Régi nagy álmom volt Tenerife, a "legmagasabb" spanyol sziget, már akkor kinéztem magamnak, amikor 2011-ben a szomszédos Gran Canarián kalandoztunk négy napot. Idén végre ide is sikerült olcsóbb repjegyet találni, s ha egyedül is, de belevágtam a nagy kalandba.
Tenerife 2023
Egyedül a gondolataimmal
Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, Budapest
2023. november 28. kedd – hajnali 5:15
Hát elkezdődött végre! A nemrégiben felújított új A terminál 14-es kapujánál ücsörgök. Egyedül. Ezen a ködös, esős és hideg budapesti hajnalon elég halovány még bennem a remény ezen a hajnali órán, hogy igazán meg tudom élni ezt az utat, minden kalandot, élményt. De azon leszek, hisz Tenerife már több, mint tíz éve vár rám. 2011 tavaszán, mikor Gran Canariáról megpillantottam a Teide hatalmas vulkáni kúpját, már tudtam, hogy egyszer visszatérek a Kanári-szigetekre. De egyedül útnak indulni mindig sokkal nehezebb. Meg kell keresnem magamban azt az erős, bátor, s mindenre elszánt embert, aki még 2016-ban voltam, mikor Tajvanban egyedül túráztam. Oda kell visszatalálnom! Nagyon bízom benne, hogy sikerül!
Tenerife South Airport
(75 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 28. kedd – dél után néhány perccel
Huszonöt fok, enyhe nyugati szél, napsütés fogadott, ahogy kiléptem a gép ajtaján a tenerifei valóságba. Nem is kívánhatna az ember jobb időt így november utolsó napjaiban. Bringám is épségben megérkezett, bár egy kicsit várattak vele a spanyol rakodómunkások. Szabadulni akarok végre már a terminál zárt levegőjétől, s az épület előtt hatalmas kaktuszok és pálmafák társaságában állok neki összerakni a masinát. Hosszú, nagyon hosszú volt ez az út. Még majdnem két órát siklottunk a végén az Atlanti-óceán felett. Láttam Fuerteventura szigetét, majd Gran Canaira felett is átrepültünk. Éles jobbkanyar a maspalomasi homokdűnék felett, s keleti irányból repültünk rá Tenerife déli repterére. De – hogy még komplikáltabb legyen a megközelítés – először elrepültünk a sziget déli partvidéke mellett, majd egy éles fordulóval mégiscsak nyugati irányból szálltunk le. A Teide csúcsa innen nem látszik, már összegyűjtötte a felhőket maga köré. De tudom, hogy ott van fent, s én is oda igyekszem. Hihetetlen gyorsan, nagyjából 20 perc alatt útrakész állapotúvá varázsoltam a gépemet, felkötöttem rá a nagy bringásdobozt, átöltöztem rövidbe, feldobtam a sapit és a napszemcsit és végre eljött az a pillanat, amire hetek óta vártam: a kellemes, nyárias időjárásban nincs más dolgom, mint beletaposni a pedálokba: irány az ismeretlen.
El Médano
(1 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 28. kedd – 14:30
Nagyon marasztal ez a kellemes, homokos tengerpart, pedig már indulnom kellene. Ahogy illik, stílusosan óceánszintről kezdem meg a mászást, s ha már ide lejöttem a fürdés sem maradhatott ki a programból. Elég egyszerű, lepukkant strandja van ennek a kis városkának, de nekem most megteszi. Bicajomat a parton hagyva nagyjából húsz percet úsztam az óceán kellemes, enyhén hullámzó vizében. Most a parton élvezem a napsütést s hagyom, hogy megszárítsa sós testemet a kellemesen fújdogáló szellő.
Alig másfél órája élvezem Tenerife vendégszeretetét, de már most elég sok tapasztalattal lettem gazdagabb. Spanyolországban már rengeteget bringáztam, így mondhatni ismerem az országot, a kultúrát. A Kanári-szigetek azért mégis egy teljesen más, zárt világ. Az anyaországtól való hatalmas távolság miatt elsőre sokkal szegényesebbnek tűnnek az apró falvak, városok, ugyanakkor ott van a turizmus fényűző világa, ahol minden csupa luxus és csillogás. Ennek a kettőnek az egyvelege hatja át a szigetet, néha párhuzamosan van jelen. S bár mindig tudtam, hogy a szigeten az utak soha nem vízszintesek, hanem csakis fel és le vezetnek, de már az elején meglepett, hogy az anyaországi viszonylatokhoz képest milyen rossz minőségűek. Sok szerencsém volt már a spanyol tüköraszfalthoz, s – bár az itteni utak még mindig jócskán a magyar átlag felett vannak – Andalúzia mögött jócskán elbújhatnak. Már az első órában kénytelen voltam néhány helyivel megismerkedni, ugyanis szükségem lesz majd a bringaszállító dobozomra hazafelé is, nem mertem valahol az út szélén hagyni. Az első benzinkútnál nem beszéltek angolul, a kertészetből kerek perec elküldtek, de a szupermarketes néni nagyon aranyos volt, s talált egy szimpatikus sarkot a boltjában ennek a nagy kartondoboznak. Alig másfél kilométerre, de ugyanakkor több mint száz méter szintre a repülőtértől.
Második fontos feladat a vásárlás volt. Ételt-italt ugyanis nem nagyon hoztam magammal. Italt ugye nem is lehet kézipoggyászként, kaját meg minek. Pontosan tudtam, hogy Spanyolországban minden sokkal olcsóbb, mint otthon. Alig 8 km bringázás után meg is látogattam az első utamba eső Mercadonát, s csillapítottam az ekkorra már jócskán érezhető szomjúságomat és éhségemet. Innen már alig 4,5 km gurulás választott el az óceán hívogató partvidékétől.
Akárcsak Gran Canaria, Tenerife partvidéke is forgalmas, szinte egymást érik az autók. De nem is terveztem sokat itt maradni, hiszen vártak már rám a hegyek, a néptelen, kanyargós útjaikkal, a kihívásokkal és maga a bringázás élménye. Mindaz, amiért idejöttem.
Villaflor de la Chasna után
(1500 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 28. kedd – 17:20
Sűrű tejködben taposom a pedálokat. Már jóval alattam maradt az óceánpart napsütötte melegsége, s az a zsongás is, ami a partvidéket jellemezte. Egyedül vagyok, most már tényleg végre egyedül. Mobiltelefonom a felszállás óta kikapcsolva, nem is terveztem bekapcsolni a következő napokban. Elmondtam mindenkinek otthon, akinek még számítok, hogy most ne keressen. Néhány napig a magam útját szeretném járni, összezárva gondolataimmal.
