Ciprus körtúra
2. szakasz (4-8. nap)
4. nap (2008. március 23. – vasárnap) - Húsvétvasárnap: Irány a Troodos!
Pomos – Pahyammos – Alevga – Kykko-kolostor
Táv: 60,94 km
Ismét szép napra ébredtünk! S ma reggel végre nincs pára, csodálatos kék színben ragyog már kora reggel a tenger alattunk. Ugyanakkor már most jó meleg van. Szeretjük Ciprusban, hogy ilyenkor márciusban is milyen kiszámítható az időjárás.
Fél 8-kor indulunk neki a mai nem hosszú, de talán a legnehezebb szakaszunknak. Ma ugyanis elhagyjuk a sziget partvonalát és bevetjük magunkat legmagasabb hegyvonulata a Troodos csúcsai közé. A parton, ha akarnánk sem haladhatnánk tovább, ugyanis „zsákutca”. A demarkációs vonalat itt nem lehet átlépni! Ez a szakasz okozta még a tervezés során a legnagyobb nehézséget számomra, hiszen nincs két olyan Ciprus térkép, mely ugyanúgy jelöl utakat a Troodos-hegység északi oldalán. Segítségül, a közép-európai túráim tervezésénél előszeretettel használt map24.de internetes GPS-programhoz fordultam, mely adott is egy útvonalat Pomosból, de a Google Earth műholdképei alapján világossá vált, hogy azok az utak sem léteznek az eredeti formájukban, csupán kicsi és kanyargós földutak vannak mindenfelé. Azonban nem adtam fel a keresést, addig böngésztem a Google műholdképeit, míg végre találtam egy teljesen elhagyatott, aszfaltos utat, mely felvezet a hegység gerincére. Ezen fogunk a mai nap végigmenni!
Pomosban még találtunk egy-két bezárt szupermarketet. De nem is számítottunk másra. Az utolsó tengerparti falunk, Pahyammos tökéletes görög keleti templomainak hangszóróiból már messziről bekapcsolódhattunk a húsvéti istentiszteletbe. Ez már végre egy turisták által teljesen elfeledett része Ciprusnak, így gyorsan elnyeri tőlem a „legszebb ciprusi falu” címet. Különösen a templom lélegzetelállító, egy tenger feletti sziklán, s ha keresnénk, sem találhatnánk semmi hibát benne. Csodás építmény!
A templom melletti téren kialakított árnyékos asztaloknál látunk neki a húsvéti reggelinek, melyet a papok kántálása tesz felejthetetlenné. Naptejre ma is szükségünk lesz, nem is kevésre. Ráadásul a falu után 2 km hosszan kemény 11%-kal indít a Troodos, majd újabb 2 km-en 9%-os emelkedő folytatódik. Csakúgy, mint Pégiában, itt is a „tengertől való elválás” ütközik a legnagyobb nehézségekbe. Dia a hasával már nem akar erőlködni, így hát leszállunk, toljuk az első kilométereket. A tájon teljes csend honol, csupán egyetlen busz és 1-2 autós halad el mellettünk az elkövetkezendő 1 órában. Közben hajtűkanyarról hajtűkanyarra egyre lélegzetelállítóbb a panoráma, s Pahyammos falucska is egyre kisebb kiadásban jelenik meg alattunk a tengerparton.
6 km kapaszkodás után érjük el Alevga nevű falucskát, ahol garantáltan több kecse él, mint ember. Bár felmerült bennem az a kérdés, hogy vajon mit legelnek ezek a szerencsétlen élőkények nyáron, mikor kiszárad az egész sziget. Az út, amelyen haladunk egyébként Kato Pyrgos-ba visz, mely az utolsó görög település a demarkációs vonal előtt, csak mivel a törökök itt kisajátítottak egy darabot a tengerpartból, kénytelen az út jó 500 méter szintemelkedéssel a hegyek felé kerülni. Legmagasabb pontjánál egy szögesdróttal körbezárt katonai bázist találunk (nem ritka ez Cipruson), s innen ágazik le a mi – semelyik térképen nem jelzett – hegyi utunk a Troodos szíve felé.
Röviden lejt az út, majd ismét szép lassan (kb. 4-5%-kal) nekilát az emelkedésnek. A tenger innen már nem látható, száraz, mállós vörösagyagos sziklák, és ritkás fenyvesek között vezet az utunk teljesen érintetlen környezetben. Csak egy dolog miatt aggódunk: fogalmunk sincs, hogy mikor jutunk legközelebb folyadékhoz. Mondjuk jól felpakoltunk, de ma ismét kánikula van (27 fok), s ráadásul kaptatunk is rendesen felfelé. Az út szinte teljesen kihalt, az Alpokban megszokott kőhálók, támfalak Cipruson nem ismertek, így a falak mellett folyamatosan potyog a kőzet az aszfaltra. Reggel óta számoljuk a mellettünk elhaladó autósokat, most tartunk kb. 5-nél, ezek többsége helybeli. Szomjúság ellen rendszeres időközönként narancsot és citromot fogyasztunk.
Délután 2 körül az út mellett egy hatalmas betonból épített hengerre leszek figyelmes. Sejtem mi ez, s úgy gondolom, jó lenne közelebbről szemügyre venni. Egy létrán feljutok rá, s amint kinyitom a tetején lévő csapóajtót, látom, hogy szinte csurig van vízzel. No, ennek nagyon megörülünk. Neki is látunk ebédelni. Annyira meleg van, hogy megszabadulok a biciklisruhámtól és egy szál alsónadrágban látok neki a húsvéti főétkezésnek. Kb. másfél óráig élvezzük a hegység és a táj visszaadhatatlan nyugalmát, melyet csupán 2 fenyőfáról lemászó leguánféleség (de lehet, hogy csak túlméretes gyík) zavar meg.
Délután ¾ 4-kor elértük a hegy gerincét 1021 méteres magasságban. Innen keményen kaptat fel az út 1170 méterre, ahol egy kimagasló hegycsúcsról páratlan kilátás nyílik a szomszédos hegyekre és völgyekre. S végre látótérbe kerül már az Olympos, mely 1952 méteres magasságával a Troodos-hegységnek és egyben Ciprusnak is a legmagasabb pontja.
Tovább kapaszkodunk még 1220 méteres magasságig, Dia már kezd elfáradni. Szerencsére innen egy hosszú lejtő következik, ahol nincs más dolgunk, mint a csodás panorámában gyönyörködni. Félelmetesen mély völgyek között kanyarog az út egy vékony szalagkorláttal elválasztva. De a lejtő csak addig tart, míg elérjük a 912-es számú utat. Ezen már jóval nagyobb a forgalom, ami nem véletlen, hiszen ez az út vezet Ciprus leghíresebb és leggazdagabb kolostorához.
