96 kilométer, közel 5000 méter szintemelkedés és 22 óra 24 perc az Alacsony-Tátra vadregényes gerincén. Egyedül, kísérő és frissítőpontok nélkül, egyetlen hosszú éjszakán és napon át, a fagyos hegycsúcsoktól a nyárias napsütésben izzó erdőkig. Csillagos égbolt, jeges sziklák, technikás ösvények, kimerítő emelkedők és egy végtelennek tűnő utolsó kapaszkodás a Király-hegy felé. A hajnal első fényei a Gyömbér csúcsán nemcsak a hegyeket világították meg, hanem bennem is helyre tettek valamit. Két évvel a túlvállalások, a sérülések és a futástól való eltávolodás után újra szembe kellett néznem a kérdéssel: vajon képes vagyok még egy ekkora kihívásra? A válaszért végig kellett mennem az Alacsony-Tátra hullámzó gerincén, a sötét éjszakán, a váratlan nehézségeken és a fáradtságon át, egészen a célba érkezésig. Ott nem várt senki, mégsem éreztem magam egyedül. Ez a futás ugyanis nemcsak a kilométerekről és a kitartásról szólt, hanem arról is, hogy újra megtaláljam a bizalmat önmagamban.
Terepfutó cipőben az Alacsony-Tátra gerincén
96 kilométeres gerincfutás magashegyi körülmények között, külső segítség nélkül
Eljött a nap, hogy egy év kihagyás után visszatérjek a terepultra világába. Nem versenyt választottam, hanem egy hozzám közelebb álló egyéni kihívást, melyet kísérő és mindenfaja külső segítség nélkül teljesítettem (azt leszámítva, hogy Certovicában vettem egy kevés meleg ételt).
Ez a kiívás pedig nem volt más, mint a "szlovák Mátrabérc" - az Alacsony-Tátra gerince. Sokban hasonlít a méltán híres magyar versenyre, de legalább ennyi dologban különbözik is tőle: hosszabb, meredekebb, magasabb... és jóval technikásabb útvonal.
2026. október 17. 18:13
A Király-hegy csúcsa előtt két kilométerrel
Az alkony utolsó fényei már nem adnak világosságot. Mögöttem a csúcsok feketébe borultak, csak az ég nyugati sávján dereng még egy halvány pír. Nehéz lábakkal bandukolok felfelé. Ahogy beköszöntött a sötétség, újra elvesztek a távlatok és az arányok. Megtippelni sem tudom, meddig tart még a felfelé. Csak egy végeláthatatlan, kopár, füves dombvonulat emelkedik előttem, amely mögött valahol ott lapul a Király-hegy 1948 méter magas csúcsa. Az utolsó magaslat.
Lábaimban ott van az elmúlt húsz óra közel kilencven kilométere és nagyjából 4800 méter szintemelkedésének minden terhe. Minden lépés nehezebben megy, mint az előző. Visszapillantok. A távolban a már meghódított csúcsok lassan alám kerülnek, egy kivételével. A horizont szélén még mindig büszkén magasodik a Gyömbér 2045 méteres orma. Nem sokkal napfelkelte előtt jártam ott. Mintha egy másik nap lett volna.
Erőt kell vennem magamon, hogy folytassam a gyaloglást. Egyre hűvösebb szél csap át a kopár ormokon, de már nincs kedvem elővenni a melegebb ruhát. Csak menni akarok. Mint egy robot, kaptatok felfelé, egyik lépést teszem a másik után, és várom a megváltást. Várom, hogy végre újra feltűnjenek a hegy tetején álló torony piros fényei. Ezek az apró, élénk pontok tartják bennem a lelket. Ha feljutok, utána már csak ereszkednem kell az első kis faluig. Már nincs olyan messze. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal.
De hiába reménykedtem, hogy ez az utolsó domb. Ahogy felérek, az út újból meredeken lefelé indul, én pedig a következő emelkedőn, egy távoli, fekete csúcson meglátom a várva várt épületet. Még mindig messze van. Egy pillanatra csak állok, és nézem. Aztán lemondóan káromkodok egyet.
