícióik előtt. A Ben Nevis északi fala hírhedt hegymászó körökben, annak téli megmászása óriási kihívás számukra. A csúcs elérése nyáron azonban sokkal kevesebb kockázatot rejt, olyannyira, hogy a nyári hónapokban a jelzett turistaösvényen sok ezer turista vág neki a túrának. Az időjárás azonban ekkor is könnyen tréfát űzhet a bakancsos kirándulókkal. A szikrázó napsütésből bármikor lehet sűrű köd és eső. Néhány óra alatt könnyen átélhetjük mind a négy évszakot. Az útvonal Fort William kisvárostól nem messze indul tengerszintről. Az ösvény jól kijárt és nem meredek, a csúcs környékén azonban számíthatunk hófoltokra is.

A mai nap valami verseny lehet, hiszen alig indulunk el, s máris sorba jönnek szembe a fáradt arcú, rohanó versenyzők, melyek valószínűleg már a csúcsról tartanak lefelé. Egyébként félelmetes a forgalom az ösvényen, köszönhető ez a hétvégének, a jó időnek és valószínűleg épp ennek a rendezvénynek is. Jól megnyomjuk az első szakaszt, így egy óra múlva már távban az út felénél lévő tónál vagyunk. Szintben és nehézségben a java még csak most jön. A terep és a táj jellege nagyban hasonlít egy Schneeberg-mászáshoz, no és a szintkülönbség is, annyi különbséggel, hogy itt ezer méterrel lejjebb találkozhatunk ugyanolyan körülményekkel, mint Alsó-Ausztria legmagasabb (2076 m magas) hegyén. A kopár, eleinte fűvel benőtt, majd sziklás, meglehetősen meredek hegyoldalban kanyarogva halad szűk ösvényünk, mellettünk hatalmas vízesésekkel robajló patak szalad le a völgybe. A távolban már a másik hegy felett átlátunk egészen a Loch Linnhe tengeröbölig és Fort William városáig, ahol – mint tegnap – most is süt a Nap. A Glen Nevis házai makettként rajzolódnak ki immár 6-700 méteres szintkülönbséggel közvetlenül alattunk. Fantasztikus a panoráma. A felhők alatt ameddig szem ellát, hegyek mindenfelé. Aztán mindez hirtelen megváltozik, amint beérünk a felhőbe. A lenti kiírás szerint a Ben Nevis csúcsát az év 365 napjából 355-ben felhőkoszorú takarja, s ez ma sincs másként. A felhőbe beérve ugrásszerűen leesik a hőmérséklet, s a kopár sziklás terepen hatalmas a szél ereje. Kevéssel odébb egy nagyobb hófolton kell áthaladni, és már helyenként látszanak az északi oldal letörései is. A végét nagyon megnyomom, így Bimby kissé lemarad. Az utolsó 400 méteren már szinte szintben kell gyalogolni a sziklás-havas hegytetőn. Gyorsan beöltözök hosszúnadrágba, szélálló dzsekibe, mielőtt teljesen áthűt a metsző északi szél. Közben megjön Bimby is. 10:40-et mutat az óra, ez azt jelenti, hogy 2 óra 10 perc alatt legyőztük a több, mint 1300 méteres szintet. Az útikönyv alapján tervezett 4 órához képest azt hiszem, meg lehetünk elégedve magunkkal. Fényképezkedünk a ködös-szeles hegycsúcson, ahol egy régi erőd romja is található, valamint egy emlékmű, mely Nagy-Britannia legmagasabb csatájának állít emléket. Több turista a romok közé behúzódva próbál melegedni, mi jobb módot választunk, elindulunk lefelé. A köd miatt nem sok látszik a hegy hírhedt északi falából, de a többit el tudjuk képzelni. Lefelé is ördögi tempót diktálunk, így fél 1 körül már ismét a Visitor Centernél köszönthetjük Tomit. Kicsit meg van lepve gyors érkezésünk láttán, de előre mi sem gondolhattuk, hogy 4 óra alatt megjárjuk az eredetileg 8 órásra tervezett túrát. Lefelé az utolsó szakaszon még találkoztunk egy magyar downhill bicajossal, aki elég furcsa helyen, a turistákkal tömött Nevis ösvényen gyakorolta kedvenc sportját. Bimbyvel nagyon jól szót értettek, nekem, bevallom, kicsit idegen ez a sportág.