Ismét 5 km kemény kaptató vár ránk az 1159 méterrel a tenger szintje felett fekvő kolostorig. Este fél 6-kor már nincs nagy mozgás, csak a szerzetesek járkálnak földig érő csuhában és egyforma szakállal. A templomba rövidben nem mehetünk be, így kénytelenek vagyunk magunkra aggatni a bejáratnál kitett lila színű „fürdőköpenyeket”. A kolostor temploma olyan mértékben van arannyal díszítve, hogy az már súlyos. A pap kissé távolságtartóan néz ránk, nem úgy a hithű zarándokokra, akik végigcsókolják az összes oltárképet. A Kykkos többi része viszont egyszerű és meghitt, finom árkádokkal, padokkal. Mint minden valamire való kolostorban, itt is található egy Lukács evangélista által festett ikon. Legalábbis a ciprusiak nagyon szeretnék ezt hinni. Gyorsan bejárjuk a pompás építményt, csak a múzeumába nem jutunk be, mely már bezárt. Hát persze, a „téli” nyitva tartás. Mostanra már csak az esti fürdés kérdése maradt nyitva.
Szerencsénkre a kolostor főbejárata mellett találunk egy üzemelő közkutat, így ha fürdeni nem is tudunk, de legalább lemossuk magunkról a napi izzadságot és az út porát. Mindez persze könnyebb is lehetne, ha nem járkálnának állandóan a szerzetesek. Minket igen, a Cipruson oly gyakori macskákat viszont nem zavarják a szentéletű emberek. Nyugodtan élvezik a párkapcsolat minden örömét a kolostor gondozott kertjében.
Fürdés után gurulunk egy fél kilométert, majd egy földút mentén indulunk táborhelyet keresni. S nem is kell sokáig mennünk. Gyönyörű rálátással a kolostorra találunk is egy védett és sima placcot. Ma alszunk a legmagasabban a túra során, több, mint 1100 méter magasan, de hidegről egyáltalán nem beszélhetünk. Ugyanolyan kellemes az idő, mint a tengerparton, sőt még a szél is mérsékeltebb. Megfőzzük utolsó főzelékkonzervünket (ezáltal indulás óta már jó 3 kilóval lett könnyebb a pakkom). Este még gyönyörködünk a kolostor hangulatos díszkivilágításában és a csodálatosan fent ragyogó tavaszi, csillagos égben (középpontban az Orion csillagképpel), majd nyugovóra térünk.
Estig megtett összes táv: 386,0 km
5. nap (2008. március 24. – hétfő)- Ciprus tetején
Kykko-kolostor – Pedoulas – Pródromos – Olympos – Troodos – Kakopetria – Peristerona - Akáki
Táv: 89,75 km
Ma hajnalban sem csípős a levegő, mikor ¼ 8-kor előkecmergünk a sátrunkból. Bár az idő megint párás, pulcsira ma sem nagyon lesz szükségünk. Úgy tervezzük, hogy reggelire elérjük Pedoulas városát, mely 17 km-re van a kolostortól, s ebből csak 4-5 km lejtő. Nem könnyű feladat, de jó lenne kétes eredetű víz helyett inkább tejet inni reggelire!
Fél 10-re érjük el az 1200 méteren fekvő kisvárost. Erre már nagy meleg van. Külön szívás, hogy a főút egy panorámaútként megy el kb. 50 méterrel a falu felett, így nincs mese, gurulni kell. Dia és a csomagom megvár fent az úton, egyedül gurulok be a kis hegyvidéki hangulatú városkába, mely szokás szerint különösen szép templommal büszkélkedhet.
Nem találok mást, csak egy kicsi boltot egy lelkes, igazi kereskedővénával megáldott kínai eladóval, aki legszívesebben az egész árukészletét rám sózná. Azonban az árak nem egyszerűek (2 l tej 2,6 euró), így ezen kívül mást nem veszek. Visszamászok Diához, s a város feletti padon neki is látunk a reggelinek. A két liter tej gyorsan lecsúszik, s küldjük mellé még a májkrémes kenyereket is, tudván, hogy innen nem lesz egyszerű dolgunk.
Pedoulás után ugyanis megkezdjük az emelkedést a hegy főcsúcsa, az Olympos irányába. Lassan küzdjük fel magunkat a 8-10%-os emelkedőn. 3 km múlva 1400 méteren Pródromosban, Ciprus legmagasabban fekvő falvában vagyunk. A forgalom errefelé sem nagy, bár a tegnapi naphoz képest mondhatni „óriási”.
Diának egyre jobban elmegy a kedve, pedig már közel a cél. Az egyre nagyobb fenyvesből lassanként kibontakozni látszik az Olympos hófoltokkal tarkított csúcsa. Idén állítólag nagyon enyhe és csapadékszegény volt a tél Cipruson, így mára már csak pár folt maradt. Az útikönyvünk szerint még tartani kellene a síszezonnak, s a foltok akár még júniusig megmaradhat(ná)nak az árnyékos helyeken.
¾ 2-re érjük el az 1810 méteres hágót, itt már szinte elérhető közelségbe kerül a csúcs. Rövid gurulás következik, majd 1 km múlva tábla jelzi az Olympos csúcsot 2 km távolságban. Diának már nincs kedve feljönni, így azt javaslom neki, hogy guruljon le Troodos faluba, a hegység turisztikai központjába, majd ott találkozunk. Egyedül indulok meghódítani Ciprus tetejét! Az út keményen emelkedik, egyre több a hófolt. Itt már nem törpefenyves van, mint a hegy lábánál, hanem igazi 10-20 méteres erdeifenyő példányok. Keményen, néhol 10% felett kapaszkodik az út, de itt már hajt a lelkesedés, s hamarosan – pár bérelt autóban szurkoló turistával egyetemben – elérem az 1958 méteres csúcsot. A látvány kiábrándító. Két szögesdróttal lezárt katonai objektum között vezet fel az út az utolsó métereken, hatalmas táblákon virít a „fényképezni tilos” ikon. Ciprus tetején egy lokátor állomás van. Pár – az út végét „jelző” – olajoshordónak támasztom neki gépemet, s szomorúan tekingetek a fehérrel bevont, gömb alakú radar felé, melyet – ha érzékem nem csal – pontosan a hegy tetejére állítottak fel. Ilyet még nem láttam, hogy ennyire nem tisztelik egy ország legmagasabb pontját, gondolván arra, milyen büszkék is vagyunk mi az 1014 méteres Kékestetőnkre.
