(Olaszország 2004, 4. szakasz, 18-26. nap)
18. nap (2004. augusztus 13. – péntek) - Újra a tenger partján
Mondragone – Formia - Gaeta
Táv: 80,25 km
A közeli nagyvárosban, Campagne tartomány (számunkra) utolsó városában reggelizünk. Mondragone – ez a név engem leginkább egy sárkányra emlékezet. Ennek ellenére eléggé meglepődtem, mikor a főtéren egy sárkány szobra állt. Egyébként ótvar egy hely is, akár a többi. Étkezésünk fénypontja egy original olasz macsókból álló „motorosbanda” érkezése. A csini fiúk rózsaszín tapadós rucikban, kiszedett szemöldökkel, borotvált lábakkal érkeztek, s mielőtt az egyik srác betért a boltba, megnézte a visszapillantóban, hogy jó-e a sérója. Hát ezek után nem csodálkozok, ha inkább magukhoz nyúlnak az olasz lányok.
Amint átlépjük a megyehatárt javul a helyzet. Formiában szintén nagy a forgalom, de mi más lenne nyáron egy tengerparti üdülővárosban? Végre egy normális, kultúrált európai színvonalú bolt is akad. Áttekerünk Gaetán is, mely egy csodálatos félszigetre épült. Nem sokat megyünk ma, ugyanis Gaeta után az út egyik oldalán egy szuper homokos (szabad)strandot, a másik oldalán pedig kempinget találunk. Koradélután bejelentkezünk és a délutánt a strandon töltjük. Este visszatekerek Formiába vacsit és másnapra reggelit venni. Bőségesen bevásárlok. A naplementét ismét a tengerparton töltjük. Utoljára Caprin láttuk ilyen szépnek a tengert. Estére feltámad a szél, így a fürdés sem maradhat ki. Jó újra végre kultúrált körülmények között lenni.
Eddig megtett táv: 1779,1 km
19. nap (2004. augusztus 14. – szombat) - Forró szél a tengerparton
Gaeta – Sperlonga – Terracina – Sabaudia – Borgo di Grappa
Táv: 71,16 km
½ 10-kor keltünk. Délelőtt még kihasználtuk a kemping adta lehetőségeket, s csupán 11 körül keltünk útra. Most már nem kell sietnünk, így is lazán odaérünk Rómába a tervezett időre. Ma is félelmetesen tombol a kánikula. Utunk elején dombosabb a terep, pár alagutat is megjárunk. Terracinában ebédelünk egy kihalt benzinkút mellett. Érdekes, hogy itt Olaszországban a szieszta idejére még a benzinkutak is bezárnak.
A tenger felől forró szél fúj, mely nem válik igazándiból hasznunkra. A távolban már látszik Monte Circeo hegye, melynek érdekessége, hogy egy síkság közepén egy lendülettel 541 méterre magasodik ki a tengerből. Mi természetesen nem a meredek tenger felöli oldalról, hanem a szárazföld felől kerüljük. Egy rövid szakaszt megteszünk a Circeo Nemzeti Park területén. A hegy után egy végtelennek tűnő homokos strand kezdődik a tengerparton, így az út mellett mindenhol fizetni kell a parkolásért, nem is keveset. Ennek ellenére rengetegen parkolnak végig az út mentén. Talán jobb is, hogy nem ezt a tengerparti utat választottuk, hanem egy vele párhuzamos, a tengertől távolabb haladó mellékutat. Bár ez is nyílegyenes, de legalább erdők között halad, és jóval nyugisabb is. Estére Borgo di Grappa városát érjük el. Egy igénytelen élelmiszerboltban (Alimentari) tesszük meg a szombat esti (nagy)bevásárlást, majd visszatekerünk a Sappo-folyó partjára, ahol már befelé jövet kiszemeltünk egy jó kis táborhelyet. Ismét meleg kaját eszünk, nem is akármilyet. Eredeti bolognai szószt vettünk, melyet szintén itt vásárolt tésztával eszünk. Ez ám az igazán olaszos energiadús vacsora. A táborhely nagyon jó, azonban a folyó megközelítése korántsem ilyen egyszerű. Vagy meredek part, vagy bozótos állja az utunkat. Szerencsére a híd alá sikerül bejutnunk, ahol ki van építve a meder. Itt azonban a szűkítés miatt akkora a sodrás, hogy majdnem elvisz a víz. Valahogy azért megoldjuk a problémát és el is mosogatunk.