Ha ezt tudom, inkább megkerültem volna ezt az értelmetlen vonulatot.
De most már nincs mit tenni. Újra lekocogok a mélybe, miközben a torony piros fényei eltűnnek a szemem elől. És kezdhetem elölről: felkapaszkodni a következő dombra, reménykedni, hogy az már az utolsó lesz, majd újra csalódni, ha nem. Az éjszakában a távolságok végtelennek tűnnek, a percek pedig valahogy hosszabbra nyúlnak. A csúcs mintha minden alkalommal távolabb kerülne, ahányszor közelebb jutok hozzá.
A gerincfutás már csak egy ilyen műfaj.
Az alkony színjátéka mögöttem a Király-hegy csúcsa felé közeledve
2026. október 16. 22:08
Donovaly, centrum
Csontomig hatolt a hideg, ahogy elhagytam a fűtött busz utasterét. Eljött az a pillanat, ahonnan már nincs visszaút. A kis szlovák síparadicsom kivilágított szállodái, panziói még körülvesznek, de jól tudom, néhány perc, és végleg elhagyom a civilizációt. Vár rám a hegy, a magány, az éjszaka annak minden izgalmával és nehézségével.
Lassú kocogással vágok neki a huszonnégy órásra tervezett távnak. A hatkilós táska súlya alatt nem is lenne szerencsés nagyon meglódulni az első aszfaltos szakaszon. Lassan emelkedik a pulzusom, melegednek a lábaim. A közvilágítás gyorsan véget ér, és onnantól mintha egy teljesen más világba kerültem volna. Mohás fenyvesek között kanyarog az út, csak a cipőm monoton csattogása töri meg az éjszaka csendjét. A fejlámpám fényköre élénk sávot rajzol elém, a részleteket azonban elnyeli a sötétség. Nem tudom, de talán nem is akarom tudni, mi lapul körülöttem a bozótban. Medvék is élnek ezeken a hegyeken. Nem tudom, találkozom-e valamelyikkel, ahogy azt sem, mi vár rám a következő huszonkét órában. Egyelőre csak a következő lépést látom magam előtt.
Most egyetlen dologra kell koncentrálnom: hogy minden lépés a lehető leggazdaságosabb legyen. Egy ilyen távon nagyon könnyű elfutni az elejét. A lábak még harapnak, ám minden felesleges és gyors mozdulat sokszorosan megbosszulhatja magát az utolsó órákban. Hogy a testem valóban bírni fogja-e ezt a közel száz kilométert és az ötezer méter körüli szintemelkedést, arra most még nincs válaszom. Ezt majd a hegy dönti el.
Az Alacsony-Tátra gerince régóta birizgálja a fantáziámat, annak ellenére, hogy egy téli Gyömbér–Chopok–Deres körtúrán kívül még egyáltalán nem volt alkalmam bejárni a csúcsait. Komoly logisztikai bravúr kellett ahhoz, hogy egyáltalán el tudjak indulni egy ilyen útra, ráadásul kísérő nélkül. Délután kettőkor, a munka végeztével indultam Budapestről autóval Garamfőig, a tervezett célállomásig. Ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, hiszen így étel és száraz ruha várt a célban, és egy menedék is, ahol a hosszú éjszaka és nap után összeszedhetem magam.
Eredetileg Flixbusszal jöttem volna, de sehogy sem sikerült olcsó szállást találnom az apró faluban. Így maradt az autós megoldás. Egyetlen bizonytalan tényező volt csupán: a két átszállással járó, meglehetősen szoros szlovák helyközi buszközlekedés, breznói és besztercebányai átszállással. Az utóbbi buszállomáson a járat érkezési és a következő busz indulási időpontja megegyezett. Ráadásul ezek voltak a nap utolsó járatai. Ha valamelyiket lekésem, könnyen ottmaradhattam volna futócuccban, az éjszaka közepén, egy idegen városban. De szerencsére minden rendben ment, könnyen és meglepően olcsón utaztam.