Visszatekerünk Fort William városába, ahol – tudván, hogy ritkábban lakott vidék előtt állunk – nagybevásárlást tervezünk. A Loch Linnhe partján egy gyönyörű parkban ebéd közben élvezzük a napsütést, és csodáljuk a fantasztikusan magas Ben Nevis-t, ahonnan pár órával ezelőtt az egész vidéket beláthattuk.

Ebéd után nyugati irányban folytatjuk utunkat, kellemes hátszéllel és kis forgalommal. Tomi – főképp az emelkedőkön – nagyon szenved a térde miatt, s mivel még jócskán a túra elején járunk, elég kilátástalannak érzi helyzetét. Következő megállónk Glenfinnan, a Hegylakó szülőfaluja (a filmben elhangzik). A Loch Shiel partján található a Glenfinnan-i emlékmű, mely az 1745-ös jakobita felkelésnek állít emléket. Mi – az emlékmű mellett – inkább a tájat csodáljuk, mely itt is, mint a Felföldön szinte mindenhol, csodálatos. De menni kell tovább, mert az estét – terveink szerint – már újra az óceán partján szeretnénk tölteni. Haladnánk is tovább, de szegény Tomi nem tud. A következő dombon ismét elkészülnek a lábai, le kell szállnia. Térdei bedagadtak, bár tegnap óta már az én neoprene térdvédőimet viseli és Bimby csodakrémével kenegeti őket, úgy látszik, kezdik felmondani a szolgálatot. Nem lesz ez így jó! Nagyon tehetetlennek érezzük magunkat, egyszerűen nagyon nehéz ilyen helyzetben jó megoldást találni. Hosszas tépelődés után összeszedem gondolataimat, s felvázolom a lehetséges variációkat, mely mindhármunk számára jónak tűnhetnek. Beszélek Skye-szigeti rövidített útvonalról, vonatos szakaszokról, ha már testileg nem tudom, lelkileg megpróbálom levenni a terhet sérült társam válláról. Talán ez ad egy kis erőt neki a folytatáshoz, így a következő lendülettel már sikerül elérnünk az óceán partvidékét. Az utat sokhelyütt újítják, de mi többnyire a régit használhatjuk, mely olyan szűk és kanyargós, hogy ilyen még nem nagyon láttam. Az autósok is 30-40 km/h-val tudnak közlekedni rajta. Még Fort William után közvetlenül egy digitális kijelző közölte az út végpontjából, Mallaigból induló következő kompok indulási idejét. Hát, aki ezen az úton eléri a következő járatot, az rögtön a kompjegy mellé megkaphatja a rally világbajnoki címet is!

Este 6 után érünk az óceán partján fekvő Arisaig falucskába. Itt találunk egy kis Spar-t is, mely jókora meglepetés ezen az Isten háta mögötti helyen. Innen a közvetlenül a partvidék mentén haladó kis mellékúton folytatjuk utunkat, mely nagyon hangulatos. Jókora kaptatókkal kapaszkodik fel a partmenti dombokra, majd jókora lejtőkkel gurul vissza a sziklaöblökkel tagolt óceán mellé. A parton több kis kempinget vélünk felfedezni, de mi inkább egy csodálatos sziklákkal és hófehér homokos öblökkel tagolt félszigetet választunk táborhelyül. Itt is már több sátor áll, ami azt jelzi, hogy Skóciában teljesen legális és elfogadott dolog a vadkempingezés. Ez már a következő településről elnevezett híres partszakasz része, melynek a neve: The white sands of Morar. Elfogyasztjuk harmadik és egyben utolsó főzelékkonzervünket, majd jót fürdünk a csodálatosan kék színű óceánban. A sátrat is közvetlenül a vízparton állítjuk fel eszményi panorámával. Vacsi után felmászunk egy közeli sziklára, s onnan kémleljük a tagolt sziklás partszakaszt, a környező hegyeket, a másik oldalon pedig az óceánt, melyből jócskán kimagaslanak a Belső-Hebridák: Eigg, Rhum és Skye szigetek égbe törő hegycsúcsai.