Társaim soha nem értették ezt, hová „rohanok” ilyenkor, pedig van valami egyedi, valami nagyon különleges abban, ahogy a bringás nekivág egy emelkedőnek. Húsz év rutinja után pontosan érzem a ritmust, a fokozatot. Rá tudom hangolni a pedálfordulatot szívritmusomra, épp azon a szinten, ami még jól esik, ahol még nem fáradok el. Friss combjaim vadul küzdik fel magukat a kellemes, 6-7%-os kanyargós, néptelen vonulaton. Egy hatalmas vulkán kénköves oldalán. S bár most már eltűnt az óceán, eltűnt maga a Hegy is én pontosan tudom, érzem, hogy most jó helyen vagyok. Hallom a gumik surrogását, ahogy tolják fel bringámat az aszfalton, érzem a szelet, az illatokat és élvezem a meredekséget és a szabadságot, de legfőképp a tudatot, hogy képes vagyok rá. S ez az érzés nem más, mint a BRINGÁZÁS maga.
Las Lajas – zona de acampada
(2107 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 28. kedd – 18:30
Teljes sötétség borul rám, miközben a fejlámpám fényében nagy nehezen megtalálom a leágazót. Egy kis földút visz előre kinézett apró táborhelyemre. Az utolsó órában néma csönd borult a vidékre, már csak nagyritkán jött szembe velem egy-egy bérelt autós, aki a csodálatos hegyi naplemente végeztével épp visszatérőben volt a jó meleg tengerparti szállására. Nekem nincs ilyen opcióm, én itt fent fogok ma aludni a hidegben. Egyedül a némaságba burkolódzó csillagos ég alatt. Ezen a túrán elsősorban az éjszakáktól tartottam. Itt tud igazán magányos lenni az ember. Társaimmal ilyenkor tudtuk a legjobbakat beszélgetni, egy tartalmas, nehéz nap után a gázfőző duruzsolását hallgatva, vagy a sátor fedezékében pihenve. Ám most más a helyzet: az evés és a pihenés létszükséglet csupán, nem több annál.
Régen még hatalmas teljesítményként éltem meg egy kétezres hágó meghódítását kerékpáron, ma már nem ez számít. Sokkal inkább az élmény, amit egy ilyen vertikális utazás során átélek. Ahogy elindultam a forgalmas partvidékről a melengető napfényben, s izzadva küzdöttem fel magam a forgalmas kis úton. Hatszázötven méterig, Granadilla városáig tartott ez az állapot. Itt volt az utolsó bevásárlási lehetőségem, innen már magammal kellett cipelnem minden ételt és italt a következő nap délutánjáig. A város után elfogytak az autók, csupán néhány helyi járta a kanyarokat rozzant járgányával. Majd ezer méter felett jött a felhő, a magány, az üresség. Nem tudtam hol lesz vége, csak az tudtam, hogy mennem kell. Tovább, felfelé.
1500 méter körül aztán jött a megváltás. Újból kék lett fölöttem az ég, s a lenyugvó nap rozsdabarnára festette a fölém magasodó sziklákat. A Teidét sajnos nem pillanthattam meg, az előtte magasodó 2500-as vonulat eltakarta előlem, de végre a makacs köd fölé emelkedtem. Csakúgy, mint egy éve Madeirán, a Pico Grande hegycsúcsán. Eleinte egy árnyékos szűk völgy korlátozta a kilátást a lenyugvó Napkorong felé, oda kellett lépnem, hogy újra kiérjek a gerincre, még mielőtt végleg lebukik az Atlanti-óceánba. Nem sokkal odébb egy fantasztikus kilátóhelyen búcsúztam a világosságtól, a színektől, eljött az idő, hogy átadják a helyüket a sötétségnek és a feketeségnek.
Mirador de Juan Évora
(2052 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 29. szerda – 7:15
Sejtelmes félhomály telepszik erre a valószerűtlenül varázslatos mesevilágra. A napközben rozsdavörös sziklák koromfekete sziluettje, mint egy szabálytalan EKG görbe hasít bele az ólomszürke égboltba, csupán a keleti égbolton dereng valami enyhe vörösség. A szél se rezzen, s a Teide-előterében elterülő – hegyekkel körbezárt fennsíkon – egyfajta hidegzugban megrekedt a magashegyi hűvösség. A vulkán impozáns csúcsa most már egyértelműen uralja előttem a látképet, még így kétezer méterről is elképesztően hatalmas és tekintélyt parancsoló. Tisztelettel adózom előtte, hisz nem legyőzni, meghódítani jöttem őt, mert ez képtelenség. Egy hegyet nem lehet legyőzni! Egyvalaki van, akit ezen a túrán le akarok győzni, s ez önmagam vagyok. A Teide mindezt közönyösen, vagy – mint később láthatjuk – kevésbé közönyösen fogja tűrni, neki ez nem vereség, ha én feljutok rá.
Végül egész jól telt az este, találtam vizet, padokat a táborhelyen, s a szerény vacsorám után csípős levegő elől gyorsan bemenekültem a sátram fedezékébe. Nem akartam hajnalban kockára fagyva ébredni, így nyári hálózsákom alá jócskán beöltöztem: két nadrág, két pulcsi, sapka, vastag zokni. Nem mondom, hogy teljesen komfortos volt így se, de sikerrel túléltem első és egyben utolsó kétezer méter felett töltött éjszakámat. De, hogy mégis mire is volt jó ez az egész? Nyilván nem véletlenül és nem hobbiból döntöttem a fagyos fent alvás mellett. Egyrészt közel szerettem volna kerülni a Hegyhez, hogy reggel már megkezdhessem az első futásomat, másrészt pedig akklimatizálódni szerettem volna a péntekre esedékes „nagy projekthez”, a hegy óceántól a csúcsig történő megfutásához. Tapasztalatból tudom ugyanis, hogy az első magashegyi élmény, általában nem túl kellemes. Az alig száz méteres budapesti magasságban tengődő, az ember szívét és tüdejét elsőre sokként érik az effajta megpróbáltatások. De az akklimatizációhoz idő kell, s ennek kitolására a nyolc órás éjszaka sokat hozzá tud adni. Tegnap este 7 óra óta ugyanis már kétezres magasságban vagyok, s ez ma késő délutánig így is fog maradni. Ennyi időm lesz most akklimatizálódni, termelni a vörösvérsejteket, hogy pénteken legyen esélyem újból feljutni. Bízom benne, hogy elegendő lesz!