A látótávolság a párafelhő miatt alig 1-2 km, így ezért sem érte meg feljönni. Egy dologért viszont talán mégis: kutatván az Interneten, nem találtam még egy magyart, aki feltekert már Ciprus legmagasabb pontjára. Így nagy valószínűséggel én vagyok az első! Ha másra nem is, erre még büszke lehetek (ha valaki ezt a beszámolót olvasván ismer olyan magyart, aki tengerszintről kerékpárral és csomaggal megmászta Ciprus legmagasabb pontját ezen időpont előtt, azt kérem – a helyreigazítás miatt – feltétlenül jelezze számomra, s ez esetben előre is elnézést kérek tőle – a szerk.).
Lefelé még vetek egy pillantást az elhagyatott sícentrumra, ahol már valószínűleg a jövő évi – az ideinél sokkal jobb – szezonban reménykednek. Negyed óra múlva már együtt napozok Diával 1710 méteren lévő Troodos magaslati üdülőfalu főterén. Nem egy nagy eresztés ez a falu, csupán azért építhették ide, mert itt hágja át a Limassolból Lefkosíába vezető B9-es főút a Troodos vonulatát (egyébkén ez az egyetlen főútvonal itt, a hegyekben). S ahogy a főutaknál lenni szokott minősége jóval rosszabb, mint a mellékutaké, s a forgalom is nagyobb rajta. Még szerencse, hogy a fő forgalom – megkerülve a hegyet – inkább az autópályát választja.
Troodosból kezdetét veszi a hosszú-hosszú száguldás, először meredekebben és kanyargósabban, majd egyre lankásabban. Kakopetríaig, a ciprusiak igen kedvelt nyaraló és kirándulóhelyéig engedjük a bicajokat. Eljött az ebéd ideje. Kezünk már-már megszokta a perzselő napot, de szemünk a 23 km lejtő porától ég rendesen, ami nem véletlen, hiszen nem egyszer 60 km/h fölé engedtük a bicajokat. Másrészt, mint később megtudtuk, Ciprus magasabb légrétegeibe a déli áramlással finom szaharai homokot sodort a forró déli szél, így az időseknek és gyerekeknek azt javasolták, hogy ne maradjanak kint hosszabb ideig a szabad levegőn. 27-29 fok, a beígért 20-22 helyett, emellett még szaharai homok: úgy érzem jobb időpontban nem is lehetnénk itt! Bár az otthoni hóesés híre még erősen tartja bennem az ittmaradás vágyát!
Kakopetríában ebédet veszünk, majd kiülünk egy árnyas parkban és élvezzük a nyugalmat. Dia valami dán húskonzervet vesz, melyet úgy kell megbontani, mint még anno a Tom és Jerry mesefilmekben (mellékelt csavaróval). Csak fél 4-kor indulunk tovább. A város után a B9-es főúton egyre nagyobb a forgalom, s ezzel egyenes arányban egyre rosszabb az útminőség. Mindeddig széles, inkább luxusnak számító 1 méteres aszfaltozott útpadkán haladhattunk, itt nem egyszer ránk dudálnak a türelmetlen autósok. Alig érünk le a sziget központi alföldjére, a Mesaoría-síkságra és máris kezd elmenni a belé fektetett bizalmam. Jóval lepusztultabb falvak következnek, mind bármelyik, amit eddig Cipruson láttunk. Csak narancsot szedni állunk meg, majd Akáki városa előtt egy boltnál. Amíg Dia vásárol, gyorsan lecsekkolom az Akaki folyót. Hát ebben sem fogunk megmosakodni: a jó 15 méter széles folyómederben porozna a kenu rendesen. Messze mögöttünk a hegyvonulat, mindenfelé hatalmas gabonatáblák, teljesen érett, vagy már learatott terméssel. Ez az alföld nem sík, erősen hullámzik a táj alattunk. A Troodos-szal ellentétes oldalon már láthatók a Kyrenia-hegység vonulatai, melyek már török-ciprusi területen vannak. Estére még bemegyünk egyet a városba. Akáki már nem egy turistacentrum. Jóval lepukkantabb és igénytelenebb, mint a déli tengerpart görög városai. A hibátlan görög katolikus templom persze itt is megvan. Hangszóróin bömböl az esti mise, az utca túloldalán a helyi bácsikák egy sör mellett „hallgatják”, s szinte fél város az utcán van. Akármerre is megyünk, mindenütt jól megbámulnak minket. Nem tudom miért, de valahogy bizalmatlan vagyok az itt élő emberekkel szemben. Pedig valószínűleg semmi okom nincsen rá. Táborhely szempontjából is korlátozottak a lehetőségeink: hisz a főút túlsó oldalától már közel a demarkációs vonal, arra semmiképp nem akarunk menni. Helyette kiszemeljük magunknak a város feletti dombot, pontosabban az azon lévő olajfaerdőt. Itt állítjuk fel sátrunkat, de már csak a sötétedés után. A közeli öntözőcsatorna szerencsére működik, így elhasználunk párszáz liter „drága” vizet mosdási célokra. Hideget vacsorázunk, megcsodáljuk még Akáki esti kivilágítását és már este 7 órakor a sátorban vagyunk. Elég hűvös az este, úgy látszik, ez itt nem tengerszint függvénye.
Estig megtett összes táv: 475,8 km
6. nap (2008. március 25. – kedd)- A megosztott főváros
Akáki – Trimithiá – Lefkosía – Nicosia – Nissou – Kalókhórió - Larnaka
Táv: 102,93 km
Ciprusról, bár szebbnél szebb tengerparti üdülőhelyekkel rendelkezik, szerintem a látogató mégsem kap teljes képet, ha nem látta az ország közepén lévő fővárosát. Lefkosía, vagy törökül Nicosia Európa egyetlen és utolsó fővárosa, melyet demarkációs vonal vág ketté.
A történet egészen 1974-ig nyúlik vissza, mikor is a sziget görög vezetése Makariosz érsek vezetésével katonai puccsot hajtott végre, hogy Ciprust Görögországhoz kapcsolja. Erre válaszul a törökök hadsereg partra szállt a sziget északi részén, és megszállták Ciprus közel 37%-át, közte a turizmus és a citrustermesztés legfontosabb területeit. 1983-ban kikiáltották az Észak-ciprusi Török Köztársaság függetlenségét, ám ezt az államot Törökországon kívül a világ egyetlen állama nem hajlandó a mai napig elismerni. 2004-től a déli országrész az Európai Unió teljes jogú tagállama (2008. január elsejétől bevetették az eurót), s ha a 2008 márciusában (tehát azokban a napokban, amikor mi éppen arra túráztunk) megkezdett tárgyalások eredményesek lesznek, úgy felmerülhet a sziget újraegyesítésének reménye.
