Negyvennegyedik születésnapom alkalmából barátaim különleges ajándékkal kedveskedtek nekem. Kaptam egy nevezést egy igazi klasszikus terepultra, az Ultra Trail Vipava Valley 107 km-es távjára 2023. május 6-ára. Tudom, hogy abszolút a jószándék vezérelte őket, s nagyon örültem a lehetőségnek, de már ekkor tudtam, hogy kőkemény lesz felkészülni és teljesíteni ezt a nem mindennapi, több mint 4500 méter pozitív szintemelkedéssel járó, javarészt sziklás, nehezen futható szakaszokat tartalmazó kihívást. Hosszú felkészülés után május 5-én este végre megérkeztünk a helyszínre, s pár óra múlva már el is rajtoltam, hogy az éjszakát és a másnapot végigfutva egy új emberként térhessek vissza.
Ultra Trail Vipava Valley 2023
Este fél tizenegykor az alig 6000 fős, hangulatos dél-szlovéniai Ajdovščina utcáin általában senki sem ténfereg. De a mai nap kivétel. Szemmel láthatóan a kisváros összes lakója talpon van, még az ötéves kisgyerekek is kint játszanak az utcán. A főtér úgy fest, mint valami fesztivál helyszín: színpad, hatalmas hangfalak, s a legfontosabb: egy díszes rajtkapu mögötte 233 bátor harcossal. Életünk egyik nagy csatájára indulunk, de már ekkor sejtük, hogy nem fog mindenki visszatérni. Alig pár perc múlva eldördül a rajtpisztoly, s magunk mögött hagyjuk a tomboló tömeget, a fényárban úszó, zajos, mediterrán hangulatú utcákat, s ahogy kifutunk a fényből a sötétségbe onnantól tudatosul bennük igazán, hogy mire is vállalkoztunk.
„Bal-jobb bal-jobb, figyeld a tempót! Érezd a ritmust, ne menj a tömeggel, de ne is ragadj be mögéjük.” Az első húsz kilométeren még egyben haladunk a meredek, köves dombokkal tűzdelt, változatos terepen. A fejlámpa kis köre mellett elveszik a táj nagy része, csak a telihold világít felettünk, az enyhe, nyárias éjszakában. A kavicsos dombok meredekségéből érzékelem csupán, hogy kiemelkedtünk a völgyből, ám látképet csak illatok és hangok helyettesítik. Tavaszi virágok és a párás, kövér fű szaga, a lépések moraja, a túrabotok fémes kopogása. Fogalmam sincs, hol járunk, hogy mennyi az idő, teljesen elveszítettem a tér- és időérzékem. Csak magamra figyelek: „jó a tempó, nem rohansz lefelé sem, de nem is fogod vissza a lábaid. Mintha gurulnál.”. Sokszor volt alkalmam gyakorolni az elmúlt időszakban. Hisz ekkora távon minden elhibázott, erőltetett lépés hússzorosan bosszulja meg magát.
Podnanos fényei már látszanak a domboldalból. Lassan megvan az első félmaraton. Frissek még a lábak, alacsony a pulzus. De kell már a kalória, kell a folyadék. Jön az első felmenet, 150 méterről 1238-ra. Tíz kilométer folyamatos emelkedő. Alánk kerül az autópálya. Egyre halkabb a kamionok morajlása. A mezőny láthatóan visszavett kezdeti lendületéből. Eddig engem előztek, most én hagyom el sorra a futókat. Nyugodt az éjszaka, egy bagoly huhogása hallatszik a távolban. A völggyel átellenes, szemközti vonulat csúcsai már velünk egyvonalban, köztünk csillognak apró falvak fényei az enyhe hajnali ködfátyol alatt. Egyre csípősebb a levegő. Talán nyolcszázon lehetünk már? A meredekség enyhül, a magas szálfákat kopár sziklarét váltja fel. Az út még mindig a peremen egyensúlyozik, jobb oldalt szakadék, előttünk már látszik a Nanos fekete kontúrja és pirosan világító antennái. Hátra pillantva egészen elképesztő látvány fogad. Sok-sok kis fényes pontocska egyvonalban a hegy gerincén. A mezőny.
Hajnali három környékén érem el a csúcsot. A frissítőállomáson mindenki kabátban, sapkában. Jól esik a frissítő, de a hat fokos klíma nem túl vendégmarasztaló így rövidben. Felpörögnek a lábak, a sziklás ösvényt jól futható kavicsos út váltja fel, melyet az autók keményre tapostak. Újra hat perc alatt a tempó. Most először nincs előttem senki, már nekem kell figyelnem a jeleket. Szerencsére jó az útvonal jelölése, mindenhol fényvisszaverős kis szalagok, az elágazásban nyilacskák. A tágas, füves fennsík már a múlté, ismét az erdő rejtelmes sötétjében bolyongok. A fenti hűvös itt már keveredik a völgyben rekedt párával, a szemüvegem úgy bepárásodik, mint télen, ha bemegyek egy fűtött helyiségbe. Egyre nehezebb, egyre sziklásabb az ösvény, minden lépést jól meg kell gondolni. Még belegondolni is rossz, hogy ha egyet is elrontasz a százezerből, akkor vége mindennek. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre megpillantom a Vipava falu felett magasodó várat. A telihold már a nyugati égboltról, pontosan a vár ódon falai között tekint le rám jelezvén, hogy hamarosan véget ér az éjszaka.