Eddig megtett táv: 1850,3 km
******
20. nap (2004. augusztus 15. –vasárnap) - A megérkezés napja!
Borgo di Grappa – Nettuno – Anzio – Lido di Ostia
Táv: 104,61 km
Elérkeztünk a túra 3. vasárnapjához. Bemelegítésként 15 km-t teszünk meg hosszú, végtelennek tűnő egyeneseken, majd egy tanya mellett reggelizünk. A délelőtt megállás nélkül haladunk, még az összenőtt 2 üdülővárosban Nettunoban és Anzioban sem állunk meg. Innen az út üdülőfalvak sorozatán át vezet egészen Ostiáig. Végig nagy forgalom, rengeteg turista, természetesen mindenki autóval. ½ 1-re érkezünk meg túránk végpontjábhoz, Róma tengerparti üdülőfalvába Lido di Ostiába. Ezennel a „hivatalos” kerékpártúra végetért. Most már nincsen más dolgunk, minthogy bevárjuk a húgomat Zsuzsit, az öcsémet Marcit és a a húgom barátját Szabolcsot, akikkel még felfedezzük Rómát és közösen térünk vissza Magyarországra.
Ebédelünk, majd pedig nekilátunk a kempingkeresésnek. Itt sem könnyű találni. Többször kérünk útbaigazítást, míg végre találunk 2-t is. A Country Club Castelfulsano elnevezésűben táborozunk le, de mivel annyi ember van, és nem figyel senki semmire a tavalyi gyakorlat szerint nem jelentkezünk be, hanem „vadkempingezünk”. Este részt veszünk a kemping társasági életében. Hatalmas érdelkődés közepette rendezik meg az oszlopmászó vetélkedőt, melyben a 4 fős javarészt férfiakból álló csoportoknak az a feladata, hogy egy zsírral bekent oszlop tetejére feljussanak (egymás nyakába állva), s meghatározott idő alatt minél többet leszakítsanak az oda feltűzött ajándékokból. Volt egy-két ügyes gárda, többen viszont csúnyán beégtek. Volt olyan hogy az egyik pasas mászás közben lerángatta társáról a ruhát. Ekkor a tömeg ezt kiabálta: „Nudo! Nudo!”. Jó poén volt! Jókat nevettünk! Sötétedéskor visszatértünk a sátrunkhoz és nyugovóra tértünk. S már nagyon vártuk a holnapi nagy találkozást!
Eddig megtett táv: 1954,9 km
21. nap (2004. augusztus 16. – hétfő) - Irány a reptér!
Lido di Ostia – Ostia Antica – Fiumicino (reptér) – Lido di Ostia
Táv: 42,90 km
Reggel kényelmesen összekészülődünk, s elhagyjuk az „ingyenkempinget”. Szerencsére hamar találunk egy jó kis Conad nevű bevásárlóhelyet, ahol finom kaját vehetünk. Ma nem kell kapkodni! Lazán áttekerünk Fiumicinoba a Leonardo da Vinci reptérre és megkezdődik a várakozás. Egy kis késéssel 15:09-kor landol Zsuzsiék gépe és kb. 20 perc múlva feltűnnek a kijáratnál! Hoztak jó kis hazait! Így 21 nap távlatából már nagyon hiányoznak a hazai ízek. A száraz, íztelen olasz kenyér helyett most végre finom magyar szendvicseket ehetünk. Mennyei érzés volt!
Zsuzsival kettesben tekerünk vissza Ostiába a kempinghez, Dia eddig elkalauzolja a többieket. Most a változatosság kedvéért egy másik – a tengerhez közelebbi – kempingbe csekkoltunk be. Este még egy jót strandoltunk a homokos lido-n, vacsorára pedig ismét igazi hazai ízek voltak: Füstli és Tesco bajor kenyér.
Eddig megtett táv: 1997,8 km
22. nap (2004. augusztus 17. – kedd) - RÓMA!
Ma már végre nyugovóra térhettek kerékpárjaink, ehelyett vonattal utaztunk be Rómába. Ostiának közvetlen „HÉV” összeköttetése van a fővárossal, így nagyon gyorsan, mintegy fél óra alatt bent voltunk.