Reggel 7-kor kelünk az olajfaligetben. Ma ismét csodálatosan tiszta az idő, de a szél sajnos megfordult, így a túra során már nem először küzdhetünk a tipikus alföldi szembeszéllel. Kókkino-ban reggelizünk. Ezen a részen már sorra követik egymást a kisebb-nagyobb lakott települések, így boltokból sincsen hiány.
Lefkosía előtt 10 km-rel utunk autópályába torkollik, s más lehetőséget nem látván északkeletre indulunk, a tábla szerint „Lefkosía Airport” irányába. A néptelen, szűk út egyre jobban megközelíti a demarkációs vonalat, így nem sok jót remélünk. Pár kilométer múlva tőlünk balra a mezőn egy lezuhant vadászgép roncsait véljük felfedezni. Nem sokkal utána egy ellenőrző ponthoz érkezünk. „No, itt ér véget az út” - gondoljuk. De ha már eddig eljöttünk, nem megyünk vissza úgy, hogy meg sem próbáltunk bejutni. A kis bódéból egy kéksapkás ENSZ-katona jön elő, hatalmas gépfegyverrel. Mikor kérdezzük, hogy jutunk el Lefkosíába, csak egy útlevelet kér, s máris nyílik a sorompó. Bebocsátást nyertünk Lefkosía több, mint 30 éve lezárt repülőterének területére, melyet az ENSZ felügyel. A lezárt területen belül lépten-nyomon találkozunk dzsipekkel, kék rendszámú személyautókkal, benne vidáman integető kéksapkás katonákkal. Elhaladunk a reptér 30 éve nem használt szellemváros-jellegű terminálja és hangárjai mellett. Itt sajnos nem szabad fényképezni, pedig megérne számomra egy-két fotót, amit láttunk. A legdurvább egy utasszállító repülő matuzsálem, melynek le vannak szakadva a fékszárnyai, az orra és ablakai hiányoznak. Ezzel sem jutnánk messzire!
A lezárt terület túloldalán is van egy ellenőrzőpont, itt azonban már nem kérnek tőlünk semmit, kifelé mindig könnyebb! Lefkosía egyik széles sugárútján haladunk a belváros felé. Ami rögtön feltűnik, a fokozott rendőri jelenlét. Ma valamilyen görög nemzeti ünnep van, ezért a nagy felhajtás. Ahogy megérkezünk a belvárosba az egyik járőr mutatja, hogy húzódjak le. Abban a pillanatban pár ciprusi és görög zászlóval fellobogózott luxusjármű előz meg, majd lassítanak és felzendül a rezesbanda is. „Pont jókor” érkeztünk!
Lefkosía belvárosa félelmetesen szövevényes. Mindenfelé össze-vissza kanyargó egysávos, egyirányú szűk utcácskák, tájékozódni szinte képtelenség. Ráadásul a demarkációs vonal is teljesen „véletlenszerűen” vágja ketté a várost, így nagyon sok a gépfegyveres görög katonákkal védett betonbarikádban végződő zsákutca. A város egyetlen igazán szép része a sétálóutca környéke. Bár a Ledra utca is csak addig tűnik tipikus fővárosi kiülős, „shoppingolós” helynek, amíg meg nem látjuk a hatalmas betonbarikádot, mely egyértelműen jelzi, hogy „eddig és ne tovább” (pár nappal a távozásunk után, a tárgyalások első eredményeként a Ledra utcai falat elbontották és megnyitották a forgalmat a két városrész között, tehát mi az utolsók között készíthettünk képet a 34 évig uralkodó állapotról).
Lefkosía városnézésével gyorsan végeztünk, s bevallom sokkal jobban izgatott minket, hogy milyen is a török oldal. Még Afrodité-sziklájánál a magyar nő azt mondta, hogy érdemes átmenni, mert olyan, mintha 30 évet repülnénk vissza az időben. Meg is kerestük a Páfosi-kapunál lévő átlépési pontot (ekkor még csupán 2 ilyen pont működött az országban, mindkettő itt, a fővárosban, máshol nem lehetett átlépni a demarkációs vonalat, s a török és a görög ciprióták egyáltalán nem léphettek egymás területére, csupán a turisták mozoghattak szabadon). Először a görögök ellenőrizték az útlevelünket, majd száz méter után megérkeztünk a török oldalra, ahol török és színvilágban és formai elemekben (félhold) ehhez hasonló észak-ciprusi zászló fogadott. Kaptunk egy fehér A6-os méretű papírfecnit „vízum” felirattal, melyre meg kellett adni a nevünket, útlevélszámunkat és nemzetiségünket, ezzel léphetünk be a nem hivatalos országba. Lefkosíához hasonlóan Nicosiában is elég nagy a forgalmi káosz. Sok-sok egyirányú utca, a tülekedő autósok nem igazán törekednek a KRESZ szabályainak betartására. Röhögnöm kell, mikor az első nyolcszög alakú piros STOP táblán törökül a következő felírat áll: „DUR”. Ja, hát, ha nem vigyázol, akkor lesz is „durr”.
Nicosiában is elég nehéz eljutni A pontból a B-be. Minden utca egyirányú és még véletlenül sem egyenesek. Ha pedig kereszteződéhez érünk, akkor – ha például jobbra szeretnénk tovább menni – tutira csak balra egyirányú utcákkal találkozunk, így nem egyszer az az érzésünk, hogy körbe-körbe járunk. A belváros tényleg lepukkantabb, mint a görög rész, Dia elég durván fogalmaz: „Ha a cigányoknak saját országuk lenne, az is valószínűleg ilyen lenne”. De hozzá kell tennem, azért túlzás a 30 év különbség, mert Lefkosía sem éppen egy modern nagyváros! Hosszú bolyongás után végre megtaláljuk a Selimiye mecsetet, mely a legnagyobb és legszebb itt, a fővárosban (bár elég romos állapotban van). De csak kívülről van módunk megcsodálni. Itt találkozunk egy török iskoláscsoporttal, akik katonás rendben és fegyelemmel vonulnak végig az utcán (gondoljunk vissza pár nappal ezelőtt Kourionnál a kiránduló görög kisiskolásokra). Teszek egy rövid látogatást egy igazi török bazárban, majd pihenésképp ücsörgünk egy negyedórát a Büyük Han árkádos falai között. Elpusztítunk jópár narancsot, majd – mint aki jól végezte dolgát – továbbállunk. Megtaláljuk a Ledra sétálóutca folytatását, mely ezen az oldalon nem olyan elegáns, mint görög fele. Itt azonban már nem posztolnak gépfegyveres katonák, így megkockáztatom, hogy lefényképezzem. Nagyon jó látszik a képen, hogy a török barikád után 50-60 méteren keresztül igazi „szellemváros” van. A vonalra eső házakban 30 év óta nem nagyon járhatott ember. A másik fal után folytatódik a sétálóutca görög oldala. Félelmetes belegondolni is, hogy ebben a kétszázezres városban az emberek túlnyomó többsége 30 év alatt egyszer sem láthatta városa másik felét, és nem találkozhatott az ott élő emberekkel.
