Légy Te is részese kalandjainknak!
Örömmel tájékoztatunk mindenkit, hogy megjelent Japán-Tajvan kerékpártúra című könyvünk!
Kevés ország ragadta meg figyelmemet annyira sokrétűen, mint Japán. Nevének puszta említése is egymástól teljesen különálló, és helyenként ellentmondásos képzetek egész sorát idézi fel: fából ácsolt ősi szentélyek és hatalmas felhőkarcolók, kocka alakú autók és áramvonalas, villámgyors vonatok, kimonós gésák és öltönyös üzletemberek, ódon nádtetős falvak és vibráló, neonfényben úszó városi dzsungelek. Elképesztő, hogy ezek a képek mind helytállóak. A hagyomány és modernség e furcsa egyvelege teszi a japán utazást csodálatos élménnyé.
2016 nyarán egy saját szervezésű, háromezer kilométeres kerékpártúra révén jutottam el Japánba. Tokióban szálltunk le, s nagyjából tudtam, mire számíthatunk, hiszen a Föld legnagyobb urbanizációs területén, a 36 milliós metropoliszon kellett átverekednünk magunkat. Egy szál biciklin. Japánban járva alapvetően két környezeti tényező határozta meg túránkat: ha az óceánparti viszonylag sík részeken kerekezünk, összefüggő nagyvárosokon át vezetett utunk. Ezen a szűk sávon él a 127 milliós lakosság 78%-a. A Japánba látogató turisták túlnyomó többsége bele sem gondol, hogy a hatalmas felhőkarcolók, mértani pontossággal rendezett japánkertek és a szüntelenül forgalmas többsávos utak mögött is van élet. Ám ha a sziget belseje felé vesszük az irányt, hatalmas, szinte áthatolhatatlan dzsungellel benőtt, gyakran ködbe burkolózó hegyvonulatok várnak ránk. Számomra az „igazi Japán” itt kezdődött...
Megjelenés korlátozott számban nyomtatott formátumban. A nyomtatott példányok elfogyása után kizárólag elektronikus formátumban (pdf) lesz elérhető.
Terjedelme: 118 oldal (FR4)
Fekete-fehér fotókkal illusztrált
A könyv jelenleg már csak elektronikus (PDF) formában érhető el.
Ára: 500 Ft
Írta: Puskás Zoltán
 |
 |
Részlet a könyvből:
– Distance to Destination: 55 km – pillantottam rá az előttem lévő ülés háttámlájába épített kijelzőre. Befordultunk a célegyenesbe! A hatalmas Boeing fékszárnyait és orrsegédszárnyait már kiengedte, ezzel próbálta lefékezni a többszáz tonnás repülő tömeget az ideális 270 kilométer per órás leszállósebességre. A majdnem tizenegy órás repülőút kétszázötven elcsigázott utasa és tizenöt főnyi személyzete már feszülten várja, hogy a kerekek végre talajt érezzenek maguk alatt.
– Még mindig nem látni semmit – közlöm Diával, ahogy kipillantok az ablakon – pedig már háromezer méter alatt vagyunk!
Ezen sajnos nincs mit csodálkozni! Alig negyven perce tíz kilométer magasan belerepültünk a tejfehér ködbe, s azóta csak műszereink és remélhetőleg pilótáink tudják, hogy merre járunk. Japánt ennél jobban nem tudták volna elrejteni szemünk elől!
Tíz hónappal ezelőtt, mikor elhatároztuk, hogy ezen a nyáron meghódítjuk ezt a misztikus országot még olyan simának és egyértelműnek tűnt minden. Lenyűgöztek a virágzó cseresznyefák, a meghitt szentélyek, az ködbe burkolózó hegyek, dzsungelek. Ám tudtam, hogy mindenhol ott lesz a civilizáció nyoma: a hatalmas forgalom, az átláthatatlan méretű kaotikus nagyvárosok, megannyi idegen, s egy kerékpáros számára kellemetlen vidék. Ezért amennyire vártam, annyira tartottam is a túrától.
– „Japánért vagy rajong valaki, vagy ki nem állhatja, vagy nem érdekli semmilyen szinten.” – írta nekem egy régi, gyermekkori barátom az egyik nekem címzett üzenetében. Szepi (Virág Eszter) messze az első kategóriába tartozik. Tinédzserként volt szerencséje kiutazni egy cserkész világtalálkozóra, azóta teljesen új irányt vett élete: japán szakon végzett az ELTÉ-n, s jelenleg is magyar-japán tolmácsként dolgozik Esztergomban a Suzukinál. Sokszor eszembe jutott ez a mondat, ahogy hónapról-hónapra haladtam az út terveivel. Rengeteget olvastam, útikönyveket, szubjektív beszámolókat egyaránt az országról, de nem lettem rajongó, s az utálat sem lett úrrá rajtam. Pedig tényleg érdekelt!