Így, hajnalban, fagypont körüli hőmérsékleten esőkabátban, vékony futókesztyűben, sapkában persze mindez nem tűnt túl jó ötletnek. A táborhely után még teljes sötétségben gyorsan elértem a 2203 méteres hágót, de ez a három kilométeres, 150 méter szintlejtéssel járó gurulás most egy kicsit sok volt. Kezem és lábam kezdett elfagyni, s már nagyon vártam, hogy a Nap végre felmelegítse ezt a mesebeli vidéket: a Teide valószerűtlenül szép, kopár fennsíkját.
Erre persze még várhattam egy darabig, hiszen azok a kétezerötszázas hegyek, melyek tegnap eltakarták tőlem a Teidét, most a másik oldalamra kerültek. Sok időnek kell eltelnie míg – az otthoninál jóval később – háromnegyed nyolckor felkelő Nap átverekedje magát rajtuk és beragyogja a tájat.
Parador de Cañadas del Teide
(2146 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 29. szerda – 9:00
Túrakerékpárosból alig húsz perc alatt terepfutóvá vedlettem át. Könnyű futózsák a hátamon benne fél liter izóval és néhány zselével. Bringám a látogatóközpont melletti kerítés gondjaira bíztam. Amekkora jövés-menés lesz itt napközben, úgysem mer senki hozzányúlni – reméltem. Mert már most megindult az élet itt fenn: a völgyből sorra érkeznek a bérelt autók, bennük hátizsákos, kalandvágyó turistákkal. Szerény reggelim elfogyasztása után arra vállalkozom, hogy megelőzve őket felkocogjak a Pico Viejo hatalmas vulkáni kráterének peremére, s akár a Teide csúcsára is, mely már most vörösen izzik a felkelő Nap fényében. A pénteki projekttől tartva ekkor még úgy véltem, hogy ma – a legstabilabb időjárásban – jó lenne elérni a főcsúcsot is, mert ha akkor valami balul sül el, akár a közelgő esős idő, akár pedig saját gyengeségeimmel összefüggésben, akkor viszont egyértelműen a csúcs nélkül kell hazamennem. S ezt végképp el szeretném kerülni.
Így óvatosan indulok neki először a Roque Chincado csipkézett szilavonulata mellett kanyargó kiépített ösvényen, majd pedig az ennél sokkal technikásabb turistaúton. Egyirányban 7 km távolságra van innen a Viejo 3135 méteres csúcsa, majd onnan további 3,6 km a Teide. Nem igazán érzem a futást, de erről főleg köves, kanyargós turistaút és a magasság tehet. Ráadásul kiérve a Napra rögtön eláraszt a melegség is. A fagypont körüli árnyékból nem mertem rövidben elindulni, hiszen pontosan láttam, hogy – bár hamarosan kiérek a napsütötte hegyoldalra – de egyre magasabban egyre hűvösebb időre számíthatok. A csúcson éjjel mínusz 6 fok volt, s délre sem ígértek 3 foknál melegebbet. A Nap erejét viszont nem kalkuláltam bele számításomba, s nem tudhattam, hogy hiába lesz majd 2-3 fok fent 3000 méter felett, akkor sem fogom már kívánni többet a pulcsit és a hosszú futónadrágot. Nagyjából 1 óra 40 perc alatt értem el a Viejot, s gyors fénykép után már száguldottam is le az északi oldalán, a Teide irányába. A táv elhanyagolható a két hegy között, viszont az ebben a magasságban és ezen a terepen végzett mozgás hatásai már erőteljesen kiütköztek rajtam. Gyorsan beláttam, hogy most már nincs értelme rohanni, örültem, hogy egyáltalán vittek a lábaim felfelé a meredek kaptatón. Újabb 40 perc kellett, mire elértem a főcsúcs alatti kiépített ösvényt 3500 méteren. Ide sétálnak le a felvonó utasai, hogy fentről megcsodálhassák a kilátást a sziget délnyugati partvidékére és a Pico Viejo impozáns kráterére. Éreztem, hogy nagyon fogy futásra szánt időm, így gyorsan kerülgetve a turistákat felkocogtam a felvonóhoz. Újból hatalmas tömeg fogadott, s be kellett látnom, hogy ebből az irányból nem fogok feljutni a hegyre. A csúcsra vezető egyetlen hivatalos ösvény kezdetét ugyanis vasmarokkal őrzik, s oda csak engedély birtokában engednek be a rend emberei. „Legalább azt tudom, hogy ezzel az ösvénnyel felesleges lesz próbálkoznom” – szűrtem le a tapasztalatot, s visszakocogtam inkább a kiépített ösvény déli felére. Ott láttam felfelé menet még egy kis nyomvonalat, ám ez annyira omladékos volt, hogy rövid úton elengedtem a főkúp mai meglátogatását. Folyadékom elfogyott, kezdtem megéhezni és görcsöltek a lábaim az oxigénhiánytól. Na és persze tudtam, hogy még nagyon hosszú út vár rám a mai nap során.
Végül négy óra futás és 20 km megtétele után fáradtan és kiszáradva érkeztem vissza bringámhoz. Ekkorra már teljesen ellepte a tömeg a hegyi utakat és a Chincado-szikla környékét. Újra magányra vágytam, s tudtam, hogy ehhez bringára kell pattannom és el kell jutnom a sziget északi részén található Anaga-hegységbe. Ám az még elképesztően messze van tőlem.