Az állomáson reggeliztünk, majd elsőként a Colosseumot tekintettük meg. Innen a Forum Romanumon keresztül a Victor Emanuelle emélkműhöz mentünk amit szintén kívül-belülről megnéztünk. Ma is irdatlanul meleg az időjárás, jól esik pihenni egy kicsit a píneák árnyékában. Szerencsére kút az mindenhol akad Rómában. Traianus oszlopa után minjárt fel is kerestük a legnagyobbat a Trevi kutat. Az a hiedelem tartja, hogy aki pénzt dob a kút medencéjébe az még egyszer visszatér ide. A 8 éves Marci épp az ellenkezőjét kezdte el csinálni, a sekélyebb részeken összegyűjtött egy pár eurocentet. Persze volt aki nagyban csinálta: egy hajléktalannak látszó öreg hölgy mágneses teleszkópos botjával, nem a centeseket, hanem az eurokat gyűjtötte. Mégis szegény öcsémet kiabálta le egy bunkó olasz nagyfejű köcsög. Olyan mérges lettem rá, hogy majdnem bedobtam a kútba.
A Trevitől a Spanyol lépcsőhöz mentünk, így melegben nem volt jó hangulata ennek a csodás helynek, ráadásul a templomot épp restaurálták és egy hatalmas Ford reklám díszelgett rajta. Elmetróztunk a Terminihez, majd a közel fekvő Santa Maria Maggiore templomot néztük meg. Mindenkinek elege volt a sétából a forró aszfalton, így visszautaztunk Ostiába, s a késő délutánt a strandon töltöttük.
Vacsorára főzelékkonzervet főztünk: bab, sólet és lencse volt a menü.
23. nap (2004. augusztus 18. – szerda) - Vatikán
Ma ismét a városnézésé volt a főszerep. Reggel kijelentkeztünk a kempingből, de nem költöztünk ki, csak úgy gondoltuk, hogy ez a két éjszaka egyelőre elég volt anyagilag. Meg hát úgy se nézi senki.
Ezúttal a város másik féltekét, pontosabban Vatikán miniállamot jelöltük ki sétánk célpontjául. Tegnaphoz hasonlóan ma is napijegyet vettünk, mely 4 euroba került, s számunkra meglepően olcsónak tűnt. Vonattal, majd metróval mentünk át a városon. Elsőként a Szent Péter bazilikába mentünk be. Hatalmas tömeg volt, de maga a bazilika lenyűgöző. Bár bent annyi csoport rohangált jobbra balra, s annyi idegenvezető, olyan sok nyelven beszélt, hogy nem igazán úgy éreztem, mintha egy templomban lettem volna. Legnagyobb látnivaló egyértelműen a Pieta volt. Ezután megkerülve a kőfallal körülvett államot a másik „bejárathoz” a Vatikán Múzeumhoz mentünk. Ide is csak hosszú nadrágban lehet bemenni. Bárcsak működne a légkondi, ha már ennyi pénzt ki kell adni a belépőért (12 EUR). A Sixtusi kápolna viszont csodás. Csak ne lenne ez a tömeg! Sokat bolyongunk, de más érdemlegeset nem találtunk. Egy csomó tárlat le van zárva, s csupán szabad téren egy eldugott helyen bukkanunk rá mégegy gyöngyszemre: a Laokón szoborcsoportra.
A Vatikán Múzeum után a Tevere partján fekvő Angyalvárba megyünk. Ebbe az erődítménybe menekült át a pápa a történelem során többször, ha fenyegetve érezte magát. A henger alakú magas robosztus építmény tetején egy angyal tart egy kardot. Ide sem olcsó a belépő, de legalább jó a kilátás a városra. A folyóparton az árnyékban hűsölve ebédelünk. Ebéd után még egy kimondhatatlan nevű templomba mentünk be nem másért, mint a Mózes szobráért. Lenyűgöző volt. Elég későn, 7 óra után értünk vissza a kempingbe. Este még küzdöttünk egyet a hullámokkal a strandon. Rendesen elfáradtunk az egész napi gyaloglásban. Ma is konzervet vacsorázunk.
******
24. nap (2004. augusztus 19. –csütörtök) - Strandnap Ostiában
Táv: 33,88 km
Végre egy nyugodt nap! Reggel kétszer elmentem bevásárolni a kempingtől kb. 8 km-re lévő Conadba. Másodszor azért, mivel a pénztárcám otthon maradt. Délelőtt pihengettünk, majd lementünk a strandra. Jó kis szél fújt, így hatalmas hullámok voltak. Szerencsére Zsuzsiék hoztak gumimatracot, így tudunk hullámlovazni. Mi Diával jól bírtuk a Napot, de a többiek hamar visszavonultak az árnyékba.