Így hát nem maradt más hátra, mint venni egy nagy levegőt, és nekiindulni az Alacsony-Tátra hullámzó gerincének. Nem tudtam, hogy a testem hogyan fogja bírni, milyen lesz az éjszaka, és milyen meglepetéseket tartogatnak a hegyek. Azt viszont tudtam, hogy ezt az utat végig akarom csinálni. Nem azért, mert nem voltak kétségeim, hanem mert a kétségeim ellenére is el akartam indulni.
2026. október 16. 18:30
Garamfő (Telgárt)
A sötétséggel nehéz ködpára és hideg érkezett a völgybe. Kifejezetten kellemetlen volt elhagyni az autó fűtött utasterét. A hosszú, majdnem négyórás utat egyben nyomtam le, sietnem kellett, hiszen így is alig fél órám maradt a busz indulásáig.
Még gyorsan átnéztem az otthon összekészített felszerelésemet. Kísérő és előre biztosított frissítőpontok nélküli futás során teljesen átértékelődik a csomagolás jelentősége. Itt szó szerint életbevágó kérdés, mi kerül a táskába. Ha túl kényelmesre veszem, a felesleges súly lassít majd órákon keresztül. Ha túl spártaira, annak könnyen kellemetlen, szélsőséges esetben veszélyes következményei lehetnek. Mindenre felkészülni nem lehet, de arra törekedni kell, hogy a legfontosabb helyzetekben ne maradjak eszköz nélkül.
Szerencsére a kis, tízliteres futózsákom mérete eleve keretek közé szorította a lehetőségeimet. Végül a következő felszereléssel indultam útnak.
Élelmiszer és frissítés:
- 4 db banán
- 10 db csoki és energiaszelet
- 10 db energiazselé, ebből 6 db hidrogél
- 250 g ropi
- izotóniás italpor, nagyjából hat adag fél literes ital elkészítéséhez
- 1 zacskó csokis banán
Ital:
- 2 × 0,5 liter tea
- 1 liter kóla
Ruházat:
- téli futónadrág
- vékony polárfelső
- vékony futónadrág a táskában
- sapka, vékony futókesztyű, csősál
- vékony pehelykabát, amelyet indulás előtt levettem, és a zsákba gyömöszöltem
Egyéb felszerelés:
- 2 db fejlámpa
- személyi igazolvány
- bankkártya
- telefon
A zsák induláskor 6,5 kg-ot nyomott. Elsőre nem tűnt könnyűnek, de tudtam, hogy óráról órára egyre nehezebbnek érződik majd. A ruházat összeállításánál is kompromisszumot kellett kötnöm: a pehelykabát még éppen befért a táskába, több ruhának már nem maradt hely. A polárfelsőt ezért nem is vittem magammal, csak később, másnap, a nappali melegben került elő. Az éjszakai szakaszon amúgy is lassabb haladásra számítottam, a nappali órákra pedig már könnyebb felszereléssel terveztem. Azt reméltem, hogy a sötétben elvesztegetett időt később valamennyire vissza tudom nyerni.
Sokat törtem a fejem a felszerelés összeállításán, végül a könnyű, gyorsan ható zselék nyertek
Ahogy eljött az indulás ideje, vettem egy nagy levegőt, és kisétáltam a közeli buszmegállóba. Még ott is azon járt az eszem, milyen könnyű lenne visszasétálni az autóhoz. Egyetlen döntés, és megkímélhetném magam az előttem álló huszonkét óra szenvedésétől, fáradtságától és fájdalmától.
De akkor most nem állnék itt. Nem indulnék neki a hegyeknek, és ez a beszámoló sem születne meg.
Felszálltam a buszra. Ahogy a jármű elindult, és búcsút intettem Garamfőnek, még nem tudtam, milyen állapotban látom viszont a falut. Csak abban lehettem biztos, hogy hosszú éjszaka és egy még hosszabb nap vár rám.
2026. október 17. 6:59
Gyömbér-csúcs (az Alacsony-Tátra legmagasabb hegye – 2045 m)
43 km
Egyhangúan telt az éjszaka. A rövid, erdős szakasz után hamar elértem az első ezerkétszázas csúcsot, onnantól pedig szinte végig az erdőhatár környékén haladtam. Néhány meredek lejtő bevezetett az erdő sűrűjébe, ám többnyire hatalmas, füves gerincszakaszok követték egymást, pazar kilátással. A kristálytiszta időnek köszönhetően hihetetlenül sok csillag ragyogott felettem, jobbra és balra pedig apró falvak fényei szegélyezték az utamat.