El Portillo Visitor Center
(2136 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 29. szerda – 14:20
Ólomlábakkal kanyarodok be az út baloldalán található, terméskövekből épült, tetején napelemekkel „díszített”, hangulatos látogatóközpont parkolójába. Bár a nap fele még előttem, nem érzek túl sok erőt a folytatáshoz. A négyórás futás után kiszáradva, éhesen érkeztem vissza a bringámhoz, s pillanatok alatt felhörpintettem a maradék – nagyjából egy liternyi – izo italomat, ám úgy éreztem még legalább ugyanennyire lenne szükségem a teljes hidratáláshoz. Idén ősszel rengeteget edzettem hasonló, húsz kilométer feletti 1500 szinttel terhelt útvonalakon, de az otthoni középhegységekben ez teljesen más történet, mint ma délelőtt 2100 és 3500 méter közötti magasságban, erős napsütésben, technikás terepen és roppant száraz, magashegyi levegőben. Olyan fáradságot éreztem, mintha legalább 30 kilométert futottam volna erős versenytempóban. Sajnos sem az étteremben sem pedig a környéken nem találtam ingyen beszerezhető folyadékot, s órámra pillantva láttam, hogy időben is nagyon rosszul állok, már most esélytelenné vált, hogy világosban elérjem a mai célom. Nem tétováztam tovább, a gyors indulás mellett döntöttem. „Innen már csak le kell gurulni” – ez volt az első gondolatom, de aztán bevillantak a tervek: a Teide nem fog ilyen könnyen szabadon engedni, még legalább 30 kilométert kétezer feletti magasságban hullámozva fogok megtenni. Próbáltam motiválni magamat az akklimatizáció fontosságával, meg a magashegyi táj szépségével, de szervezetem egyre kevesebb toleranciát tanúsított tébolyult lelkem irányába. Sok volt neki ez most így egyben kezdésként. Lehet, hogy mégis csak a Viejoig kellett volna felfutnom, ahogy azt eredetileg is terveztem?
A Parador de Cañadastól megkezdtem a nem túl meredek, de monoton kaptatót a Teide oldalában a felvonó végállomásáig. Nagyon lassan pörögtek a pedálok, a tegnap délutáni ritmust sehogy sem sikerült elkapnom. De úgy, mint az életben, a bringatúrán is kellenek ezek a nehéz helyzetek, mert ezekből fogunk később profitálni, s ezektől válunk egyre erősebbé.
S itt a látogatóközpontban végre tudtam vizet szerezni a mosdóból. Nem volt kiírva, hogy „non potable”, de valójában nem is számított. Összekevertem az otthonról hozott izo porral, hogy klóros ízét elvegyem, s jó másfél litert magamba borítottam. Most már jöhet bármi, akkor is le fogok jutni erről a hegyről!
La Esperanza város határán
(970 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 29. szerda – 16:00
Ismét elfogyott az életet adó napfény. Amíg fent kétezer méter felett egy szál pólóban, rövidben pörgettem a kilométereket, itt lent újra kabátban, hosszú ruházatban vacogva markolom a fékeket. Belezuhantam a sziget északi részének masszív ködfelhőjébe. A körülöttem lévő fenyveseknek, majd illatos babérerdőknek csak a sziluettje látszik, egyelőre örülök, ha a csúszós, vizes úton tudom tartani gépemet, mely kihasználva a gravitáció mérhetetlen erejét száguldva közelít a sziget legfrekventáltabb városaihoz. A fenti turistaáradat már a múlté, tisztán látszik, hogy a bérelt autósok a déli üdülővárosokból érkezhettek, mert errefelé már nyomuk sem akadt. Ismét az enyém az egész út, mégha nem is mindig látom, hogy pontosan merre kanyarodik.
A Teide híres csillagvizsgálóinak lábához kellett még felkapaszkodnom, majd szépen lassan elfogytak az alattomos emelkedők. Így nagyjából 600 méter szintemelkedést rejtett az út még kétezer felett. Mindig reménykedtem, hogy igen, végre most már elindulhatok lefelé, de aztán a gurulás megszakadt, a s kiábrándultan küzdöttem fel magam egy újabb és újabb emelkedőre. Leégett, halott fenyvesek között kanyargott itt fent az út. Csakúgy, mint nyáron Amerikában, itt is elég volt egynéhány ember ostobasága ahhoz, hogy egy komplett hegyoldal élőhelyét kiírtsa. Közben a távolban már látszottak a sziget északi vidékei, miközben a Teide impozáns vulkáni kúpja már egyre távolabbról uralta a déli látóhatárt.
Tavasz, nyár, ősz, tél. A Kanári-szigetek az a hely, ahol egy napon belül akár mind a négy évszakot megélhetjük. Tenerifén lent délen szinte mindig nyár van. Nem sok eső éri a kopár, félsivatagos tájat és az egész éves nyaralást ígérő pazar üdülővárosokat. A nyugati part már sokkal zöldebb. Banánültetvényeit, hatalmas pálmafáit rendszeresen áztatják a frissítő tavaszi záporok. Ezer méter körül, a felhők magasságában gyakran olyan köd van, hogy az orrunk hegyéig sem látunk, ez az őszt idéz, míg fent, a Teide csúcsának környékén ilyenkor már gyakran hó és hideg, azaz tél van. A sziget huszonnégy mikroklímával rendelkezik, így nem csoda, hogy néha úgy érzem magam, mintha a Zootropolis rajzfilmbe cseppentem volna, ahol a fővárost négy, egymástól teljesen eltérő klímaövezet alakítja. Negyven kilométert tekertem ma kétezres szint felett, ez még az Alpokban is szinte lehetetlen küldetés, ideje volt most már elkezdődnie a lejtőnek.
San Andés homokos strandján
(1 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 29. szerda – 18:40
Az Atlanti-óceán hullámai – a hullámtörőknek köszönhetően – halk robajjal ostromolják a sziget egyik legészakibb városának hosszú, homokos partszakaszát. Kékségük már elhalt, minden koromfekete, hiszen a Nap már jó fél órája eltávozott az elkeskenyedő Anaga-félsziget nyugati oldalán. A vastag felhőtakaró alatt immár teljes sötétség borul a tájra, csupán a közeli buszállomás fényei adnak némi támpontot az éjszakában.