Bimby annyira jó hangulatban van, hogy a környező golfpályát egy nyelvbotlás révén rögtön átkereszteli „fűpályának”, garantálva ezzel az egész esti cikizést és nevetést. Javaslatára felhozzuk a hálózsákokat a szikla tetejére és bőszen kémleljük a nyugati égboltot, ahol a felhők alatt hamarosan előbukkan a Napocska. Közben a felhők percről-percre más és más színárnyalatban pompáznak, mintha egy hatalmas égi előadás szemtanúi lennénk.

Nem sokkal este 10 óra előtt végre megpillantjuk a ragyogó fényt. A nyugodt és csodálatos táj és a meredek szögből felragyogó fényes napsugár hűen idézi a tavalyi norvég éjféli Nap-jelenség hangulatát. Azonban nem egész negyed óráig élvezhetjük még az Atlanti-óceán feletti páratlan fényjátékot, ugyanis negyed 11 körül eltűnik a legfényesebb égitest a Skye vonulatai mögé.

Mikor visszatérünk a sátrunkhoz, láthatjuk, hogy az óceán szinte már majd’ egy méterrel magasabb, de attól azért nem kell félnünk, hogy az éjszaka folyamán meglep minket a dagály.

Estig megtett összes táv: 343,3 km


4. nap (2008. július 6. – vasárnap)          Egy kemény nap Skye szigetén

Arisaig – Morar – Mallaig – Broadford – Portree – Uig - Totscore

Táv: 111,78 km

Szokásunkhoz híven 7 órakor kelünk, pakolunk és gyorsan útnak is indulunk, hogy az első kompot elérjük Mallaigban. Végigtekerünk a Morar fehér homokkal és sziklákkal tarkított látványos partszakaszán, s fél 9-re már el is érjük a kikötővárost. Mivel a boltok csak 9-kor nyitnak, s a hajónk is ekkor indul, ma sem tudunk tejet venni a reggelinkhez. Az időjárás jócskán hűvösebb, mint a tegnapi, így inkább megvesszük a kompjegyünket, mely 4,65 fontba kerül (elég drága), majd a hajótársaság kultúrált várójában étkezünk. Pontban 9-kor kihajózunk és célba vesszük a következő 2 napi kihívásunkat, a hegyekkel tarkított Skye-szigetét.

Egyedülállóan szép tájékra bukkanunk a Belső-Hebridák legnagyobb szigetén, a kb. 80 km hosszú és 30 km széles Skye-on. A szigetet sokan csak „Kis-Skóciának” ismerik. A sziget tulajdonképpen kicsinyítve adja Skócia esszenciáját. A mindössze 8000 lakosú sziget partvonala 1600 km hosszú, de egyik települése sincs 8 kilométernél messzebb a tengertől. Ez az adat is mutatja Skye partvonalának rendkívüli tagoltságát és ezáltal változatosságát. A közepén helyezkedik el a Cuillins-hegység. A központja és egyetlen városa a 2500 lakosú Portree. A szigeten többek közt magas hegycsúcsokban, mocsárvidékekben, vadregényes völgyekben, tengerparti fövenyekben és mélybe szakadó tengerparti sziklákban gyönyörködhetünk.

Kb. 20 perc kell kompunknak, hogy megtegye a 7 km-es távolságot. Az út kezdetén a komp elejéről szemlélődünk, de annyira hideg szél fúj, hogy vissza kell húzódnunk a jóval komfortosabb utastérbe. Skye első kilométerei szép tájat és forgalmatlan utat hoznak, tisztára skandináv utóérzettel. Észak felé haladva átvágunk egy hegyvonulaton, és ismét megpillantjuk a tengert, ezúttal már a Broadford Bay partvidékét. Egy buszmegállóban pihizünk, majd Tomi megkapja második defektjét, melyet már Broadfordban egy szupermarket előtt javítunk ki. S ha már így alakult be is vásárolunk ebédre. A szerelés után megpróbálok lejutni az óceán partjára, hogy a kezemről lemossam a piszkot, de a meredek part miatt ez csak részben sikerül. Látván ezt egy kamionos rögtön egy nedves törlőkendőt nyújt felém. Ismét egy jó pont a skótoknak.