Szigorúan tartottam magam a frissítési tervemhez, nagyjából óránként ettem és ittam egy keveset. Nem akartam megvárni, amíg a testem jelzi, hogy kifogytak a tartalékok. Kétóránként belefért egy rövid, alig néhány perces pihenő is. Ilyenkor levettem a táskát a hátamról, lekuporodtam a földre, és a széltől valamennyire védett helyen, nyugalomban vettem magamhoz néhány falatot.
Eleinte csak sötét, komor hegycsúcsok következtek. Mindegyik egyformának tűnt, mégis egy kicsit magasabb volt az előzőnél. Tempós felgyaloglások és közepesen lendületes lefutások követték egymást óráról órára. Nem volt ebben semmi különös, semmi emlékezetes. Csak mentem előre, egyik csúcsról a másikra, miközben a sötétség elrejtette előlem a távolságokat, és szinte minden kaptató egyformának tűnt.
Hajnali négy körül aztán végre megpillanthattam a hegység legmagasabb régióját: a Déres–Chopok–Gyömbér hármast, azokat a csúcsokat, amelyek átlépik a kétezer méteres magasságot. Az Alacsony-Tátrán kívül Szlovákiában csak a Magas-Tátrában találhatók kétezres csúcsok, és meg is fordult a fejemben, hogyan lehet ilyen lekicsinylő névvel illetni az ország második legmagasabb hegységét. A növekvő magasságot nemcsak az egyre hidegebb időjárás jelezte, hanem a Chopok csúcsa melletti felvonó kivilágított épületegyüttese is, amely csúcsról csúcsra egyre közelebb került hozzám.
Itt már minden létező ruhadarabot magamra vettem, és a pehelykabátban sem izzadtam. A hőmérséklet mínusz négy fok környékére süllyedt, az enyhe északkeleti szél pedig a gerincen néha kellemetlenül hűvösen csapott át. Ahogy egyre magasabbra értem, a hegy jellege is megváltozott. A lankás, füves lejtőket fokozatosan meredekebb, sziklás gerinc váltotta fel.
Elsőként a Déres sziklás csúcstömbje alá értem, amely mindössze négy méterrel haladja meg a kétezer métert. A sziklák jegesek, fagyottak voltak, így kellett némi ügyesség, hogy felkapaszkodjak rajtuk. Bár mindhárom csúcs megmászása kisebb kitérőt jelentett, semmiképp sem akartam kihagyni őket. Nem azért jöttem, hogy a lehető legegyszerűbben jussak végig az útvonalon. Ha már itt vagyok, szeretném megélni azt is, amit ezek a hegyek kínálnak.
Innen már szinte karnyújtásnyira látszott a Chopok, amely szintén hasonló, sziklás magaslat. Az Alacsony-Tátra legnépszerűbb „zarándokhelye” ebben a hajnali órában teljesen kihalt volt. Nem hiszem, hogy sokan látják ilyennek!
Ahogy ereszkedtem, a keleti égbolton lassan megjelent a hajnalpír. Hosszú órák óta először éreztem, hogy valami változik körülöttem. A sötétség még mindenütt ott volt, de a horizonton már derengett a fény, és a hegyek lassan kezdtek alakot ölteni. A 2045 méter magas Gyömbérre kapaszkodva láttam meg az első embereket, akik bizonyára napfelkeltét nézni indultak a közeli menedékházból.
Furcsa volt ennyi magányos óra után embereket látni. Mintha egy másik világba léptem volna át. Az éjszaka folyamán csak én voltam, a fejlámpám fényköre és a végtelennek tűnő hegygerinc. Most pedig ott álltak körülöttem mások is, akik számára ez a hajnal talán csak egy szép hegyi reggel volt. Nekem viszont sokkal többet jelentett.
