A 2026-os, északi sarkkörön túli kerékpártúránk egyik legnagyobb dobása egyértelműen a Kebnekaise csúcsának meghódítása volt. A hegy nehézsége nem a magasságában, vagy a technikai nehézségében, hanem annak elszigeteltségében rejlik. A Skandináv-hegység egy eldugott vidékén, mindentől távol található. Kirunából bringák nyergében kezdtük meg a 70 kilométeres oda-vissza utat feléje, hogy a bringákat hátrahagyva még egy 42 km-es körrel feljussunk a csúcsára. Az időjárás errefelé nagyon változékony, s mivel a mászás során a hegy tetején óránkon keresztül a gerincen, nagy magasságban kell gyalogolni, könnyen lehet, hogy a könnyűnek hitt séta a végén igazi élet-halál harccá válik.
A Kebnekaise meghódítása
A Kebnekaise Svédország legmagasabb hegytömbje, az ország északi részén, Kirunától mintegy 80 kilométerre nyugatra, a svéd Lappföld magashegységi vidékén. Két fő csúcsa van: a sziklából álló északi csúcs 2096,8 méter, míg a déli csúcs egy gleccserrel borított csúcs, amelynek magassága folyamatosan változik. A déli csúcs korábban Svédország legmagasabb pontja volt, de a gleccser olvadása miatt 2018-ban az északi csúcs lett a magasabb.
A déli csúcs a leggyakrabban mászott úticél, és a nyugati útvonalon technikailag kevésbé nehéz, de fizikailag komoly kihívás: a Kebnekaise Fjällstationtől oda-vissza nagyjából 18 km és körülbelül 1800 méter szintemelkedés vár a túrázóra. A magashegyi környezet miatt azonban a hó- és jégviszonyok, a gleccserek, a szél és az időjárás komoly veszélyforrást jelenthetnek.
Adatok a túráról:
- Túra időpontja: 2026. július 16-17.
- Útvonal: Enoks - Kebnekaise Fjällstation - Vierranvárri csúcs - Kebnekaise, Déli csúcs és vissza
- Túratáv: 34,22 + 10,36 km, összesen 44,58 km
- Szintemelkedés: 2222 + 100 = 2322 m
- Meghódított hegycsúcs: Kebnekaise, Déli-csúcs (2896 m)
- Résztvevő: Puskás Zoltán
Térkép
A részletes, nagyítható térképhez kattints a képre
Túrabeszámoló
A Kebnekaise árnyékában
Már Kirunában tudtuk, hogy nem lesz egyszerű dolgunk. Négy napra előre kellett gondolkodnunk. Négy nehéz és emberpróbáló nap állt előttünk, s pontosan tudtuk, hogy ezen a bevásárláson most sok múlhat, hiszen a térképet nézve hamar kiderült: a következő lehetőség nem néhány kilométerre, hanem egészen más léptékben értelmezhető távolságra lesz. A terv szerint egy nap alatt eltekertünk volna Nikkaluoktáig, onnan gyalog fel a Kebnekaise lábához, másnap pedig jöhetett volna a csúcsmászás.
A hegy azonban nem igazán törődött a terveinkkel.
Kiruna után egy idilli autóspihenőben vertünk tábort. Saját kis faházunk is volt, így este még egészen kényelmes körülmények között ültünk a következő napok térképe fölött. Majd – ahogy mindig szoktam – rápillantottam a Mountain Forecast oldalára az aktuális időjárás előrejelezésért. Ekkor jött a döbbenet. Két nappal ezelőtt még teljesen más szerepelt itt. Holnap délelőtt még elfogadható időt ígért a csúcsra, délutántól azonban romlani kezdett az idő, másnapra és az onnan következő napokra pedig orkán erejű szelet jósoltak kiadós havazással. Ez így nem lesz jó! Ha fel akarok jutni a Kebnekaise-ra, akkor holnapután már késő lesz.
Holnap kell próbálkoznom.
Túl messze volt még a hegy! Ez azt jelentette, hogy a bringázás és a gyalogtúra után nem marad idő pihenni. Egyetlen napba kellett belesűríteni mindent.
Reggel jó korán keltünk. Felpakoltuk a bringákat, és szinte egyvégtében tekertünk Nikkaluokta felé. Az út néptelen volt, dombos, de a lábak ekkorra már jól tudták a dolgukat. Sőt, a gyalogos út első szakaszán is még nyeregben maradhattunk. Az első 6 km már ösvény volt, de javarészt még kerékpározható. Igaz volt egy függőhíd és néhány pallós szakasz is a mocsarak fölött.
A Laddjujavri-tó partján álló Enoks kis étteremnél aztán hamar elfogyott a kerékpározható út. A bringákat az útszéli nyírfák gondjaira bíztuk, innentől már gyalog folytattuk az utat.
Innen még 24 km nehéz gyaloglóterep válaszott el minket a hegycsúcstól. Ennek első fele térképen könnyűnek tűnt, hiszen alig tartalmazott szintemelkedést. A valóságban már kevésbé. Sziklák, sáros szakaszok, folyamatos emelkedők és lejtők váltották egymást. Bárhogy próbáltunk gyorsítani, a négy kilométeres óránkénti tempót alig tudtuk tartani.