Csak este 6 felé mentünk vissza a homokos kempingbe. Estére maggi tésztát főztem többféle szósszal.
Eddig megtett táv: 2031,7 km
25. nap (2004. augusztus 20. – péntek) - Róma este
Táv: 16,79 km
Ma is strandolással kezdtünk. Délután 5 óra felé, mikor már nem volt az az elviselhetetlen hőség beutaztunk Rómába. Ismét végigjártuk a legszebb helyeket: Colosseumot, Pathenont, Piazza Navonát, Szt. Péter teret, Piazza Espagnát és a Trevi kutat.
Így este még szebb volt minden. A Piazza Navonán fagyiztunk. Hatalmas élet volt, ezután átmentünk az Angyal-hídon, és a Szent Péter bazilika szomszédságában ajándéktárgyakat vettünk. Vacsira beültünk egy pizzériába, s még egyszer – utoljára – eredeti olasz pizzát ettünk. Éjfél körül értünk vissza a kempingbe.
Eddig megtett táv: 2031,7 km
26. nap (2004. augusztus 21. – szombat) - Repülünk HAZA!
Lido di Ostia – Fiumicino (repülővel Bratislavába) Bratislava – Rajka – Bezenye – Mosonmagyaróvár - Máriakálnok
Táv: 61,11 km
Összepakoltunk, majd kilógunk a kempingből, ahol már napok óta ingyenélők voltunk. Ismét Zsuzsival szálltam nyeregbe, a többiek busszal jöttek. A reptéren szétkaptunk a bicajokat. Elfordítottuk a kormányt, leeresztettük a belsőket, leszereltük a kulacstartót, de sajnos a 
pedálhoz való kulcsok otthon maradtak, így ezt nem tudtuk megoldani. Kb. 1 órát töltöttünk ennek a problémának a megoldásával, de itt senki nem tudott segíteni. Hiába, nem is számítottunk másra. Már egy ideje tudtuk milyen bunkó és nemtörődöm nép ez az olasz.
Késve érkezett gépünk, így jó ¾ órás késéssel indulhattunk útnak. A Tirrén-tenger felé szálltunk fel, így csodásan látszott alattunk az ostiai végtelen lido. Pár perc múlva már a Bolsenai-tóban gyönyörködhettünk. Gyorsan átszeltük a csizmát és 20 perc múlva már az Adriai-tenger csillogott alattunk. Innen sajnos már nem láthattuk a horvát partokat és a szárazföldet, ugyanis „felhős lett a föld”. Legközelebb már csak a Dunát láthattuk, ahogy elsuhantunk Pozsony mellett, majd egy 180 fokos kanyarral leszálltunk a repterén.
„Welcome to Europe” –ez volt az első szavam, ahogy a gépet elhagyva kiléptem a hűs Szlovákiába. Mellettem 2 olasz fickó mogorván nézett rám! Jót röhögtem rajtuk.
Elég lepattant ez a Szlovák Nemzetközi Reptér, nálunk a Ferihegy I. is jócskán túlmutat rajta. Annak ellenére, hogy nem volt sok csomagjuk, jól összekarcolták a bicajunkat a köcsög rakodómunkások. Ennyi esze lehetne egy normális embernek, hogy nem rakja rá a futószalagra a kerékpárt. De nem így történt. Gyorsan összedobtuk a gépeinket. Közben a többiekért már megjöttek Dókiék, s ők kocsival már utaztak Szombathely felé.
Mi átkeltünk a fővároson. Lógott az eső lába, s az olasz klímához képest igencsak hideg volt. A várost elhagyva tanúi lehettünk egy szörnyű balesetnek. Egy szlovák skodás minket és egy másik személyautót előzve megcsúszott és a hossztengelye körül legalább ötöt pörögve a szántóföldön landolt. Mi voltunk az elsők akik a 3 utasnak elsősegélyt nyújtottunk. De mivel mások is megálltak és mi nem beszéltük a nyelvet, haszontalannak éreztük magunkat, így folytattuk utunkat.