Mielőtt visszatérünk a görög részre, egy dolgot még nem akarunk kihagyni! Meg akarjuk kóstolni, milyen is az igazi török kebab, vagy ahogy itt hívják: kebap. Lehetőség van bőven, s az árak sem félelmetesek. Szerencsére minden ki van euróban is írva és el is fogadják, mert észak-ciprusi (egyébként az eurónál nem sokkal rosszabb árfolyamú) pénzt nem szeretnénk váltani. Dia a bevállalósabb az új ízek tekintetében, így ő rendel (bár maga se tudja, pontosan mit). Telepakolják az asztalt mindenféle földi jóval, ketten alig bírjuk elfogyasztani az egy személyre rendelt adagot. Dia aggódik is, hogy mennyit kell ezért fizetni! Hát nem túl sokat! 8 euróból jól laktunk mind a ketten!
Visszatérésünkkor éppen a határt „ellenőrzik” a fellobogózott luxusautóban cirkáló tábornokok, vagy politikusok, akikkel már reggel is találkoztunk. Már olyan érzésünk van, mintha követnének minket!
Lefkosíában, délután – ünnep lévén – a sétálóutca már tele van. Nagyon sok az ünnepi ruhába, öltönybe, fehér ingbe kiöltözött diák, akik bizonyára valamilyen iskolai ünnepségről szabadultak. Nyomunk egy fagyit, majd elmerülünk a kisebb utcácskák ajándékboltjaiban, melyek jóval olcsóbbak, mint nyugat-európai társaik. Dia vesz is magának egy ciprusi bögrét a gyűjteményébe.
Utoljára még a Famagusta-kaput nézzük meg, mely a könyv szerint a város legszebb városkapuja, de nem igazán teljesítette a hozzá fűzött reményeket. Így 2 óra tájban elhagyjuk a városfallal és 11 szív alakú bástyával körülvett, kettészakított történelmi városmagot, és az elővárosok rengetegén, és forgalmán keresztül elindulunk déli irányba végső célunk, Larnaka felé.
A szél reggel óta megint fordult, így eszméletlen hátszéllel vágunk neki az utolsó 56 km-es szakaszunknak. A városból kiérve elérjük az autópálya felvezetőt, s gyorsan felfedezzük a számunkra megfelelőbb B1-es főutat, melynek forgalma jóval elenyészőbb.
Kifelé haladva a városból az egyik piros lámpánál a mellettem álló kocsiból dallamos görög zene árad. Egy mosollyal és feltartott hüvelykujjal jelzem a középkorú barna bőrű görög ciprióta felé, hogy tetszik a zenéje. Erre ad neki még egy kis kakaót, hadd szóljon! Nagyon nagy arcok az itt élő emberek, még akkor is, ha néhol (főleg az alföld elhagyatott részein) elég bizalmatlanul viselkedtem irányukban.
25-28 km/h-val repesztünk a hátszélben az enyhén dombos terepen. Nissou városa után találunk egy – franciából jól ismert – Carrefour áruházat, mely messze lekörözi az eddig látott ciprusi szupermarketeket. Jól be is vásárolunk, s a bolt árnyékában iszogatunk, és csokit majszolunk. A bolt hátsó oldalánál ki van téve egy raklap kicsit fonnyadt banán. Párat elviszünk belőle. Ha már a narancs úgyis ingyen van, miért nem ehetnénk egy kis ingyen banánt is?!
A város után át kell még egyszer másznunk a Troodos vonulatain, melyek itt már jóval alacsonyabbak, csupán domboknak minősülnek. Rekkenő a hőség, igazi NYÁR van a levegőben! Az útszéli fák lobja suhog a szélben, jobbra-balra búzamezők, az útszéli színes virágok illata tölti be a levegőt. Hatodik napja vagyunk itt, de már a 2 nap óta folyamatosan az az érzésem, hogy már nyári szünet van, s most már mindig ilyen jó idő lesz egészen őszig, annak ellenére, hogy hazulról esténként kapjuk az SMS-eket az otthoni, nem éppen kellemes időjárásról.
Mosphiloti falucskánál kanyarodunk le a Limassol felé vezető B1-es főútról, s az E104-es úton haladunk kelet felé, Larnaka irányába. Csodás ezen a vidéken a táj, kicsiny, hangulatos falvakkal, kanyargós utakkal, s a föléjük magasodó terméketlen, fehérlő mészkődombokkal. Innen már javarészt lejt az utunk egy hosszú völgyben ereszkedünk lefelé. Nemsokára feltűnnek előttünk a távolban Larnaka házai, mögöttük pedig a mélykék tenger, melyet már 2 napja nem láttunk. Fél 5-re érünk be a városba. Szerencsétlenségünkre útelterelés van, így akaratunkon kívül bekeveredünk a belvárosba, mely Lefkosíához hasonlóan egy komolyabb labirintussal egyenértékű. Valahogy lekeveredünk az este nyüzsgő, hangulatos és szépen kiépített, pálmafákkal szegélyezett tengerparti útra, melyen csupán a hatalmas dugó miatt nem túl jó közlekedni. Visszatekerünk első táborhelyünk közelébe, a Mackenzy Beach homokos strandjára. Bár az esti szél már jóval hűvösebb, a fürdést nem hagyjuk ki! Megcsodáljuk a naplementét, majd próbálunk még egy nyitva tartó boltot találni. Kevés sikerrel. Kenyerünk, folyadékunk még van, de csupán egyetlenegy májkrémünk maradt. Kitekerünk a Sóstó partjára, a Hala Sultan Tekke mecset környékére, első reggelink színhelyére, ahol egy nagyon szuper „piknikezős” helyet építettek ki, padokkal, asztalokkal és kultúrált nyilvános mellékhelyiséggel. S a mediterrán növényekkel és ritkás fenyvessel benőtt ligetben szuper sátorhelyek is találhatók. Ha ezt tudjuk, már első éjjel idő jövünk aludni, nem pedig a tengerpartra!