A csúcsról csodálatos kilátás nyílt északra, a Magas-Tátra irányába. A sötét kontúrokból percről percre bontakoztak ki a részletek, és egyre tisztábban rajzolódott ki az a csipkézett gerinc, amely mindenkit ámulatba ejt, aki közelít hozzá. Ahogy a fény lassan átvette az uralmat, a hegyek is visszanyerték valódi arányaikat. Ami az éjszakában csak fekete foltok és bizonytalan körvonalak halmaza volt, most lenyűgöző, részletgazdag tájjá változott.
Bár még az út felét sem hagytam magam mögött, és alig negyvenhárom kilométernél jártam, nagy elégedettség töltött el. Jó volt ott állni, és tudni, hogy nemcsak túléltem ezt a sötét éjszakát, hanem minden pillanatát, minden szépségét magammal hozhattam. Nem tudtam, milyen nehézségek várnak még rám, és azt sem, hogy a testem meddig bírja majd. De abban a pillanatban ezek a kérdések háttérbe szorultak.
Néhány percre megálltam a csúcskeresztnél, és csak bámultam ki a fejemből. Annyi élmény, gondolat és érzés kavargott bennem, hogy szinte lehetetlen volt szavakba önteni őket. Bár az út nehezebbik fele még előttem állt, és fogalmam sem volt, milyen állapotban érek majd a végére, valami mégis kezdett a helyére kerülni bennem.
Két éve túlvállaltam magam, három, ehhez hasonló ultrát is bevállaltam, és a testem előbb-utóbb jelezte, hogy ez már sok neki. Jöttek a sérülések, a futás iránti lelkesedésem is megkopott, miközben egyre jobban hiányzott az a fajta terhelés és teljesítmény, amelyet ezek a kihívások jelentettek. Ezért is indultam annyi bizonytalansággal: féltem attól, hogy a testem talán már nem áll készen egy ekkora útra.
Most, a Gyömbér tetején, negyvenhárom kilométerrel a lábamban, egy átdolgozott éjszaka után kezdett igazán tudatosulni bennem az, amit már a felkészülés során is éreztem: igenis jó formában vagyok, és képes vagyok még egy ekkora kihívásra.
És bár tudtam, hogy az út nehezebbik fele még előttem van, mégis úgy éreztem, hogy sikerült ahhoz az emberhez visszatalálnom, akinek mindig is látni szerettem volna magam.
A felkelő nap a Gyömbér alatt található Stefanika menedékház mellől szemlélve
2026. október 17. 8:42
Ördöglakoma-hágó (Čertovica)
52 km
Hosszú, meredek lejtő végén érkeztem meg az Alacsony-Tátra egyetlen közúti átkelőhelyéhez, az 1232 méteren fekvő Ördöglakoma-hágóhoz. Néhány panzió és kisebb étterem jelezte csupán, hogy hosszú órák után ismét visszatértem a civilizációba. Ahogy magam mögött hagytam a komolyabb csúcsokat, és néhány kisebb hullám után megkezdtem a kényszerű ereszkedést, egyre nyilvánvalóbbá vált, milyen fontos szerepe lesz ennek a helynek a túra folytatásában.
Lejtőzés a Gyömbér csúcsáról
A Nap egyre magasabbra emelkedett a kristálytiszta égbolton, és hamar eltüntette az éjszakai fagy nyomait. A hőmérséklet emelkedésével azonban az is világossá vált, hogy élelmiszer és folyadék utánpótlása nélkül nem indulhatok tovább. A gyomrom kezdte megsínyleni az éjszaka elfogyasztott rengeteg szénhidrátot és koffeint. A banán már az éjszaka közepére elfogyott, a zselék és a csoki pedig óráról órára egyre nehezebben csúsztak. Tudtam, hogy most már valami rendes, laktató ételre van szükségem. Ha ezt nem oldom meg időben, a következő órák könnyen komoly szenvedéssé válhatnak.
Be is tértem egy kis étterembe, amely éppen a nyitásra készült, de közölték, hogy a konyha csak tíz órakor kezd dolgozni. Nem örültem a kényszerű várakozásnak, hiszen már így is hosszú út állt mögöttem, és még csak a táv felénél jártam. Hamar beláttam azonban, hogy az az egy óra, amit most elveszítek, a végén akár kamatostul is megtérülhet. Így hát maradtam.