Hosszú, embert próbáló napon vagyok túl, eddig 20 kilométer futás és 90 km tekerés van mögöttem, ennek nagyrésze végig néptelen utakon, magashegyi környezetben. Csupán a legutóbbi 25 kilométeren értem vissza a sziget zsongó, civilizált vidékeire. De amíg a déli részen főleg üdülővárosok sorakoznak, addig itt északon él a sziget „őslakossága”. S lehet, hogy ez most erős mondat lesz részemről, de 200 ezer fős Santa Crúz de Tenerife, a sziget fővárosa, ahol a sziget állandó lakosságának több mint egyötöde él, a legrondább spanyol város volt, amit életemben láttam. Ha valahol Dél-Olaszország közepén foglalna helyet, nem húztam volna fel a szemöldököm ennyire, de a spanyoloktól nem ezt vártam, még itt, Tenerifén sem. A város a sziget északkeleti lejtőin kúszik fel a parttól nagyjából ötszáz méteres magasságig, ahol összenőtt San Cristobal de la Laguna városával, mely 157 ezer lakosával szorosan a második helyen követi. A meredek hegyoldalban viszont még az alapjában jól szervezett spanyol barátainknak sem sikerült épkézláb megoldásokat találni a mindennapos dugók elkerülésére. A kopottas, nem odaillő épületek között szabálytalanul kanyargó forgalmas utak minősége is már-már szerény kis hazánkat idézte. Ahogy kibukkantam a súlyos felhőpaplan alá, rögtön feltűnt előttem Tenerife North irányítótornya, s akarva-akaratlanul eszembe jutott az a hatalmas légikatasztrófa, melyet pont a köd okozott itt ezen a kis repülőtéren. 1977. március 27-én két hatalmas gép ütközött frontálisan ezen a kifutón 583 ember halálát okozva. Akárcsak akkor a torony és a gépek között, most is általános volt a káosz a városokban. Ehhez hozzájárult még a nap nélküli szürke, párás idő is, mely tovább növelte nemtetszésemet. Nem is szándékoztam egy perccel sem tovább itt maradni a kelleténél. Bevásároltam, majd a Dechathlonban beszereztem az energiazseléket a pénteki futásomhoz, s a partmenti út mellett futó kerékpárúton búcsút intettem ennek a délolasz beütésű, szürreális, kaotikus, szürke városnak.
Kilenc kilométer maradt még San Andésig a kétszer két sávos alig forgalmas TF-11-es úton, mely az eddigi tapasztalatokkal szöges ellentétben szinte semmi szintet nem tartalmazott. Nem csoda, hogy fél város ide járt ki országútizni még az esti szürkületben is.
De most már itt vagyok a strandon. Sötétben, fáradtan, elcsigázottan s nagyon cudarul érzem magam.. Éhes már nem vagyok, s a folyadékot is sikerült visszapótolnom, de kába fáradtság telepszik rám, s fejem a 3500 méteres ereszkedés légnyomáskülönbségétől szét akar robbanni. Legszívesebben felverném itt a sátrat és lepihennék, hagynám az egész túrát ott, ahol van. Nem számít már, hogy még 18 km van hátra a mai tervből egy 550 méter magas hágóval megspékelve. Fáj a fejem, nyűgös és dekoncentrált vagyok. Ez az igazság!
„Miért csinálod ezt, ha már nem élvezed?” – teszem fel a kérdést magamnak. Most magam vagyok, totál egyedül, senki másért nem felelek, senkinek sem kell magyarázkodni, hogy mit miért tettem, úgyhogy simán kiszállhatnék. Simán behazudhatnám magamnak, hogy ez nem gyengeség, egyszerűen ennyi fért bele ebbe a mai történetbe.
San Andés városától 9,6 km-re, a Taganana alagút bejáratánál
(512 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 29. szerda – 19:55
De nem! Ez nem én vagyok! Nem fogom feladni az álmaimat, mert mindig is ezek tartottak életben. Ezek mutatták meg az új irányokat, ezek vittek el arra az útra, ahol megtapasztalhattam határaimat, ezeknek köszönhetem életem legszebb, legemlékezetesebb pillanatait.
Lehajtott fejjel taposom a pedált a néma és sötét országúton. Az a lendület, ritmus, amit egész nap kerestem ott fent a Teidén, most ismét az enyém lett. Ismét pörög a pedál, surrognak a gumik az aszfalton, érzem a domb dinamikáját, a szívem dobbanását és pontosan megtalálom azt a fokozatot és a tempót, amit a helyzet megkíván. Nem kell másokhoz igazodni, nem kell visszavenni, hátra nézni, csak menni kell előre. Ez az, amiben igazán jó vagyok! Pontosan úgy, olyan gyorsan, ahogy tudok, ahogy akarok. Élvezem, ahogy utat tör magának a bringa a koromsötét éjszakában, falja a fényvisszaverő festékkel felfestett csíkokat. Élvezem a szél suhogását, ahogy simogatja lábaimat, hűti arcomat. Most végre újra eljött az a pillanat, amire egész nap vágytam: újra ÉN vagyok, és újra BRINGÁZOM.
Még lent San Andés városában igénybe vettem a strandhoz tartozó egyszerű, de igényes zuhanyzók egyikét. Lemostam magamról az út porát és a futás sóját, felfrissültem, átöltöztem, majd kivilágítottam magam és így vágtam neki a 9 km-es 550 méter szintet tartalmazó emelkedőnek. Érdekes élmény volt, ahogy szép lassan eltűntek mögöttem a kisváros fényei: a hangulatos utcácskák, a fényárban úszó focipálya a helyi lurkók edzésével, s az óceánon ringatózó hajó egyre távolodó alakja. Meredek völgyben tört felfelé a kis hegyi út, melyet egyik oldalon sziklafal, másikon mélységes szakadék határolt. De nem számított semmi, vágtattam felfelé az élénk, de kellemesen enyhe esti szélben a fényből a teljes sötétség felé. Egész délutános szenvedésem, küzdelmem a Teide alattomos dombjaival, a felhőkkel, a nagyváros zsongó káoszával már mind a múlté. Alig néhány kilométer alatt mögöttem maradt minden rossz élmény, rossz gondolat. Most újra ÉN vagyok egyes egyedül, taposom a pedálokat, suhan a bringa felfelé, a valamiből a semmi felé, bele a koromfekete éjszakába, bele a bizonytalanságba, s valahol legbelül élvezem az egészet. Most ezt akarom megtapasztalni, átélni a magányt, a teljes kiüresedettséget, pontosan érzem legbelül, hogy ez vagyok én, a Sors pontosan ezt az utat szánta nekem.
Huszonöt év rengeteg idő egy ember életében. Nem lenne elég rá az összes szabadidőm sem, hogy leírjam, azt a sok élményt, érzést, gondolatot, melyet számomra a túrakerékpározás adott. A kezdeti gyermeki lelkesedésem sokáig nem talált társra, így egyedül kellett megtöltenem tapasztalatokkal, s így lettek a kalandokból aztán igazi élmények. Sok minden változott körülöttem ezalatt az idő alatt, de egy dolog nem. Én mindig én maradtam. Pedig ott lebegett előttem mindig a könnyebbik út lehetősége, lehettem volna sokkal kényelmesebb, ráérősebb túrabringás, valószínűleg soha nem vetett volna meg senki érte, sőt még talán népszerűbb is lehettem volna általa. De akkor teljesen más emberré váltam volna, mint aki most vagyok. Nem bringázhattam volna sivatagokban, a sarkvidéken, nem tekerhettem volna át a Pamir Highway négyezres hágóin, s a körülöttem gyűlő tömegben pont azokat az embereket veszítettem volna szem elől, akikért mindezt érdemes csinálni. Egy különc vagyok, aki nem hagyja, hogy a hétköznapi normák, a szponzorok, a kommentek, a vélemények, megszólások eltérítsék az általa helyesnek vélt útról.