A városka után már a sziget fő útvonalán haladunk melyen valamelyest nagyobb a forgalom. Az idő reggel óta is hűlt, így már alul-felül hosszúban nyomjuk a kilométereket, a szembeszél miatt egyre keservesebben. Egy csodás öblöt kerülünk meg, majd keményen felvágtat az út egy félszigetre, s egy újabb mély öböl partvidékére gurulunk le. A táj és az út vonalvezetése is teljes mértékben Norvégiát idézi. Kopár égbe nyúló vonulatok, rohanó patakok, zegzugos tengeri folyosók, s mindenfelé hegyek. Sconserben ebédelünk a kompkikötőben, egy buszmegállóban. Szerencsére akármilyen ritkán lakott is ez a vidék, jó minőségű szél- és esővédett buszmegállók szinte mindenütt vannak. Már korábban eldöntöttük, hogy a sziget nyugati végét kihagyjuk, így a tervezett 130-as napi távok helyett elég csak 100-at menni. Tomi még most is rengeteget panaszkodik és az emelkedőkön „sziszeg” a térde miatt, no meg a tomboló északi szél és a nem túl könnyű terepviszonyok is egyöntetűen ezt a megoldást kínálják. Így maradunk a főúton és egy újabb dombot mászunk meg, majd egy hosszú völgyben ereszkedünk a sziget fővárosa, Portree irányába. A táj továbbra is eszményi. Hatalmas zöld rétek, elszórtan fehérre meszelt tanyaépületekkel, mindenfelé rengeteg a szarvasmarha és a birka. A hegyeken már inkább zuzmók nőnek, melyeknek sötétebb zöld a színe, s itt-ott kisebb erdős területek is előfordulnak. Igazi elhagyatott „vad” vidék ez!

Az időjárás és a szél viszont nem jár ennyire kedvünkben. Már reggel óta komor fellegek takarják az eget, s bár ma még nem esett, nem is nagyon szeretnénk, hisz enélkül is elég hideg van.

A kora délutáni órákban érjük el Portree városát. Meglátván Bimby magyar zászlóját két ember siet felénk, egy miskolci anya és a lánya, akik itt vállaltak munkát az Isten háta mögötti szigeten. Kölcsönösen örülünk egymásnak, s megosztjuk tapasztalatainkat. Nekik persze (még) több van!

A város után jócskán elnéptelenedik az út, jókora dombok következnek kemény, néhol már gyilkos erejű északi széllel. Tomi térde a pihenő-felelős a nap során, ha „jelez”, akkor pár percre mindig meg kell állnunk, s ez a következő szakaszon egyre gyakrabban megtörténik.

Próbálok húzni, a többiek pedig fülüket-farkukat behúzva jönni a nyomomban. Ahogy elérjük a sziget északnyugati partszakaszát, túránk legnyugatibb részét, egyre keményebb lesz a harc. De mi nem adjuk fel!

Elsőként Uigban, a 100. km környékén merül fel, hogy táborhelyet kéne keresni. Eddig az út magasan az óceán felett haladt, itt tértünk le először egy meredek lejtőn a partjára, de felülről látjuk, hogy az öböl beépített és sziklás partvonalán igazán jó helyet nehéz lesz találni. Pár percet tanakodunk a város határában, majd úgy döntünk, hogy nekiugrunk a következő dombnak és felmegyünk egészen a sziget északi részére. Az út Uig után csupán egysávos lesz, melyen 50-100 méterenként ún. „Passing Place”-k teszik lehetővé, hogy az autósok elkerüljék egymást. A szerpentin még jól fogja a szelet, de amint kiérünk a várost övező, közvetlenül a tengerbe szakadó sziklafal tetejére, a szél szó szerint megállítja a gépeket. Innen már az is hatalmas teljesítmény, hogy egyáltalán képesek vagyunk mozgásban és irányban tartani járműveinket. Tíz keserves kilométert teszünk meg, mely során jócskán eltávolodunk a viharos óceántól. Egy jelzetlen mellékúton indulunk táborhelyet keresni, mely ebben a szélben egyáltalán nem lesz könnyű feladat. De most is - mint mindig - óriási szerencsénk van. Már a főútról is feltűnt egy régi templomrom, melynek egyetlen ép tűzfala szinte teljesen megállítja a gyilkos erejű északi szélvihart. Az útmenti bozótosból sikerül kevés éghető anyagot hoznom, Bimby közben vizet kér egy közeli tanyáról. Így lesz vacsora is. A súlyos konzervjeink már elfogytak, megkönnyebbültünk másfél kiló tehertől, így most a könnyű, de ugyancsak helyet foglaló Maggi finom falatokon a sor. Két szépséghibája van csupán a helynek. Az egyik, hogy a mai fürdés kimarad, a másik pedig, hogy a rom mögötti védett helyet alaposan összejárták a tehenek, így göröngyös egy éjszakánk lesz.