Nagyjából egy kilométerrel a Fjällstation előtt, egy függőhíd ívelt át a bömbölő gleccserfolyón. Ennek közelében találtunk sátorhelyet. Az ég még kék volt odafenn, de a magasabb hegyek teteje ekkor már komor felleg alá bújtak. S a szél is egyre erősebb lett.
A sátrakat gondosan lecövekeltük, aztán leültünk megbeszélni, hogyan tovább. Éreztem, hogy sok volt ma ez a hajnal óta tartó erőltetett menet, s tudtam, hogy a folytatás sem lesz könnyebb. Az egyre romló időjárás és az erős tempó miatt nem lett volna értelme kockáztatni, és én is tudtam, hogy a csúcsmászás után még hosszú út vár rám visszafelé.
Dia és Csabi a sátraknál maradtak, Peti még elkísért a Fjällstationig. Onnantól egyedül mentem tovább.
Az ösvény egyre meredekebben kapaszkodott felfelé. Ahogy beléptem az oldalvölgybe, a szél valamelyest mérséklődött, és közben egészen meglepődtem azon, mennyi túrázó tartott lefelé. Az eddigi napok néptelen Lappföldje után szinte tömegnek tűnt ez a többszáz hátizsákos.
Hamar elhagytam az ezer méteres magasságot. A völgy végében már látszottak a gleccserek. A jégnyelvek éppen csak kikandikáltak az alacsonyan ülő felhők alól. Az út balra ívelt, ám ehhez kereszteznünk kellett a völgy alján végigfutó zabolátlan gleccserfolyamot. A délutáni relatív meleg időjárás és a napsütés miatt a megáradt víz zavaros, hideg és elképesztően sebes volt. A hidat azonban valahogy sikerült úgy elhelyezni, hogy az egyik fő ág húsz méterrel alatta csatlakozott a másikhoz.
Vagyis az egyik ágon át lehetett menni. A másikon nem.
Ott maradtam a parton, és kerestem a helyet, ahol át tudok jutni anélkül, hogy térdig merüljek a jeges vízbe. Láttam, hogy a lefelé tartók is hatalmas kerülővel, a meredek hegyoldalban keresgélik a biztos helyet. Fent ugyanis a patak több kisebb ágra szakadt. Én is inkább biztosra mentem.
Ugráltam egyik kőről a másikra. Kerestem a megfelelő lépést. Közben persze bosszankodtam. Hiszen híd húsz méterrel lejjebb építve mindkét ágat áthidalta volna. S ennek a húsz méternek húsz perc volt az ára.
Az ösvény a völgy után meredeken felkapaszkodott a gerincre, és amikor elértem a rohamtempóban átbukó szürke fellegeket, egyszerre megértettem, mit jelentett az előrejelzésben az a bizonyos „erős szél”.
Alig bírtam megállni a lábamon.
A szél oldalról támadott, nekifeszült a testemnek, és minden egyes lépésért meg kellett küzdenem. Rengeteg fáradt túrázó jött velem szemben. Néhányan erőtlenül, kimerülten s átfagyva botorkáltak lefelé. Az egyikük megállított, s próbált lebeszélni arról, hogy továbbmenjek. Azt mondta, odafent nulla a látótávolság, a szél pedig egyre erősebb.
Nem sikerült meggyőznie.
Talán azért, mert már túl sok kilométer volt mögöttem. Talán azért, mert tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem.
Vagy egyszerűen csak azért, mert amikor az ember egy hegyért 140 kilométert kerül a kerékpárjával, majd 42 kilométeres gyalogtúrát vállal érte, nehéz megfordulni.
Továbbindultam.
Összeszedtem minden erőmet és végül felkapaszkodtam a Vierranvárri 1706 méteres csúcsára. Néhány kőépítmény szélárnyékában pihent még néhány lefelé tartó csapat. Az egyik svéd lány azt kérdezte tőlem, hogy mennyi idő még innen hegy lába. Bevallom őszintén, megtippelni sem tudtam. A csúcsról út több mint száz métert veszített a magasságából, majd egy keményen oldalszeles nyeregből újra emelkedni kezdett.
Innen már egyre kevesebben jöttek szembe. Látszatra közel volt már a csúcs, a hegy ellaposodott, a meredekség megszűnt, de a térkép nem hazudott. Még több mint másfél kilométert kell megtennem ebben az ítéletidőben. A jeges szakaszt elérve még jött szembe egy svéd srác és figyelmeztetett: „a déli csúcson nagyon vigyázzak. A hóban könnyű elveszíteni az irányt. A szél pedig olyan erős, hogy ha letérsz a gerincről, könnyen lesodorhat.”
Bólintottam. Aztán mentem tovább. A gleccserre érve minden eltűnt körülöttem, mintha egy zavaros tóban kellett volna víz alatt úszva megtalálni a helyes irányt.
Csak a hó, a köd és a szél maradt.
Fagypont körüli lehetett a hőmérséklet. Apró szemű jég vágta az arcomat, a szél pedig olyan erővel tombolt, hogy minden lépésnél meg kellett keresnem az egyensúlyomat. A látótávolság alig néhány méterre csökkent.