S most, ezen a sötét hágón most újra szembejött velem az a srác, aki mindig is voltam, aki mindig is akartam lenni. Előtört belőlem a lelkesedés, az élni akarás, a pillanat varázsa. Azok a dolgok, melyeket valahogy korábbi túratársaimmal az évek során elveszítettünk. Huszonöt év alatt rengeteg embert sodort mellém a sors, kik rövidebb, kik hosszabb ideig bírták mellettem. Minden kapcsolatnak megvolt az íve: a tavasz az ismerkedés időszaka, a nyár a legjobb túráink, melyek aztán valahogy mindig átmentek őszbe, s eljött a búcsú ideje.
Senki ne értsen félre, én nem akarok hibáztatni senkit. Hisz egykor mindenkivel tökéletes volt az összhang, s egy kapcsolat különben is mindig két emberen múlik. Ugyanúgy belőlem is eltűnhettek azok a dolgok, amik akkor összetartottak minket. S biztos én is változtam az évek során, de úgy gondolom, hogy alapértékeim, s a túrázáshoz való hozzáállásom nem változott. Voltak könnyű és nehéz, lelkes és kevésbé lelkes éveim volt, hogy jobban motivált egy új társ, csapat, vagy egy eddigiektől eltérő, izgalmas helyszín, s volt olyan, hogy egyszerűen csak túl kellett élni azt az évet is. De nem hinném, hogy gyökeresen megváltoztam. Hiszen ugyanúgy élvezem a bringázást, akkor is, ha épp nincs velem senki, ha egy kőkemény nap után teljesen egyedül kaptatok fel egy hágóra a vaksötétben. Ez az én utam, ez az én sorsom. Ezen kell tovább haladnom, nem változhatok meg senki kedvéért, mert csak így van esély arra, hogy a soron következő társak is ugyanazt az embert ismerhessék meg, aki voltam és aki mindig is szeretnék lenni. S ez az út, amelyen újra és újra szembe találkozhatok önmagammal.
Tovább pörögnek a kerekek a vaksötét éjszakában, magam mögött hagytam a fényárban úszó völgyet, messze már a part. Fogynak a kilométerek, a hágó lassan közeleg, az óceánra kifutó hajó már messze jár. Nekem folytatnom kell a saját utamat átbújva az Anaga-hegység alatti alagúton a sziget nyugati partvidékére. A hajók felett nincs hatalmam, de szabadon dönthetek arról, hogy melyik úton járok. S most tisztán érzem, hogy a mai estén egy hatalmas lépést tettem annak érdekében, hogy visszatérjek a saját utamra. Már nincs is olyan messze az a srác, aki 2016-ban Tajvanban voltam.
El Draguillo
(168 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 30. csütörtök – 8:40
Szeles reggel köszöntött rám itt a sziget egyik legeldugottabb, az Anaga-félsziget északnyugati csücskében, egy elképesztően meredek gerincre épült alig párházas kis falu határában. A sziget délkeleti oldalát ostromló masszív ködfelhőt foszlányokra szaggatta az orkán erejű fuvallat, miközben kénytelen-kelletlen megpróbált áttörni a felettem magasodó ezer méteres, szinte függőleges falú Anaga-hegység csipkézett gerincén. A sziget legkietlenebb, legzordabb részére tévedtem. A táj már-már a norvégiai Lofotent idézi, ahogy a bizarr alakú toronymagas szilaalakzatok és a hegység elképesztően zöld színű égbe meredő vonulatai alatt megcsillannak az Atlanti-óceán hullámai. Bár a Nap, már lassan egy órája felkelt, a hegység még néhány óráig vissza fogja tartani melengető sugarait. Fényei messze tőlem, valahol az óceán közepén játszadoznak csak a hullámokkal, itt a partvidéken most még minden sötét és komor.
Nincs itt egy lélek se körülöttem, ma még egyáltalán nem találkoztam emberekkel. Tegnap végül nem találtam jó helyet sem az alagút környékén, sem pedig a meredeken lefelé vezető szerpentinkanyarokban, így egyre csak eresztettem gépem, míg végül elértem Tagananát, majd a sziget nyugati partvidékét. Öreg este lett már, mire végre felállíthattam sátramat sitteskonténer mellé Playa San Roque előtt alig fél kilométerrel. A körülményekhez képest jó hely volt ez, este 9-kor már csak néhány autós lézengett erre, s az imént említett hatalmas konténer pedig megvédte sátramat a széltől. Megvacsoráztam és az egész napos menet után hullafáradtam bújtam be hálózsákomba. Itt már nem volt hideg, mint az elmúlt éjszakán, 18 foknál nem süllyedt alább a hőmérséklet a hajnali órákban sem.
Reggel kipihenten ébredtem a fél 8-as ébresztőre. Pár perc alatt összekaptam a felszerelésemet, s folytattam ott, ahol az előző este abbahagytam. Beláttam, hogy ha komoly esélyekkel szeretnék nekiindulni a holnapra tervezett felfutásnak, ahhoz ma pihennem kell. Az akklimatizáció már megvolt, ennek érdekében már nem tehetek semmit, s mint ahogy a nagy hegymászók, most én is visszatértem az alaptábor biztonságába, hogy felkészítsem testemet a holnapi nagy napra. De nyilván nem dögölhetek egész nap a sátramban, ez nem opció. Hiszen egyszer vagyok Tenerifén, minden időt ki kell használnom, másrészt pedig mindenképp el kell jutnom Puerto de la Cruz városába, mely a nyugati parton, közvetlenül a nagy hegy lábánál foglal helyet. Ez nem kevesebb, mint 80 kilométer tekerés, valamivel kétezer méter feletti szintemelkedéssel. Ez lesz a mai „pihenőnap” programja.