Rajkán már nem értünk el egy vonatot sem, így – belátva, hogy ma már nem érünk haza – Máriakálnok felé vettük az irányt, ahol Dia bátyjának családja lakik. Már jócskán sötétedett és óriási szélvihar tombolt, melynek most mi csak örülni tudtunk, hiszen hátulról jött. Végre ágyban aludhattunk, s másnap hajnalban útra kelve végre megérkeztünk szülővárosainkba: Dia Pápára én pedig Szombathelyre.
Összes túratáv: 2110 km
Nem természetileg, hanem elsősorban társadalmilag. Az út mentén szinte összefüggő szemét-hegyek, a városok elhanyagoltak, az emberek igénytelenek, lestrapált ócska, nemegyszer törött Fiatokkal száguldoznak, s nincsenek tekintettel senkire és semmire. „Bocsánat, ez még Európa?” Tettük fel magunkban a kérdést. Ekkor pedig még Nápolyt nem is láttuk.
Capriba és Anacapriba, valamint a sikló a Funicolare Capri községbe. Mi a kb 3 méter „széles” és iszonyúan forgalmas és kanyargós közutat választottuk. A szűk, szerpentínes útjain nagyon nehéz (autóval) közlekedni, többnyire Taxik, minibuszok szállítják az utasokat. Kb. 10 perc kapaszkodás után felértünk a sziget „nyergére”, itt van egy négyes elágazás. Jobbra Capri, balra Anacapri egyenesen pedig egy másik kikötő a „Marina Piccola”. Egy supermercatot-is találtunk, ahol – habár kicsit magasabb árakon, mint a szárazföldön – de sikerült bevásárolnunk. Első célpontunk Capri volt. A városban iszonyat volt a sürgés-forgás. Még a város előtt leszállítottak minket a bicajunkról, innen csak gyalogosan lehet közlekedni, csupán az áruszállítók mehettek be a szűk utcácskákba 3 kerekű elektromos meghajtású „mini-teherautóikkal”. Csodás város ez a Capri. A kilátás is hatalmas a tengerre, a sziklás, meredek partról. Az egész olyan mint egy képeskönyv. Képeslapokat is vettünk, s rengeteg fényképet készítettünk. Búvárszemüveget is akartam venni, azonban mivel a leggagyibb kínai gyártmány is 7 euroba került, így kénytelen voltam ellopni. Nem szép dolog tudom, de az sem szép, hogy egy műanyag vacakért ennyi pénzt akarnak elkérni.
rendőr(nő) keményebb volt, még tolva sem engedte be a bicajokat Capriba. Így hát mehettünk gyalog. Céltalanul sétálgattunk egyet a hangulatos városban, gyönyörködtünk a kertek számunkra szokatlan növényzetében: pálma, citromfa, füge, sőt még banánfa is megtalálható a szigeten. Na meg rengeteg szép és különleges virág. Mintha csak a földi paradicsomba csöppentünk volna. Visszatértünk a trafikhoz is, ahol a tegnapi rossz búvárszemüveget „vettük”, s kénytelen voltam mégegyet lopni, hátha az jobb lesz mint az elődje. Ez már tokban volt és egy kicsit igényesebbnek nézett ki, bár a tegnapi sikertelen próbálkozás után nem voltak elvárásaim.