Már sötétben vacsorázunk, elpusztítok jópár narancsot és banánt, majd keresünk egy nyugodt sátorhelyet és eltesszük magunkat holnapra.
Estig megtett összes táv: 578,7 km
7. nap (2008. március 26. – szerda) - Pihenőnap Larnakában
Larnaka
Táv: 27,23 km
Pihenőnap ide, vagy oda, már reggel 7-kor kipattannak a szemeim. Este hatkor lemegy a Nap, ezután igazándiból nem sok mindent lehet csinálni, így hajnalra már könnyű kipihenten ébredni. Ma ismét nagyon tiszta, páramentes reggel van, csodásak a színek. Járok egyet a ligetben, megkeresem a még első nap elrejtett vázvédő csőszigetelőinket, melyek ugyanott vannak, ahová első nap elrejtettem őket. Hamarosan Dia is előmászik a sátorból. A már reggel is erőteljesen tűző napsugár gyorsan megszárítja sátrunk utolsó páracseppjeit, így ezzel sem lesz gondunk otthon.
A reggelt a Larnakai Sóstó partján és medrében kezdjük. Már első nap és tegnap is megcsodáltuk ezt a nem mindennapi természeti képződményt itt, a reptér szomszédságában, de most végre van rá időnk is, hogy közelebbről szemügyre vegyük.
Az útikönyv szerint télen megtelik vízzel, itt telelnek át a flamingók, s a forró nyár pedig teljesen kiszárítja. Igaz, hogy most még csak március közepe van, de a tó kétharmad része már kiapadt és flamingóknak nyoma sincs. Itt is hasonló a helyzet, mint fenn, a hegyekben. Az átlagosnál jóval kevesebb csapadék hullott Ciprusra a télen.
Sétálgatunk, fényképezkedünk a száraz, sós mederben, melyet a túlparton fekvő mecset tesz egyedivé. Majd bevásárlunk és a reggelit egy hangulatos, dús növényzetű, árnyas elővárosi parkban töltjük.
Larnakában, a köztársaság harmadik legnagyobb, turisztikailag viszont első városában nem tervezünk konkrét városnézést, csupán találomra keresünk fel egy-két helyet. Első utunk a kikötőbe vezet. A „nagy” kikötő, ahonnan a komphajók indulnak, sajna nem látogatható, csak a vitorláskikötő mólóján sétálhatunk végig, ahol turistahajók, „glass boat”-ok sokasága várja az érdeklődőket. Egy idősebb úr szólít meg minket ékes angolsággal, a sziget biciklis adottságairól érdeklődik. Szerintem jobb embereket és jobb időben nem is kérdezhetett volna. Most már tudunk mit mondani neki.
Nagy nehezen itt is találunk egy normális Carefour szupermarketet a város keleti felében, itt veszünk egy kis ajándékot a hazaiaknak és folpack-ot a bicajoknak a repülőútra.
Ezután bevetjük magunkat a belvárosba. Larnakának van talán a legszebb és leghangulatosabb tengerparti sétánya, térkővel borított úttal és széles, homokos tengerparttal. Amint viszont az ember akár egy utcát is beljebb megy, a már többször említett hatalmas forgalommal, szűk, keskeny egyirányú utcák rengetegével találkozhat alig fél méter széles járdákkal szegélyezve. Ha az úton tekerünk az autósok nem férnek el tőlünk, ha pedig a járdán toljuk, akkor a gyalogosok. Igazándiból nem érthető, hogy miért nem lehet legalább pár ilyen utcát sétálóutcává alakítani, egy ilyen kifejezetten turistákból élő nagyvárosban.
A délelőttöt nézelődéssel töltjük, képeslapokat veszünk és nagy nehezen sikerül az otthoniaknak is valami használható emléktárgyat választani az ajándékboltok túláradó giccskavalkádjából. A belváros egy eldugott kis udvarán találunk egy apró éttermet, itt ebédelünk. Természetesen kebabot, méghozzá pitában. Ez már nem olyan nagy adag, mint a törököknél, de két főre így is megkajálunk 10 euróból.
Ebéd után lemegyünk egyet dögleni a tengerpartra. Bár a Nap tűz ezerrel, az erős szél nagyban rontja a napozás élményét. Fürödni sincs olyan nagy kedvem, de még egyszer bemegyek a hullámok közé. Mostanra már szerencsére nem ég a bőrünk, átléptünk a hámlás stádiumába, s Dia felduzzadt kézfeje is lassan apad. Ha még egy kört mehetnénk a szigeten, azt hiszem, már jóval kevesebb gondunk akadna.
Öt óra felé átgurulunk „törzshelyünkre”, a reptér melletti Mackenzy Beach-re, mely jóval nyugisabb, mint a belvárosi strandok. Az elmúlt napok pörgése után már-már sok nekem ez a nagy pihenés, semmittevés, de valahogy ki kell bírni. Elvégre szerintem sok honfitársam cserélne velem helyet ebben a pillanatban, s választaná a larnakai naplementét a hűvös, esős magyar délután helyett.
Este még eltekerünk a Hala Sultan Tekke mecsetig, melyet már távolról sokszor megcsodáltunk, s itt az ideje, hogy közelről is megnézzük! A mecsetet Mohamed próféta egyik nagynénjének, Umm Haramnak emeltek, aki elkísérte férjét az arab hódítás során, de közben itt, a Sóstó partján leesett az öszvér hátáról és kitörte a nyakát. A mecset azonban ilyen későn nem fogad látogatókat. No, nem baj! Egyébként is távolabbról sokkal jobban nézett ki, mint közvetlen közelről. Visszamegyünk a pínealigetbe, megvacsorázunk, majd felaggatjuk a polifoam védőelemeket kerékpárjaink vázára. Mivel csak hajnalban indul a gépünk, nem akarjuk az egész éjszakát a repülőtéren tölteni, inkább kinézünk magunknak egy nagyobbacska asztalt, s hálózsákjainkba burkolózva ezen térünk nyugovóra. Estére ma először befelhősödött az ég, erős és hideg szél fúj a Troodos felől, talán a leghidegebb, amit eddig Cipruson éreztünk.
Estig megtett összes táv: 605,9 km
8. nap (2008. március 27. – csütörtök)- Vissza a hidegbe!