Ennek ellenére 8 óra körül már a sátorban vagyunk, s innen hallgatjuk a szél iszonyat zúgását. Reméljük, holnapra valamelyest javul az idő!

Estig megtett összes táv: 455,1 km


5. nap (2008. július 7. – hétfő)          Szelek szárnyán: Skye északról délnek

Totscore – Staffin – Portree – Sconser – Broadford – Kyle of Lochalsh - Dornie

Táv: 118,55 km

Reggelre nem sokat változott az idő. A sátorból kikukkantva láthatjuk a távolban lévő óceán hatalmas hullámait, s amint elindulunk, a tegnapihoz képest tovább romlik a helyzet, az eső is rázendít. De nincs mese, már csak 10 km a sziget északi csücske, aztán fordulunk. Ez éltet minket. Meredeken lejt az út, egy ideig a viharos parton halad, majd egy elhagyatott kastély romjai mellett fordulunk el keletre. Nagyon hideg van, Tomi esőnadrában nyomja, én is felveszem neoprene térdvédőmet. Bimby készült a hidegre a legrosszabbul, bár esőkabátja jó minőségű, a térdét nem igazán tudja melegen tartani, ami jócskán csökkenti az ember komfortérzetét. Meredek kaptatók és lejtők követik egymást a sziget északkeleti oldalán is, az egyik lejtőn nagy lendülettel érkezek, hogy a következő dombra minél könnyebben tudjak felhúzni, de hirtelen egy kutya ront ki elém, majdnem sikerül elcsapnom. Hatalmasat üvöltök. Mindketten jól megijedünk egymástól.

Tudni kell azonban, hogy nem véletlenül kaptattunk fel Skye legzordabb északi vidékére. Itt találhatók ugyanis a legérdekesebb természeti látnivalói. Elsőként a Quiaring bizarr sziklaalakzataiban kellene gyönyörködnünk, de 100 méter felett felhő uralja a hegyeket, így esélyünk sincsen. Staffinban találunk egy csöppnyi boltot. Tejet veszünk reggelire, majd a következő buszmegállóba húzódunk be a most már a hátunk mögül vízszintesen zuhogó eső elől.

A falucska után a következő látnivaló már jobban szemügyre vehető. A Kilt Rock 50 méteres magaspartja a skót szoknyáról kapta a nevét. Közvetlen közelről csodálhatjuk, hogyan zúg be ilyen magasságból egy vízesés az óceánba. Még rossz időben is fantasztikus látvány!

Majd eltávolodunk vízparttól, ugyanis a sziget északkeleti felének nagy része magas sziklaként szakad be az óceánba. Nem sokkal odébb a ködfelhőben nem láthatjuk, csak sejthetjük az 50 m magas Old Man of Storr sziklaalakzatot, melyet már tegnap Portreeból is megcsodálhattunk, igaz jóval távolabbról. De mégis többet láttunk belőle, mint most.

Belső tavak mentén, elhagyatott világvégi tájon halad egysávos utunk, s most már a szél is velünk van. Tomi bicaja viszont nem. Az 5. napon megkapja a 3. defektjét! Egy Passing Place-ben állunk neki a szerelésnek. Fél 12 körül érünk vissza Portree városába. Ebből az irányból jobban megcsodálhatjuk hangulatos kis kikötőjét, és gondozott pasztellszínű házait, melyek idilli idegenforgalmi célponttá teszik. Persze nem ilyen rossz időben! Nem is sokat időzünk, elkapva a hátszelet nyomjuk a tegnapról már ismerős, jóval forgalmasabb főúton dél felé. Innen már nincs sok meglepetés. Amit tegnap másztunk, ott gurulunk és fordítva. Van mindkettőből bőven, de így hátszéllel már nincs olyan nehéz dolgunk.