8:40-kor indult hajónk Sorrentóba. Bár a beszállás előtt komoly aggodalmunk volt a sziget elhagyását illetően, ugyanis a pénztárnál közölték, hogy a Sorrento felé induló vízi járműveken „elvileg” nem szállítható kerékpár. Minden a kapitány jóindulatán múlik. No azért annyira nem ijedtünk meg, s mivel Dia bevetette a bájos mosolyát, könnyedén tolhattuk fel járgányunkat a Jet fedélzetére. Ez a hajó jóval kisebb volt, mint amivel jöttünk, ugyanúgy kultúrált légkondis modern utasfülkével, s hátul egy kis szabad résszel. Itt viszont nem utazott senki. Először csodáltuk, majd mikor a kikötőt elhagyva meglódult a hajó, s kb. 50-60 km/h sebességre gyorsult, már értettük miért van így. Az irdatlan sebességnek köszönhetően hamar hátrahagytuk magunk mögött Caprit és „landoltunk” a Sorrentói-félszigeten. A névadó város a tengerből kimagasló 50 m magas sziklapadon fekszik. Csupán egy szűk macskaköves út vezet fel a kikötőből a városba, ahonnan aztán szép kilátás nyílik a Nápolyi-öbölre. Még a városban reggeliztünk, majd nagyon látványos, néhol alagutakkal tűzdelt, kanyargós, de ugyanakkor forgalmas útvonalon folytattuk utunkat. Ahogy közeledtünk Nápoly felé egyre nagyobb lett a forgalom, s az üdülőterületek érték egymást a tengerparton, az út mindkét oldalán parkoló autók, hosszú kocsisorok. Már lassan dél körül járt az idő, mire elértük Pompei-t. Természetesen a híres várost nem hagyhattuk ki. Rögtön meg is váltottuk 10 euro-s belépőnket és nekivágtunk, hogy megismerjük a láva alól előásott várost. Még a jegyhez kaptunk egy jó kis könyvecskét és egy térképet, így nem kellett félnünk attól, hogy eltévedünk. Róttuk a poros, macskaköves utakat, nézegettük a romos épületeket, de mégis folyton hiányérzetünk volt. Lehet, hogy a 30 fok feletti meleg tette, de Pompei számunkra valahogy nem akart „megelevenedni”. Egy-két látványosabb, nagyobb épületet leszámítva, folyton úgy éreztem, mintha a romkertben lennék, csak nagyobb kiadásban. Vízfelvételi lehetőség is kevés akadt, így az emberek inkább szenvedtek, minthogy gyönyörködtek volna az ódon városban. Tettünk egy jó nagy kört, legalább 6 km-t gyalogoltunk. A legérdekesebb látnivaló talán a lávából előásott emberi maradványok voltak, de miután utánaolvastuk, szomorúan tapasztaltuk, hogy mindez nem más, csak silány másolat. Erről ennyit!
A mai délelőtt hatalmas „csatára” készültünk. Iszonyatos 35 fok melegben egy csepp víz nélkül nekiindultunk a vulkánnak. Cuccunk egy jelentős részét elrejtettük a bozótosban, de így is épp elég nehéz volt az út. Rövid kapaszkodó után egy útelágazáshoz értünk. Jobbra a jelzés szerint egy libegőhöz vezet az út, mely felvisz közvetlenül a peremhez, balra pedig az útikönyv leírása szerint egy parkolóhoz érünk, ahonnan 20 perc gyaloglással érhető el a perem. Mivel már elég ki voltunk száradva, jobbra haladtunk. Még 2 km-t emelkedett az út, mígnem elértük a libegő „romjait”. Nem sok maradt a járműből, s a pályájából sem, pedig az útikönyvek, amikből készültünk elég frissek voltak. Csak egy bezárt büfé árválkodott, sehol egy ember. Nagyon mérgesek lettünk! Kezd elegünk lenni ebből az olaszos igénytelenségből és nemtörődömségből. Az egy dolog, hogy lebontották a libegőt, de akkor talán a táblát is le kellett volna venni az útkereszteződésnél. Szomorúan elindultunk visszafelé. Találkoztunk egy futóval, vizespalackkal a kezében. Tőle kértünk útbaigazítást, elmondta, hogy csak a másik úton jutunk fel, s – mivel szimpatikusak lehettünk neki – a vizéből is megkínált. Ha már eddig feljutottunk nem adjuk fel. Összeszedtük magunkat és nekiindultunk az utolsó 4 km-es emelkedőnek. Egy megkövült lávafolyam mellett haladtunk, majd még egy hatalmas lendület és elértük a várva-várt parkolót. Itt már lehetett behűtött üdítőt venni csillagászati áron. Dia vett egy félliterest, ezzel már talán kihúzzuk. Lezártuk a bicajokat és gyalog indultunk neki az utolsó szakasznak. Innen