Repülővel: Larnaka Nemzetközi Repülőtér - Bécs-Schwechat
Schwechat – Fischamend – Gönzendorf – Donnerskirchen – Rust – Mörbisch – Fertőrákos - Sopron
Táv: 71,04 km
Éjjeli ¾ 12-kor ébreszt az órám. Gyors pakolás után már úton is vagyunk a mintegy 1 km-re lévő repülőtér irányába. A várócsarnok tele van félkómás, a gépükre váró utasokkal. Mi azonban nem zavartatjuk magunkat, a szokásos nyugalommal és rutinnal nekilátunk a gépek repülőútra való felkészítésének. Hajnali egy órára készen állunk.
Háromnegyed kettőkor megkezdhetjük a becsekkolást. Elég értetlen az itteni személyzet, főleg a bicikli kérdéskörében. Kerékpárokat – szokás szerint – a túlméretes poggyászok pultjánál kell leadni, a „szolgálatos” rakodók viszont felháborítóan kerülik a munkát. Diával emeljük be a csomagokat a szkennere vezető futószalagra. Az én bicajom még csak-csak átfér a gépen, de Diáé folyton megakad. Kérdezzük az egyik fickót, mi legyen? Ő csak ránt egyet a vállán, valamit makog görögül, majd angolra vált s csak annyit mond, hogy menjünk vissza a légitársaság pultjához, és ott érdeklődjünk. „No, már csak az kéne az éjszaka kellős közepén!” – gondolom magamban. A bicaj egyik oldalát kissé megemelem, és határozott mozdulattal lököm be a szkennerbe. Természetesen elakad a gépben a jármű. De ez már nem az én dolgom. Végre megemeli a lusta görög bunkó is a seggét és kirángatja a másik oldalról a gépet. No, ezzel is megvolnánk.
A repülőtér éjszakai élete nagyon egyhangú, sok-sok álmos utassal és nyűgös kisgyerekkel. Három óra után, végre megkezdik a beszállítást a gépbe, s menetrend szerint 3:45-kor el is indulunk hazafelé.
Az út első része számomra nagyon érdekes, ugyanis Ciprus déli partvidékén repülünk végig, s nagyon jól kivehetők Limassol és Páfos fényei, valamint a kinyúló, üllő alakú Akrotíri-félsziget. Ciprus elhagyva maradt a Hold és a végtelennek tűnő Földközi-tenger látványa. Gyorsabban bealudtam, mint idefelé, s már arra ébredtem, hogy valahol Közép-Kelet-Európa szárazföldi része felett repülünk. Az éppen felkelő nap már süti gépünket, de alattunk a táj még sötétbe burkolózik. Ahogy ereszkedünk, feltűnnek a Hanságra jellemző szélerőművek, s távolban a Fertő tó is látszik. Pontosan érkezünk. Reggel 6 órakor mindössze 1 fok van a bécsi reptéren.
Az átlagosnál többet kell várni csomagunkra, ráadásul hátsó gyorszáram csavarjának műanyag fejét letörték, de így is 7-re már bringán ülünk, és hazafelé vesszük az irányt. Az elmúlt napok kánikulái után meglehetősen embert próbáló ilyen fagypont közeli hőmérsékleten tekerni, ráadásul még kesztyűm sincsen. A szél persze most nem nyugatról fúj, mint idefelé, hanem pontosan ellenkező irányból. Mi azonban csak Fischamendig követjük az idefelé teljesített útvonalat, itt délnek fordulunk. Hosszú, unalmas, egyenes, s Ausztriához mérten szokatlanul forgalmas utakon haladunk a hajnali hidegben.
A reptérről 18 km-re lévő Gönzendorf vasútállomásáig bírom, eddigre úgy lefagynak a kezeim, hogy már fékezni sem tudok. Elővarázsolom a táskámból a legvastagabb zoknimat és megkérem Diát, hogy húzza a kezemre. Ő persze nem bízta a véletlenre a dolgot, fel volt szerelkezve vastag, téli kesztyűvel.
A Lajta-hegység lábánál, Mannersdorfban veszünk reggelit, most érezzük igazándiból, hogy még egy kis falusi Billának is mennyivel nagyobb az étel- és italválasztéka, mint egy átlag ciprusi szupermarketnek.
A hideg miatt pillanatok alatt kajálunk, s már nyomjuk is fel a Lajta-hegység lankáira. Kb. 5 km-hosszan átlag 5-6%-os emelkedővel. A hegység – bár nem magas – északi oldalán jelentős hófoltokat vélünk felfedezni. „Cudar idő lehetett itt az elmúlt egy hétben, az biztos” – gondoljuk magunkban.
A kapaszkodásnál már csak a gurulás kegyetlenebb, a hideg szél szinte borotvaként hasít lebarnult arcunkba. Donnerskirchen után egy jól ismert úton, a Fertő tó nyugati partvidékén folytatjuk utunkat.
Most azonban nem a június elején már több, mint 10 éve rendszeresen megrendezendő Fertő tó körüli kerékpártúráink hangulatát árasztja a vidék. Bicajosoknak nyoma sincs a kerékpárutakon. Mörbisch előtt pihenünk egyet, ekkor nézem meg, hogy egy óra múlva van egy vonatunk Sopronból. Jó lenne elérni! Így nem sokat pihengetünk. Az idő egyre kellemesebb, de még így 10 óra után is hideg van.
Mörbisch (Fertőmeggyes) után áttekerünk a (volt) kerékpáros-határátkelőn, vetünk egy gyors pillantást Fertőrákosra, de nem állunk meg sehol. 11 órára megérkezünk Sopron városába. Megvesszük a vonatjegyeket, valamint a boltban egy kis nasit, s már úton is vagyunk Szombathely irányába.
Innen Dia közvetlen csatlakozással utazik tovább Pápára, én pedig szomorúan konstatálom, hogy egy szemernyivel sincsen melegebb, mint 8 nappal ezelőtt, mikor innen útnak indultam. Sőt, azóta a Kőszegi-hegység teteje is hósapkába burkolózik. Ez elég ritka jelenség így április közeledtével. Azt hiszem szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a hazai esős-havas húsvét helyett egy igazi koranyári, mediterrán vakációt mondhatunk magunkénak.