Ha fizikailag nem is tudtam ma átadni magam a semmittevésnek, úgy döntöttem, hogy lélekben most tényleg pihenni szeretnék. Nem sürgetem magam, nem szabom szét magam az emelkedőkön, s nem vállalom be az ide tervezett 14 kilométeres és 1000 méter szinttel járó terepfutást sem. De ekkor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy az Anaga félszigeten kerékpározni nem éppen pihentető. Legurultam az első sziklás, fekete homokos strandra. Eltekertem a még éjjeli pihenésüket töltő lakóautósok mellett. Eszembe jutott Marci öcsém, aki ajánlotta ezt a helyet, s aki tavasszal valószínűleg a környéken töltötte az éjszakát. Az út egyre szűkebb lett, s ezzel arányosan egyre meredekebb. Benijoba már csak gyalogtempóban tudtam felrugdosni a bringát a 17%-os dombon. A falu után már földút vezetett tovább a hegy oldalába vájva húsz feletti százalékkal megspékelve. Na, itt már én is leszálltam. Meg se fordult a fejemben, hogy visszaforduljak, úgy gondoltam, ha már a futás kimarad, az a legkevesebb, hogy eljöjjek ide El Draguilloba.
A zsákfalu végén kezdődött a hatos számú, tengerparti sziklák oldalán szaladó turistaút, de már az elején egy hatalmas behajtani tilos tábla éktelenkedett. Tegnap is láttam egy csomó hasonlóan lezárt szakasz, melyből arra következtetek, hogy a helyi turistaegyesületek, szervezetek egyre nehezebben veszik fel a versenyt a terep jellegéből adódó erózióval, kőomlásokkal, vízmosásokkal. Magára hagytam egy kicsit a bringámat és – megszegve a szabályokat – felsétáltam az első kilátóhelyig, ahonnan már szép kilátás nyílt a Tenerife északi partjainál található két sziklaszigetre. A szél néha olyan erővel söpört végig a hegyoldalon, félő volt, hogy én is az alattam 250 méterre, szinte teljesen függőlegesen található óceán hullámai közt végzem. Közben tudtam, hogy kemény feladat lesz a mai délelőtt, ki kell kapaszkodnom a völgyből, vissza az alagútig, majd még tovább az Anaga gerincén, a majdnem ezer méteren található Pico de Inglés csúcsig. Erre rá fog menni az egész délelőtt.
Pico de Inglés
(975 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 30. csütörtök – 12:04
Na, ennyit a pihenőnapról! Az első napi kétezer szintes mászás „kismiska” volt ahhoz képest, amit az elmúlt 3 órában átéltem. Amíg a nyugati parton csak arra kellett vigyáznom, hogy a brutális szél fel ne döntsön, miközben erősen markolva a fékeket visszajutottam az óceán partjára, addig Taganana után szembejött velem minden bringás rémálma: az emelkedő-szembeszél – combizmokat nem kímélő – kombinációja. Szerencsére a városi kútból feltölthettem vízkészleteimet. Másképp esélytelen feladat lett volna a következő 3,5 kilométer, melyet – hely hiányában – 455 méter szintemelkedéssel a függőleges hegyekbe cakkozva tették reménytelenül küzdelmessé az út egykori építői. S ehhez jött még a szél is, mely néha segített ugyan, de mivel a hegy felől jött, zömmel próbált visszatolni erre a csodálatos, de bringás szemmel nézve mégis eszméletlenül kegyetlen partvidékre. Nem mondom azt, hogy nem érte meg lejönni, mert minden bizonnyal legszebb óceánparti képeim készültek itt, de ezekben a percekben nem éppen így érzetem. Legkisebb fokozatban kormányt erősen szorítva próbáltam mozgásra bírni gépemet, nagyjából olyan érzés volt ez, mint teljesen behúzott fékekkel tekerni.
A hegy gerincén aztán ismét a szürkeségé lett a főszerep, de ez ma már nem hatott az újdonság erejével. A parti viszonyokat ismerve úgy véltem, hogy a gerinc közelében elviselhetetlen lesz az átcsapó szél, de végül semmi ilyesmitől nem kellett tartanom. Végre csökkent az emelkedő intenzitása, s nem kínzott a szél se, így meglódult bringám, s büszkén tartottam a tempót egy (e-)bringással tovább felfelé.
S ekkor döbbentem rá, hogy már lassan a nap fele eltelt, de még nem „tekertem” ma senkivel. Nem nyomasztott az egyedüllét, inkább jó élményként éltem meg, hogy végre magamban lehettem. Tegnap este adtam először a túra során mobilnetet a telefonomnak. Nem magam miatt tettem, nem hiányzott a sok-sok spam, munkahelyi, szülői e-mail. Ezeket nem is nyitottam meg, s láttam, hogy barátaim is tiszteletben tartották kérésemet, senki sem írt rám. Egyedül a Puerto de la Cruz mellett élő Judittól érkezett egy üzenet, melyben érdeklődött hogylétemről. Egykori főnököm lánya októberben költözött ki férjével, Áronnal és két gyermekével, hogy új életet kezdjen, s fiainak is meg tudjon mutatni egy – az otthonitól teljesen eltérő – új kultúrát, életmódot. Irigyeltem őket bátorságukért, s – bár személyesen még soha nem találkoztunk – így ismeretlenül is nagyon rokonszenvesnek tűntek. Nem akartam tolakodónak tűnni, igy elsőként csupán a bringám megőrzését kértem tőlük, bele sem gondolva, hogy ebből ma vacsora, szállás és egy baráti beszélgetés is adódik.
Ma pihenőnapom volt, s ha már nem pihentettem a testem, pihent helyette a lelkem. Fejben már készültem a holnapi megpróbáltatásokra, összeraktam az optimális felszerelésemet, terveztem az indulás időpontját, végiggondoltam az útvonalat, a buktatókat, s igyekeztem ma úgy megérkezni, hogy holnap hajnalban a lehető legnagyobb eséllyel induljak neki életem eddigi legkülönlegesebb kihívásának.
Puerto de la Cruz
(10 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 30. csütörtök – 17:35
Gyorsan felejtsük el azt a sok rosszat, amit a múltkor Tenerife nagyobb városairól mondtam! Az az igénytelenség délolasz beütés, ami innen alig 35 kilométerre a sziget fővárosából áradt, a nyugati partvidék legnagyobb, 31 ezer fős településéről egyáltalán nem mondható el. Puerto de la Cruz egy igazi gyöngyszem. Bármerre járok, bármerre nézek, mindenhonnan az a spanyol igényesség árad belőle. Az, amit már az anyaországban sokszor megtapasztalhattam. Megspékelve persze a helyi különlegességekkel: a vulkáni bazaltkőből épült katedrálissal, a hófehér, banánfákkal és kaktuszokkal övezet óceánparti kápolnával, az igényes parti sétányokkal, természetes hatású medencés óceánparti strandokkal, s karácsonyi díszfényben úszó sétálóutcával. Egy bringatúrán alapból jó érzés valahová megérkezni, ám a ma délutáni mindenen túltett.