Sligachan után nyomunkba szegődik egy kutyus. Négylábú útitársunk nem holmi szobakutya, keményen tartja velünk a tempót. A dombokon még szimatolni is van ideje, a lejtőkön kissé meg kell húznia, hogy utolérjen minket. Kb. 8-10 km-en át követ minket, míg végre egy hosszú lejtőn sikerül leráznunk. Sconserban pihenünk egy rövidet a kikötőben, ahol tegnap ebédeltünk. Bár már ma is ebédidő van, úgy döntünk, hogy eltekerünk inkább a broadford-i szupermarketig, bár az innen még jó 20 km-re van. Útközben a túra során először látunk helyi hosszúszőrű szarvasmarhákat, melyek itt Skóciában őshonosak, s valószínűleg a zord időjárás miatt növesztettek ilyen nagy bundát. Bimby közelebbről is megismerkedik „rokonaival”.

Délután fél 3-kor már egy buszmegállóban toljuk magunkba a kalóriát. Az idő valamelyest javul, végre megszabadulhatunk esőkabátjainktól. A reggeli ítéletidő után ezt nem is reméltük, s ekkor még nem tudhatjuk, hogy este meg már egy szál pólóban fogunk napozni Dornie-ban, a Loch Long partján. Hát igen! Ez (is) Skócia!

Délután 4 óra körül érjük el a Skye szigetet a szárazfölddel összekötő szép ívű hidat, majd rögtön utána Kyle of Lochalsh városát. Itt már találunk egy nagyobb szupermarketet, ahol ismét feltölthetjük élelmiszerkészletünket, ugyanis, a következő szakasz – a Wester Ross útvonal – sem bővelkedik városokban. Innen a Loch Alsh sziklás partján haladunk tovább, mely már jóval védettebb a széltől, mint a Skye sziget bármelyik pontja is volt. S egyre jobb az idő! Még 14 km Skócia egyik – ha nem a – legszebb kastélyáig, az Eilean Donan-ig, ahol mellesleg a Hegylakó című sikerfilm egyes jeleneteit is forgatták. Időben, már délután 5 óra körül itt vagyunk. Először távolról csodáljuk meg a híres épületet, mely Loch Duich egyik sziklaszigetére épült, s mellesleg a MacRae klán ősi birtoka. Sok-sok fényképet és pár poénos videót is készítünk: „Csak egy maradhat!”. Ezután bemegyünk a szigetre és körbejárjuk az erődszerű kőépítményt, majd vizet kérünk a közvetlenül a kastély mellé épült Dornie falucskában, s jön a már az imént említett napozós jelenet.

Este hét körül visszatérünk a korábban már kiszemelt tóparti táborhelyünkre, ahol egy kijelölt tűzrakóhelynél elkészítjük a vacsoránkat. Száraz fa van dögivel, így még egy teára is futja. Bimby zászlója persze megint idecsalja honfitársainkat, ezúttal egy fiatal házaspár környékez meg minket, akik „fly & drive” (repülj és vezess) módon bérelt autóval járják be Skócia nevezetes tájait. Azt mondják, hogy szerintük még autóval sem könnyű ezeken a meredek és kanyargós utakon közlekedni. Pláne kerékpárral!

Közben az esti dagály is érkezik menetrendszerűen, így a fjordszerű Loch Long-ból egy gyors sodrású folyó kerekedik, a hatalmas hínárral és moszatokkal benőtt sziklaszigetek pedig sorra tűnnek el a víz alá. Mi azért még fürdünk egyet, ami így 2 nap után már nagyon esedékes. Estére nyugodt, szép hellyé változik a turistaparadicsom. Bár a „dingle bogarak” itt is csípnek, mégis hosszasan kint vagyok a parton, fényképezővel a kézben és csodálom a percről percre változó esti fényeket, melyek mindig témát kínálnak ahhoz, hogy egy újabb beállításból fényképezzem le ezt a megunhatatlan építményt.

Tomiék már behúzódtak a sátorba a szokásos esti pihenőre. Tom még ma is sokat küzdött a térde miatt, s Bimbynek is talán már törik a kezdeti lendülete. Vagy netán már egy kis honvágy is gyötri élete első 2000 km, 3 hetes és egy cseppet sem könnyű kerékpártúráján? Még soha nem volt egyhuzamban ilyen hosszú ideig távol otthonától! Remélem, azért nem megy el a kedve!

Amint a Nap lassan lenyugszik, mi is nyugovóra térünk, hiszen holnap is kemény nap vár ránk. Ismét északnak kell menni, nem is akármilyen terepen.

Estig megtett összes táv: 573,6 km

 

Tovább a 2. szakaszra

Wester Ross Coastal Trail és a Loch Ness

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.