Megszabadultam a meleg ruháimtól, a téli futónadrágot nyárira cseréltem, a pehelykabátot visszagyömöszöltem a táskába, a polárfelsőt pedig a derekamra kötöttem. Izotóniás italt kevertem a kulacsaimba, feltöltöttem az órámat, és tájékoztattam az otthoniakat arról, hogy hol járok.
Tíz óra után végre megérkezett a várva várt csirkeburger sült krumplival. Nem éppen az a klasszikus ultrafutó-frissítés, amire az ember elsőre gondolna, nekem azonban pontosan erre volt szükségem. Jóízűen megettem, és közben hagytam, hogy a testem egy kicsit megpihenjen. Mire újra útnak indultam, érezhetően jobb állapotban voltam. Az erőm visszatért, a gyomrom megnyugodott, és fejben is újra összeszedtem magam. Az egyórás várakozás végül kulcsfontosságúnak bizonyult: nem elvesztegetett idő volt, hanem befektetés a folytatásba. A futás neheze még hátravolt, de most már újra hittem benne, hogy végig tudom csinálni.
2026. október 17. 13:34
Zandra-havas (Zadná hoľa, 1627 m)
67 km
A csúcsról végre újra feltárult előttem a Király-hegy fenséges magaslata. Utoljára hajnalban, a Gyömbér tetejéről láttam, és már akkor is hihetetlenül közelinek tűnt. Most ismét ott magasodott előttem, bár a távolságot alighanem inkább a hegy hatalmas mérete miatt éreztem ilyen csalókának.
A nap folyamán szépen tettem a dolgomat. Haladtam, ahogy tudtam, szinte folyamatosan, hosszabb megállások nélkül. Čertovicáig az ötezer méteres szintemelkedésből már 2900 métert magam mögött tudhattam, és a pihenő után végre újra rendben éreztem magam. Arra számítottam, hogy a délután már könnyebben futható, kevésbé megterhelő szakaszokat tartogat, ahol valamelyest visszanyerhetem az éjszaka és a délelőtt során elvesztegetett időt.
A hegyeknek azonban más elképzelésük volt.
Hiába látszik a Király-hegy, még innen is elképesztően messzinek tűnik
Čertovica után az útvonal nagyjából tizenkét kilométeren keresztül nem kapaszkodott vissza a korábban megszokott magasságba, hanem 1300–1400 méter körül kanyargott tovább. A szintprofilt nézve ezt előzetesen könnyed, átfutós szakasznak gondoltam. Ehhez képest a futás technikailag egyik legnehezebb része következett. Vadregényes, szigorúan egynyomos ösvény vezetett az erdőben, amelyet belógó ágak, bedőlt fák és mindenfelé keresztbe-kasul futó gyökerek nehezítettek. Az ösvény rengeteg kanyarral, meredek, sokszor teljesen értelmetlennek tűnő fel-le szakaszokkal tarkítva vezetett előre. Sok helyen még a futás gondolatát is el kellett engednem: a terep egyszerűen nem tette lehetővé a folyamatos futómozgást.
A napsütés közben egyre erősebben éreztette a hatását. A déli kitettségű hegyoldalon, ezen a viszonylag alacsony magasságon már szinte nyárias meleg volt. Szerencsére két olyan forrást is találtam, amely még nem száradt ki teljesen, így sikerült elegendő vizet szereznem ahhoz, hogy átvészeljem a nap legmelegebb óráit.
Mindezek ellenére lelkileg rendben voltam. A Čertovicán elfogyasztott étel megtette a hatását, visszatért az erőm, és a vártnál jóval nehezebb terep sem tudott különösebben kizökkenteni. Nem ilyen délutánra számítottam, de nem is volt más választásom, mint alkalmazkodni hozzá. Haladtam tovább, ahogy a terep engedte, miközben a távolban újra és újra feltűnt a Király-hegy hatalmas tömbje. Még mindig messzinek tűnt a cél, de legalább már tudtam, hogy a testemmel nincs különösebb baj. A többit pedig majd megoldja az út.