már nem volt műút egy poros szerpentínúton haladunk amit a tufás nehezen járható hegyoldalba vájtak. Még túrabotot is kaptunk az úthoz. Természetesen itt Olaszországban, még egy krátert sem lehet ingyen megnézni. Kemény 6,8 eurot leakasztottak rólunk. A kráter – 700 m átmérőjű, kb. 250 m mély – egy része csak kísérővel járható be. Jó kilátás nyílt, az 1100 méter magas peremről a tengerre. Még a felhők is alattunk úsztak, néha egy-egy átcsapott a peremen. Érdekes látvány volt a Vezúv. Azonban mivel ma még szinte semmit nem ittunk, s még ennél is kevesebbet ettünk elindultunk visszafelé. 15 km gurulás után ugyanabban a boltban vásároltunk ebédet, mint tegnap este. A Vezúv után azonban ismét egy nagy feladat várt ránk: át kellett kelnünk ismét Nápolyon. Ismét rengeteg macskakő, iszonyat mocsok, kosz, forgalom. Ismétcsak megszenvedtük a milliós nagyvárost. Diának tovább amortizálódott a bicaja: küllőtörést szenvedett. Csak remélni tudtuk, hogy kibírja hazáig. Párizs felé már megszenvedtünk a küllőkkel, hát most Róma felé sem lesz másként. Ráadásul a rázkódásnak köszönhetően egy 2 literes üdítő is észrevétlenül kicsúszott a gumipók alól. Mi rossz jöhet még? Mi más? Eltévedtünk. Csak bolyongtunk a kanyargós, jelzés nélküli utakon, sehol egy tábla. Nincs mit tenni, felhajtunk az autóútra, ez legalább biztos Róma felé visz minket. 10 km a pályán, majd a következő leágazástól már megvan a mellékút is. Bár ez is forgalmas. A tengerparttal párhuzamosan haladunk, s a tegnapi gyakorlathoz hasonlóan ismét kempinget keresünk, ahol végre moshatunk és mosakodhatunk. Ekkor persze még nem is sejtjük, hogy bármilyen elképesztően hangzik, de ma sem fogunk megfürödni a tengerben. Ezen a szakaszon utunkat a tengerparttól végig kerítés választja el, csupán egy-két mellékút vezet le a partra „Lido” felirattal, természetesen fizetős, zsúfolt strandokra. Egyhangúan nyomjuk a kilométereket a lepra városokon és falvakon keresztül, egy kicsit megint Balkán-félsziget hangulatunk van. Mindenfelé szemét és igénytelenség. Már csak abban reménykedünk, hogy északabbra jobb lesz a helyzet. De addig még el kell jutni. Castel Volturnoban vásárolunk vacsorát, s a táborhelyet is a már idefelé megismert Volturno-folyó partjára szeretnénk, de ez egy halászparadicsom, itt egy négyzetméter szabad hely nincs, sem a torkolat közelében, sem pedig a folyó mentén. Azért megfürdünk az édesvízű folyóban (már nagyon ránk fért a mosdás), s továbbhaladva a folyó menti síkságon egy hatalmas szántóföld közepére tévedünk. Letérünk a forgalmas főútról és egy kukoricás mellett állítjuk fel sátrunkat. Tüzet (oltó)víz hiányában nem rakunk, így hideget vacsorázunk. A kempinget és a mosást pedig ismét odébb halasztottuk egy nappal.
forrósága és az Appenninek meredeksége. Meg próbáltam meggyőzni, hogy nincs már sok hátra és Firenzében kipihenheti magát. Prato és Firenze között nagy volt a forgalom, ez azonban várható is volt. Bolyongtunk egy kicsit a városban boltot keresve, de mivel nem találtunk semmit átkeltünk az „őrült” belvároson melyben csak úgy özönlöttek a turisták, na meg a helybeliek robogtak össze-vissza olasz-módra kismotorjaikkal. A Ponte Vecchion keresztül a Pitti palota mellett elhaladva felkeressük az Arno túlpartján lévő Michelangelo Kempinget, a róla elnevezett domb oldalában, Firenze kertvárosi részén nagyon jó panorámával. Az utolsó városi szakasz jócskán kivett belőlünk, hisz a sok egyirányú utca, a rengeteg őrült motoros és a nem elhanyagolható mennyiségű macskakő mind-mind a bicajosok ádáz ellensége. 12 Euroba került fejenként a szállás, a poros és zsúfolt kempingben, de legalább vizesblokk van! Délutánra ismét nagy a hőség, kimossuk a szennyesünket, majd 7 nap után először meleg vízzel zuhanyozhattunk volna, ha nem lett volna ismét 30 fok feletti hőmérséklet. Délután útba ejtek egy „Supermercatit” is, hogy kajaügyileg fedezve legyünk az esti órákra.