A túra során összesen megtett táv: 677,0 km
Végszó
Ismét megjártunk egy Európától távoli, de mégis európai szigetországot, s megismerkedhettünk szépségeivel. Ha megpróbálnám Ciprust az általam már kerékpárral bejárt mediterrán országokhoz (Olaszország, Franciaország, Spanyolország) hasonlítani, akkor talán ez bizonyulna a legjobb kerékpáros paradicsomnak (bár a többi ország tengerpartjain nyáron a főszezon alkalmával tekertem). Nézzük csak, melyek azok a tényezők, melyek kerékpáros szempontból kedvezővé teszik ezt a kicsiny szigetországot:
- útjai szélesek és kisforgalmúak, hatalmas útpadkával
- az útvonalak többnyire látványosak és a főbb látnivalók viszonylag közel esnek egymáshoz
- nagyon jó hegyvidéki utak épültek a hágók szerelmeseinek
- nagyon sok jó, elhagyatott tengerpart van, ahol minden gond nélkül táborozhatunk (azon sátras utazók, akik nem szeretnek vadkempingezni, nagy gondban lesznek, ugyanis nem sok kemping van a szigeten)
- a szigeten mindenütt profi útjelző táblák vannak, így szinte képtelenség eltévedni
Persze azért itt is vannak olyan dolgok, melyek megnehezítik a kerékpárosok életét:
- bolthálózat szegényes és az európai átlaghoz képest drágább
- üdítőitalból és ásványvízből a hatalmas kereslet ellenére nagyon kicsi és drága a kínálat
- a szigeten (főleg a tengerparton) szinte állandóan erős szél fúj
- a városokban itt is (mint általában mindenhol) rossz minőségű és vonalvezetésű kerékpárutakkal találkozhatunk
- a nagyvárosok óvárosaiban képtelenség tájékozódni
Ugyanakkor a többi mediterrán úticélhoz hasonlóan számomra itt sem a turisták számára létrehozott műdolgok jelentették a legnagyobb élményt, hanem azok, melyek nem kerülnek pénzbe. Lehet ingyen csodálni a vörösben úszó naplementéket, nézni a mélykék tenger hullámait. Meg lehet mászni Afrodité-szikláját, valamint fel lehet fedezni a Troodos hegység eldugott és kanyargós útjait, melyen minden kilométer különleges élmény egy – kalandot kedvelő – kerékpáros számára. Ilyen dolgok és még sok más apró érzés van, ami miatt érdemes útnak indulni!
Ciprus bár nagyon messze van tőlünk, de én mégis mindenkit arra bíztatok, ha teheti egyszer (nem feltétlenül nyáron) menjen el a szigetre. S ha már ott van, ne elégedjen meg Larnakával, mert így nagyon ferde képet fog kapni az országról. Keljen bátran útra, akár „pirosrendszámú” autóval, akár busszal, akár kerékpárral. Nem fogja megbánni! De bármilyen járművel is indulunk útra, ne rohanjunk! Gyakran álljunk meg, merüljünk el a sziget számtalan élményében, s a legfontosabbat soha ne feledjük: Ciprust nem elég látni! Ciprust érezni kell!
Reggel fél 8-kor ébredünk. Párás, fullasztó meleg az idő. Alighogy kikászálódok a sátorból, a szögesdrót túloldalán, a reptér területén egy rendőrautóra leszek figyelmes. A fickó, ahogy meglát, kiugrik a járművéből és jön oda a kerítéshez. Hibátlan angolsággal szólít meg: „My friend”. A „barátkozás” azonban csak eddig a mondatrészig tartott, a továbbiakban közli, hogy húzzunk el innen nagyon sürgősen, mert veszélyes és tiltott helyen tartózkodunk. Rekordgyorsasággal pakolunk, de mindez nem elég neki, folyamatosan ismételgeti, hogy AZONNAL el kell hagynunk a helyet. Igazándiból nem értem mi ebben a roppant veszélyes, hiszen az éjszaka már jópár leszállást túléltünk, bár meg kell mondjam zúg is a fejem rendesen tőle. Ahogy elhagytuk a „veszélyes zónát” odahív minket „barátunk”. Diának nincs sok kedve társalogni, de azért elmondatom vele az igazságot: kora hajnalban érkezett gépünk és nem találtunk más szállást. Még egy ideig CB-zget valakivel a rendőr, majd „Isten hírével” útra bocsát minket.
kínálatából válogathat Dia. Már tegnap este megfogalmazódott bennünk, hogy naptejet kéne venni. Dia azonban hiába köröz, hiába érdeklődik, itt olyat nem lehet venni. Pedig a Nap már így is 1:0-ra vezet! Kourion Beach felé vezető útleágazásnál, egy kút mellett reggelizünk az árnyékban. Rajta angol és görög nyelvű felirat: „Nem ivóvíz!”. A Troodosból származó iható vizet csak a marketben lehet kapni kemény 85 centért másfél literjét. Szándékosan nem használnám az ásványvíz szót, mert összetétele annak is csak olyan, mintha itthon sima csapvizet innál. A falu mellett található Ciprus egyik legnagyobb építészeti látnivalója, a Kourion. A maradványok magasan a tenger feletti sziklán a hellén, a római és a keresztény korból származnak. A bejáratnál sorompó van, de itt csak az autósoknak kell fizetni, mi, bicajosok ingyen kaptathatunk tovább. Egyébként nem csak itt, hanem Cipruson szinte mindenhol a főbb látnivalók (a múzeumok kivételével) ingyen látogathatók. Számomra a legfantasztikusabb élmény a Kr. u. 2. században épült 3500 ember befogadására képes ókori görög színház volt. Félelmetes az akusztikája, s ha esetleg unalmas a darab, akkor is lehet gyönyörködni a páratlan kilátásban. Kissé odébb hatalmas, modern tető alatt Eustolios-ház romjait és épségben megmaradt mozaikjait figyelhettük meg. A tető alatt már jobban elviselhető volt a kánikula, melyet pirosodó karjaink egyre kevésbé tudnak már tolerálni. Sok időt elnézegettünk a Kourionban, pedig még hosszú nap vár ránk!
Megpihenünk a köves strandon, elsőként felmászok a legnagyobb sziklára, majd megmártom magam a hűs habokban. A kezem teljesen leégett, s eléggé fel vagyok hevülve, így legalább 8-10 percig fürdőzök a 17 fokos tengervízben. Körbeúszom a sziklákat, megmászok egy-két zátonyt. A partra érve egy idősebb hölgy szólít meg magyarul: „Gondoltam, hogy magyarok lehetnek, mert csak ők ilyen őrültek, hogy bemennek fürdeni”. Ők Limassolban nyaralnak egy szállodában. Kicsit később ismét egy magyar fickó szólít meg. Ő nem nyaralni van itt, hanem medencéket épít. Pedig milyen butaság klóros úszómedencéket építeni egy csodás tengerparton. Igény mégis van rá dögivel!