Az igencsak rövidre nyúlt völgybéli látogatásom után magamhoz vettem a botokat. Egy maratonnal a lábban újabb kemény felmenet jön, mint a lift megyünk fel a majdnem függőleges falba cakkozott apró ösvényen. Nem vagyok már teljesen fitt, érzem, ahogy rám telepszik a fáradság. Azért becsülettel pakolom felfelé a lábakat, ismét magam mögött hagyok néhány futót. Futni persze meg sem próbál senki, jelenleg örülünk a sétának is. Világos van, egy újabb meleg nap köszöntött a mediterrán jellegű Vipava-völgyre, s tudjuk, hogy óráról órára egyre csak melegebb lesz. Rám telepszik az álmosság, mindig ez legrosszabb az éjszakázásban. A hajnal első órái. Most még küzd a szervezetem ellenem, aztán kénytelen belátni, hogy ez az éjszakai pihenés ment a levesbe. Felérek nyolcszázkilencvenre, az első csúcsra. Gyönyörű szakasz következik, ismét kinyílik a táj a völgy peremén egyensúlyozva. Alattunk Ajdovščina. Olyan közelinek látszik és mégis olyan messzi van még! Az útvonal nem kímél minket, a gerinc összes apró csúcsára felszalad az ösvény. A terep sziklás, szinte futhatatlan, s elképesztően technikás. Szívja, gyötri a versenyzőket, minden igyekezete megvan, hogy még így féltáv előtt kicsináljon bennünket. Vánszorgós a tempó, egyszerűen nem lehet haladni! Cres szigetén megtett gyalogtúráim jutnak eszembe, de akkor még nem gondoltam, hogy egyszer az életben ilyen sziklás borzalmakon kell majd futnom. Visszasírom a hazai barátságos ösvényeket, ahol nem kellett minden egyes lépést külön-külön megtervezni.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire beszenvedem magam az 58. kilométernél található Otlica frissítőpontba. Az órám az utolsó 1,5 kilométeren lemerült és a szervezetem is. Éhes vagyok. „Ha itt is csak csipegetnivaló lesz a frissítőponton, akkor akár fel is adhatom.” – fut át a fejemen. De nem, szerencsére itt van meleg étel is, lasagne és palacsinta. Leülök az asztalhoz, s körbepillantok. Mindenki nagyon durván néz ki ez némiképp megnyugtat egy kicsit, hogy nem csak én vagyok totál készen. Csúszik rendesen a kaja, újra beindulnak az energizáló folyamataim, érzem, ahogy új életre kel a testem. Gyors zoknicsere még, s tudom menni kell, nehogy itt ragadjak. Ismét talpon, magam mögött hagyom a sok fáradt harcost. Nem sokáig élvezhetem az aszfalt sima kényelmét, az út újból visszatér a technikás gerincre, újabb futókat hagyok el. Közben azon gondolkodok, hogy az első futók fizikailag hogy képesek ezek a köves szaron hatperceseket futni? Biztos páros ujjú patás őseik vannak!
De nincs mese, hátra van még két bosszantóan magas csúcs, köztük az egész útvonal legmagasabb pontjával. Ismét végeláthatatlan, meredek emelkedő következik, majd egy meredek lejtmenet a következő frissítőpontig. Vedelem az izót, nagyjából egy litert megiszom húzóra, de ezt is kevésnek érzem már. De már csak egy csúcs van hátra az 1237 méteres Kucelj. Bár alig magasabb a Kékesünknél sokkal inkább hasonlít valami kétezres alpesi csúcshoz, mint bármelyik magyarországi hegyhez. De a lejtő sem hoz megváltást, először egy patakmedernek is beillő kőgörgetegben botorkálok, majd egy single track következik, mely szintben halad a meredek oldalon nagyjából három kilométer hosszan. Közben kőfolyásokat keresztezünk, sziklapárkányokon futunk. Azon gondolkozom, ha megkértek volna egy helyi túraszakit, aki a környék összes ösvényét ismeri, hogy állítsa össze a környék legszivatósabb, legbrutálisabb, legkegyetlenebb útvonalát, ő sem tudott volna ennél jobbat összehozni. Egy komplett négynapos alpesi túrát lekocogtam már a mai délelőttön. Egyre jobban várom már a frissítőpontokat, de az órámon csak a percek pörögnek, a kilométerek nem. Egy és háromnegyed óra kell egy 9 kilométeres szakaszhoz, majd a következőhöz is. Pedig tényleg van még erő és próbálkozom is futni, de ennél gyorsabban akkor sem megy. S láthatóan a mezőnynek sem, ugyanis Otlica óta sem nagyon előz senki.