völgyében haladt Arezzo felé, a másik pedig dombok között Sienát vette célba. A másodikat választotta. A délelőtt – mivel már nagyon ránk fért – a pihenésé volt. Én keltem korábban, s eltekertem a Supermercatoba, majd visszaérve már Dia is felébredt. A kempingben reggeliztünk. Kaja után kijelentkezünk a kempingből és legurulunk a belvárosba. A dómot nézzük meg belülről, a Szépművészetibe a kilóméteres sor miatt nem jutunk be. Pedig nagyon szerettük volna megnézni Dávidot eredetiben. Így csak a városban elhelyezett másolatai köszönhettek vissza ránk, melyek közül a legnagyobb a város felett a Michelangelo térről tekint le a „szülővárosára”. Egy időre elég volt a forgatagból: utoljára átkelve a Ponte Vecchion folytattuk utunkat délnyugat felé. Firenze után már dombosabb lett a terep, rögtön 2 komoly buckát másztunk meg. Nem véletlen: ez már nem más, hanem Toscana teljes életnagyságban. Röviddel a nagyváros után meg kellett állnunk, hiszen közelget a szieszta ideje, ebédet pedig még nem vásároltunk. Egy szép zöld parkban ebédeltünk. A délutáni pihi után folytattuk utunkat, a következő nagyvárosig Poggibonsiig még két méretes emelkedőt mászunk meg. Nem véletlenül készülnek képeslapok, és zengnek ódák a toscaniai vidékről. A dombos tájék ezer arcát ismerhettük meg az elkövetkezendő 2 napban: lágy dombok, aranyló búzamezők, szántók, kanyargó utak, hangulatos falvacskák, keménylombú babér és olajfák. Na és persze nagyon nagy forróság. Áthaladva a városon leértünk egy majdnem kiszáradt patak partjára. Mivel utunk az elkövetkezendő 15 km-en nem keresztez semmilyen vízfolyást, be kellett érnünk ezzel a szerény mosdási lehetőséggel. Letérve a főútról egy kis forrást is találtunk egy nagy fehér szikla tövében. Itt ücsörögtünk egy kicsit. Ráértünk, még csak 6 felé jár az idő, kora van még táborhelyet keresni. A patakpartra leérve viszont nagy meglepetésben volt részünk. 2 fotel állt egy a kiszáradt félszigeten, előtte pedig lomhán csordogált, vagy inkább állt a patak. Nálunk ilyen helyeket nem lehet elviselni a sok szúnyog miatt. Itt persze eggyel sem találkoztunk. Leültünk a fotelekbe és élveztük az est páratlan hangulatát. 7 felé nekiálltunk a vacsi készítésnek. Ma is tészta volt valamilyen szósszal. Már sok ilyet megettünk, de hol egyen az ember pasztát, ha nem Olaszországban? Ahogy eljött a naplemente nagy meglepetésünkre egy hódcsalád úszott el előttünk. Itt a hordalékkúpon állítottuk fel sátrunkat is, megfürödtünk, s ahogy eljött az éj mi is nyugovóra tértünk.
a főútra és az első faluban lévő Coopban vásároltunk reggelit. Pont nyitásra (8:00) érkeztünk. Ezek az olaszok aztán nem kapkodnak el semmit az biztos! Innen Sienába kanyargós, buckás, csöppet sem unalmas út vezet. Egy német bicajos túráscsapattal felváltva üldöztük egymást ezen a szakaszon. Olaszországban eddig is sok bicajossal találkoztunk, de főleg versenybicajon száguldó félprofi csoportok voltak. Igazi csomagos túrázókkal eddig még nem nagyon találkoztunk, ha jól emlékszem Velence előtt utoljára.
áldozat, s nem tüske volt az is biztos: még a külső is sérült. Kb. 20 perc alatt megoldjuk a problémát, s reménykedünk, hogy nem nyílik szét a külső. Mindez közvetlenül a tengerpart mentén történik, így a szerelés után még a kezünket is meg tudjuk mosni a sós vízben. Aztán vissza a jó forgalmas főútra, most már nincs is olyan messze ez a Róma. Na meg hát a változatosság kedvéért ez az út is Rómába vezet! Egy forgalmas tengerparti kisvárosban reggelizünk egy buszmegállóban, majd az „ólomkezelés” után egyhangúan folytatjuk utunkat. A szél persze a tegnapi vihar óta megváltoztatta az irányát, így szemből jön, de ezt már lassan kezdjük megszokni. A változást viszont az elmúlt napokhoz képest a hőmérséklet jelenti: kellemes 23 fok körül jár.