2026. október 17. 20:34
Garamfő (Telgárt)
96 km
A Király-hegy lábánál fekvő kis falucska fényei szinte belevesznek a sötétségbe. A gyéren megvilágított, apró utcák félhomályában mégis otthon érzem magam. Látványra alig különbözik attól, ahogyan tegnap este magam mögött hagytam. Ugyanaz a sötétség vesz körül, mégis nehéz leírni azt az elégedettséggel teli boldogságot, amit az autóm megpillantásakor érzek.
Fájó lábaimról végre lekerül a 96 kilométeres, közel ötezer méter szintemelkedéssel nehezített, roppant technikás terep minden terhe. Testemben a fáradtság minden fokozata jelen van, a lelkem mégis valahol egészen máshol jár. Mintha a fizikai valóság és az, amit belül érzek, két külön világ lenne. A testem már csak pihenni akar, bennem mégis olyan elégedettség és nyugalom van, amelyet nehéz szavakba önteni.
Hiába vár étel és ital, én már csak aludni szeretnék. Péntek reggel fél hét óta nem hajtottam álomra a fejem, vagyis közel harmincnyolc órája vagyok ébren, és több mint huszonkét órája terhelem folyamatosan a szervezetemet. Nem csoda, hogy most már a pihenés az egyetlen, amire igazán vágyom.
Alig másfél órával korábban még a Király-hegy fagyos csúcsán álltam. Az alvás ott még nem volt opció, csak egy távoli cél, amely felé minden erőmmel igyekeztem. Végül sikerült feljutnom az utolsó csúcsra, a torony pedig, amelyet korábban csak távoli, piros fényekként láttam a sötétben, most már karnyújtásnyira volt tőlem. Hideg volt, és a Magas-Tátra felhőbe burkolózó csúcsai felől egyre erősebb szél érkezett, de öltözni már nem volt erőm. Tudtam, hogy ha elérem az erdőhatárt, onnantól már nem lesz szükségem a meleg ruhákra.
Egyetlen dolgom maradt: leküzdeni az utolsó ezer méter szintkülönbséget. Próbáltam a lehető legnagyobb sebességre kapcsolni, de a 15–20 százalékos meredekségű, sziklás ösvényen ez korántsem volt egyszerű. Közben magam is csodáltam a lábaimat, hogy a mögöttem álló hosszú órák és a fáradtság ellenére még mindig milyen biztosan, milyen jól koordináltan végzik a dolgukat.
A sziklás ösvény végül széles, meredek földúttá szelídült, majd a falu határában aszfaltra váltott. Végre fellélegezhettem. Ekkor már nagyon számoltam vissza a kilométereket, és minden megtett méterrel közelebb kerültem ahhoz, amiről az előző éjszaka még csak reméltem, hogy sikerül elérnem.
Este 20:32-kor értem célba. Összesen 22 óra 24 percet töltöttem a pályán, ebből 19 óra 51 percet mozgással.
Nem várt senki. Nem volt célkapu, taps, gratuláció vagy ünneplés. Ugyanúgy egyedül érkeztem vissza Garamfőre, ahogyan előző este elindultam. Mégsem éreztem magam magányosnak. Az elmúlt huszonkét órában annyi mindent éltem át, annyi kétséggel, nehézséggel és örömmel kellett szembenéznem, hogy a célba érkezés pillanatában már nem volt szükségem külső megerősítésre. Tudtam, mit hagytam magam mögött, és azt is, mit vittem magammal ebből az útból.
A testem kimerült volt, a lábaim fájtak, és alig vártam, hogy végre lefeküdhessek. Belül azonban valami egészen más töltött el. Nem egyszerűen annak örültem, hogy teljesítettem a kitűzött távot. Annak örültem, hogy újra megtapasztalhattam, mire vagyok képes, és hogy a kételyeim ellenére is végigmentem azon az úton, amelyre elindultam.
A hegyek között töltött éjszaka és nap véget ért. A falut ugyanaz a sötétség borította, mint induláskor, de én már nem ugyanaz az ember voltam, aki előző este felszállt a Donovalyba tartó buszra.
A szomszédos Magas-Tátra vonulatai a Király-hegyről nézve