A Vipava-völgy csak nem akar közelebb jönni. Fáj már a talpam, vágják, szúrják az éles kövek. Húzna le a lejtő, de a terep folyton megtöri a futómozgást. Nyolc kilométer újból másfél óra alatt, nem túl erős átlag. S hiába a remény, hogy lejjebb végre találunk egy jól futható ösvényt, esetleg egy javított földutat, mindig talál az útvonal egy technikás ösvényt és egy kis felfutást, hogy megtörje a lejtő lendületét.
Batuje, 86 km. Hihetetlen, hogy itt vagyok. Alig 100 méteren, a völgy alján. Perzsel a déli Nap, rezeg a levegő az aszfalt felett. Érzem, hogy kezd elhagyni az erőm. „Még egy félmaraton, nem sok ugye?” – mondogatom – „nem lesz rekord, de meg tudod csinálni”. De, hogy 16 kilométerre van a következő frissítő? Ezt a szervezők nem gondolják komolyan! Ha még végig a folyó mellett kéne futni hagyjám, de beleraktak még egy vonulatot legalább 6 csúccsal, ötszáz szinttel. Valószínű úgy gondolták, hogy akiket nem sikerült taccsra tenni, a fenti technikás szakaszokon, azok majd itt véreznek el. Egyre lassabb vagyok, egy nagyon erőltetett kocogással indítom az alig 4 kilométeres, sík szakaszt a folyó mentén. Szép lassan jönnek rám a futók, ez határozottan bosszant. Mindig a végén nyír ki a meleg! Ez az, amit a legrosszabbul tudok kezelni.
Próbálom beosztani, a magammal vitt 8 deci folyadékot, de nem könnyű. Szívem szerint egyhúzásra kiszippantanám. Most már nem esik jól semmi. Se a folyadék, se a mozgás, se a létezés. Legszívesebben kilépnék a saját testemből útra bocsájtanám arra a 2-3 órára, ami még a célig hátravan. De ez nem opció, vinnem kell őt is magammal, hiszen csak vele van esélyem célba érni.
Persze nem lepett meg, hogy ilyen állapotba kerültem. Csináltam már hasonlót, s pontosan tudtam, hogy egyszer csak eljön ez a pillanat is, amikor már fáj minden. A talpak, a bokák, a térdek, a csípők, a vállak. Mint egy robot, küzdöm magam előre. S persze most már megkörnyékeznek a negatív gondolatok is. Haragszom a rendezőkre, a rekkenő hőségre, a hegyekre, minden egyes apró szikladarabra, ami az utamba kerül, de legfőképp önmagamra, hogy ilyen helyzetbe kerültem.
De nincs mese, már itt van előttem az utolsó vonulat. Egy rögös, meredek csapán sétálok fel rá, majd egy pokolian meleg, árnyéktalan szőlőhegy hullámzik alattam. A dombok tetejéről messze ellátni, még látom azokat a futókat, akik megelőztek, mögöttem viszont tiszta a terep. Egyelőre. Felfele már a legkisebb emelkedésnél megállnak a lábaim, nem megy a futómozgás, csak a séta. Aztán ahogy felérek, jön a jól begyakorolt váltás, először apró pici kocogásnak indul, majd próbálom nyújtani a lépéshosszt. Kegyetlenül fáj, főleg az eleje, minden porcikám tiltakozik a futás ellen, de agyam legvégül belátja, hogy nincs szükség még plusz egy óra szenvedésre. Haladni kell tovább!
Csak meglesz valahogy az utolsó frissítőpont. 100 kilométernél járok, testem már alkalmatlan mindenre. Izmaim elkészültek, s nagyon ki vagyok száradva. A hányinger kerülget, ahogy magamba tuszkolom az utolsó fél liter kólát. Már nem csúszik a víz, sőt az izo se, így ezzel próbálkozom. Nekiindulok életem leghosszabb hét kilométerének. Ahogy leérek a síkra, már látszanak a város házai a völgy szemközti oldalán. Itt futottunk ki még tegnap este 11 körül, mégis mintha egy teljesen más univerzumban járnék. Most már minden ember biztat, aki szembejön. Beérek a városba, innen már nem lesz séta, úgy látom. „Gyerünk, így tovább” – már nincs megállás. Átlépem a célvonalat, de még mindig alig merem elhinni: megcsináltam!
Köszönöm a segítséget, a kísérést és a támogatást Aliznak, aki ott volt velem fejben és testben is az úton. A rajtnál, a hajnali vipavai pontnál és még a Trnov-hegyre is feltekert. S végül, de legutolsó sorban köszönöm barátaimnak: Nonszinak, Tominak, Marcinak és Kristófnak ezt a nem mindennapi ajándékot. Életem legkülönlegesebb és legemlékezetesesebb ajándéka volt az egyszer biztos!