Egyedül voltam.
Ekkor már nem az volt a kérdés, hogy fel tudok-e jutni. Sokkal inkább az, hogy biztonságosan vissza is tudok-e jönni. Éreztem, ahogy elérem a határt, s pontosan tudtam, hogy itt nem szabad hibázni. Ha eltévedek, nincs kit megkérdezni. Ha kicsúszom, nincs, aki segítsen. Ha valami történik velem, odafent senki sem tudja, hogy pontosan merre vagyok. Egy ilyen helyen a hegy nem büntet.
Egyszerűen csak nem ad második esélyt.
Az egyhangú hómező lassan csúcsgerinccé állt össze. Alattam körvonalazódott az ismeretlen mélység, de tudtam, hogy innen már közel vagyok. Néhány perccel később ott álltam a Kebnekaise déli csúcsán.
2095 méteren, Svédország legmagasabb pontján. Legalábbis régen ez volt az.
A gleccser folyamatos olvadása miatt a déli, jéggel borított csúcs ma már néhány méterrel alacsonyabb, mint a sziklából álló északi csúcs.
Gondolatban még felsejlett, hogy megpróbálom elérni a másik csúcsot is, hisz alig négyszáz méterre volt. Ez nem távolság, az atlétikai pályán egy kör, alig több mint egy perc.
De itt fenn ez a négyszáz méter már teljesen más dimenzió, ezen a napon túl messze volt.
A gleccser gerince meredeken vezetett lefelé, a hóban nem volt rendesen kitaposva az út, s nem tudtam pontosan milyen mélységek és meredekségek rejtőznek alattam. Hágóvas nélkül pedig nem kell sok a kicsúszáshoz. Ráadásul kezdtem kihűlni.
Nem volt értelme tovább kockáztatni, elértem, amit ezen a napon biztonságosan el lehetett érni. Ideje visszatérni!
Néhány száz méterrel lejjebb, a hómező alján egy bivak állt. Ezt már láttam felfelé menet is. Behúzódtam, végre ettem és ittam valamit, majd újra nekifeszültem a szélnek. A visszaút azonban nem lett könnyebb. Az ítéletidőben minden kilométer legalább a duplájának érződött.
Tudtam, hogy amíg nem érek vissza a Vierranvárri környékére, és nem tudom elhagyni a gerincet, addig minden lépés koncentrálós és kimerítő lesz. A szél ugyanúgy oldalról fújt, csak most a jobb kezemet és arcomat fagyasztotta. Nem bizonyult jó segítőnek. Csak mentem, lépésről-lépésre, míg aztán egyszer csak újra kezdett visszatérni az ismert világ.
Lassan kiértem a felhőből, s végre kiléphettem ebből a zárt, szürke világból. Még egy kicsit lejjebb ereszkedtem, és hirtelen újra ott volt előttem az egész táj.
A végtelen zöld völgy, a tavak, a gleccserpatakok és a távoli hegyek.
Mintha az egész egy gombnyomásra történt volna.
A lefelé igyekvő fáradt túrázókat már sorra előztem. Újra jött a patak, a bosszantó átkelés a sziklákon, majd a végtelennek tűnő völgy, mely valahol távolban a reggeli táborhelyünket rejti.
S még egy fontos dolog tért vissza: a térerő. Végre üzenhettem: megvagyok, bő egy óra múlva érkezem.
Ennyi elég volt, nem kellett több. Tudták, mit jelent.
Amikor leértem a sátorhoz, már várt a meleg vacsora és a tea.
34 kilométert gyalogoltam, az órám szerint több mint 2200 méter szintemelkedéssel. Nem volt könnyű.
A gerincen töltött nagyjából két óra alatt tényleg eljutottam oda, ahová egy hegyen nem szívesen jut el az ember, a saját határaimhoz.
De most már lent voltam, fáradtan, de biztonságos környezetben, s ez volt a legfontosabb.
Jól esett a vacsora, s a meleg tea, s este sem kellett elringatni.
Úgy aludtam, mint a bunda.
Másnap már csak tíz kilométer gyaloglás várt ránk az otthagyott kerékpárokig.
Aztán visszaültünk a nyeregbe, hagytam megnyugodni hegymászó énemet, s folytattuk a túrát ebben a csodálatos, lappföldi környezetben.
A Kebnekaise számomra nem azért marad emlékezetes, mert 2095 méter magas, hanem azért, mert ezen a napon egy pillanatra minden leegyszerűsödött.
Nem az volt fontos, hogy hol tartok, hogy hol lesz a következő menedék, sőt egy idő után már az sem érdekelt, hogy mennyi van még hátra.
Csak az számított, hogy jó döntést hozzak a következő lépésnél.
Nem az, hogy soha ne félj. Nem az, hogy soha ne fáradj el. Hanem hogy amikor eljön a nehéz pillanat, képes legyél tiszta fejjel eldönteni, meddig mész el.
A Kebnekaise déli csúcsán ezen a napon én eddig mentem.
A hegy pedig elfogadta a döntésemet.
Az "alaptábor"