– „Kellő tisztelettel, alázattal és nyitottsággal mindenkinek megadja Japán azt, amit remél tőle.” – szóltak hozzám Szepi gondolatai – „Nem az a lényeg mi van itt vagy máshol, és mi van ott, hanem, hogy Japán egy külön világ, nem hasonlítható semmihez, mert mindent, amit átvesznek máshonnan, a saját életvitelükhöz formálnak. Nem úgy büszkék, mint az amerikaiak, ők ezt tartják magától értetődőnek, de közben minden európai dologtól és embertől tátva marad a szájuk. (...) Szívjatok Magatokba, amit csak lehet Japánból!”.
Igen, ezért indultunk útnak. Ám hiába a sok-sok átlapozott oldal, hiába a személyes segítség. Még mindig úgy érzem, ennyire felkészületlenül még egy országba sem érkeztem meg. Vajon mi vár ránk ott lenn, a felhők alatt?
– Ezer méter, még mindig semmi – jelentem Diának. Kigyulladtak a gép szárnyain a leszállófények, ám ezek sem tudták áttörni a vastag felhőtakarót. Néhány kisebb légörvénytől eltekintve simán ereszkedtünk az ismeretlenbe. „A lényeg, hogy ne add át Magad a rossz érzésnek, csak az új dolgokra figyelj, a többi csak mellékzaj olyan, mint a kabócák éneke, hozzátartozik majd Japánhoz, utána már időd nem lesz erre figyelni.” – csengtek a fülemben Szepi kedves, bíztató szavai, de belül mégis elfogott az aggodalom. Július közepén este hétkor Japánban már teljes sötétség van, ők nem állítanak órát. Próbáltam valami támpontot keresni a földön, de tekintetem elvész a homályban. Próbáltam egyetlen apró pozitív jelzést kapni ettől a rejtelmes országtól, mely sok embert teljesen megbabonáz, ehelyett sűrű esőzóna került utunkba. A gép hatalmas szárnyain függönyként csaptak át a trópusi jellegű zivatar hullámai.
– Odakint ömlik az eső – Dia bosszús tekintettel fogadta a hírt. Gyermekeink születése óta ő már csak kéthetes utakat vállalt, s az utóbbi években nem volt szerencséje. Mindig neki jutottak a túrák hidegebb, esősebb kilométerei. Remélte, hogy ezúttal más lesz.
Átfutott az agyamon, hogy bő egy óra múlva mi is ott leszünk a sötétben, az esőben egy teljesen idegen földön, egy számunkra ismeretlen kultúrájú és szokásrendszerű emberekkel tömött vidéken, s próbálunk majd nyugodalmas helyet keresni. Ahol ki tudjuk pihenni a tízezer kilométernyi, 8 időzónát keresztülszelő utazást. Ahol újra súlya és következménye lesz minden apró döntésünknek és cselekedetünknek. Ahol magunk mögött kell hagyni több, mint háromezer kilométert ezen a fülledt, hegyes és kellemetlenül párás vidéken. Ahol meg kell ismerkednünk a helyi ételekkel és italokkal, hogy biztosítani tudjuk az ehhez szükséges energiamennyiséget. De a legfontosabb, hogy ezek tetejében még jól is kell érezni magunkat. Hiszen mi másért is indultunk volna útnak?
„A lényeg, hogy ne add át magad a rossz érzésnek” – de nehéz ez most! Hátra kell hagyni minden megszokottat, a kényelmest. Hamarosan nyílik a gép ajtaja! A kaland ott kezdődik majd! De könnyű ezt mondani!
Ötszáz méteren végre kibukkantak alattunk a reptér jelzőfényei. Most már mindjárt ott leszünk! Most már el kell engednem minden rossz érzést. A tíz nappal ezelőtti bölcsességfog-műtétem sanyarú emlékét, a fájdalomtól átvirrasztott éjszakákat. Az otthoniak féltő aggodalmát. Minden bizonytalanságot, ami által gyengének tűnik az ember. Hiszen most már nincsen kiút. Így, vagy úgy végig kell csinálni az elejétől a végéig. Elsőre mindig felelőtlen őrültségnek tűnik egy ilyen utazás, ám jobban belegondolva általa juthatunk előrébb az életben. Közelebb céljainkhoz, közelebb önmagunkhoz. Általa érezzük igazán, mi is az az élet.