Alig fél órával ezelőtt még a Mercadona gazdag kínálatából válogattam. Nem siettem el a vásárlást, igyekeztem mindent beszerezni, ami hiányzott a készletemből, s amire a holnapi nap során szükségem lehet. Tudtam, hogy nem tudok mindent felvinni a Hegyre, de mindig jobb, ha van miből válogatni.
A Pico de Inglés ködös kilátója után végre utamra engedett az Anaga-hegység, gyorsan veszítettem a szintet, és hamar kibuktam a csúcsokat vasmarokként ölelő felhőréteg takarásából. A távolban ismét feltűnt a Teide hivalkodó csúcsa helyes – csak a vulkánokra jellemző – tányér alakú felhősapkával. Gondosan kikerültem egy felborult autót, melyet figyelmetlen sofőrje egy híd vasbeton korlátjának kormányzott, majd feltöltöttem kajakészleteimet és nekivágtam a sziget északnyugati partvidékének, mely már nem apróbb hegyek vonulatai közt, hanem a vulkán szabadszemmel befoghatatlan méretű szoknyáján szalad végig.
Mindössze egyetlen meglepetés ért ezen a szakaszon: az általam tervezett út egy rövidke, alig 1,5 kilométeres szakaszon rávezetett volna az autópályára. A tervezéskor úgy gondoltam, hogy ezen a rövid, csomóponttól csomópontig tartó szakaszt kibekkelem valahogy, nem fogok miatta kerülni, de be kellett látnom, hogy a leállósáv nélküli kétszer két sávos extrán forgalmas útpálya nem nekem való. Helyette jöhetett a bosszantó kerülő: öt kilométer, több mint kétszáz méter szinttel, ráadásul brutálisan meredek helyi kis utakon.
De – hogy továbbra se menjen minden simán – érkezésem előtt nagyjából másfél órával koromfekete felhők jelentek meg az óceán felett. Rögtön tudtam, hogy ebből elázás lesz. Az első rohamot kivártam egy kis buszmegállóban, a második elől már nem volt menekvés, rendesen elkapott, így csurom vizesen érkeztem meg a városba.
De mindez nem számított már: jó érzés, hogy itt vagyok, hogy várnak, hogy segítenek, hogy bíznak bennem. Mindez abszolút felülírja most magányomat, mert érzem, hogy nem vagyok egyedül. Fél hetes érkezést beszéltem meg Judittal, így most még ráérősen sétálgatok ebben a csodaszép városban és minden percét élvezem.
Los Realejos
(120 méterrel az óceánszint felett)
2023. november 30. csütörtök – 18:50
Három napja járok-kelek a szigeten, megszámlálhatatlanul sok autót láttam már, de ilyet még nem. Egy magyar rendszámú járgány parkol a lapostetős, jellegzetesen helyi vonásokkal rendelkező sorház előtt. Mint azt később megtudtam, gazdája 2 napot vezetett és 39 órát utazott kompon, annak érdekében, hogy ez a négykerekű most itt lehessen. Azt hiszem, jó helyen járok. Nem is kell kopognom, Judit már nyitja is az ajtót, újra emberek között, de jó érzés ez így, három nap után!
Idén ősszel – hosszú idő után – ismét osztályfőnök lettem, és egészen véletlenül Judit egyik kisfiának osztályfőnöke. Már éppen kezdtem megismerni az új csapatot, mikor jött a bejelentés, hogy Tenerifére költöznek. Ekkor már megvolt a repjegyem, s válaszul a búcsúüzenetre mellékesen megemlítettem, hogy novemberben én is arrafelé fogok járni. Az pedig már egészen véletlenül alakult így, hogy Juditék pont itt Los Realejosban, a tervezett futásom rajthelyétől mindössze öt kilométerre kaptak lakást. Gázt eddig nem tudtam venni főzőmhöz, már napok óta főzelékkonzerveken éltem, így boldogan fogadtam el a felajánlott szénhidrát feltöltő tengeri herkentyűs tésztás vacsorameghívást, melyhez finom tea és egy jóízű baráti beszélgetés is dukált. Férje, Áron triatlonos múlttal rendelkezik, ő is bringával, futva járja a sziget hegyeit, így rögtön megvolt az összhang, a közös téma köztünk. Judittal inkább a mindennapi élet, a fiúk iskoláztatása, a lakáshelyzet és maga Tenerife volt a téma.
Az óceánra néző teraszuk fedett részén kaptam szállást, s felajánlották, hogy kivisznek a Socorro-ra holnap hajnalban. Ez már így is jóval több volt annál, amit reméltem, nem győztem hálálkodni nekik jószívűségükért. Nélkülük azt hiszem, nagyjából fele akkora eséllyel pályázhattam volna a holnapi hatalmas feladat teljesítésére.
Playa de Socorro
(1 méterrel az óceánszint felett)
2023. december 1. péntek – 01:45
Komor tekintettel kémlelem az óceán fekete hullámait, melyek hatalmas robajjal porladnak szét a lábam előtt heverő sziklákon. Eljött a nagy nap, itt állok a rajtban, s – bár nem látom, de tudom – ott van a cél is valahol. 29 kilométerre tőlem, de 3715 méterrel magasabban. Elképesztőnek tűnik ez a vertikális távolság, belegondolni sem merek milyen érzés lesz innen felfutni, felgyalogolni a Teide felhőket ostromló vulkáni kúpjának legtetejére.
Ám jelenleg nem ez, ami igazán aggaszt. Amerre nézek, mindenütt villámok fénye gyúl az óceán felett. Északra, nyugatra és délre is felvillannak, s bár dörgés még nem hallatszik, pontosan tudom, mekkora veszélyt jelentenek ezek rám, s magam vállalta küldetésemre. Mert igen, ez nem csak egy sima futás lesz, ez egy igazi küldetés. Ahogy egyre idősebb lettem, úgy kopott meg bennem a csillogós érmekkel, menő pólóval járó versenyek fénye, sokkal fontosabbak lettek a saját célok. Olyan kihívásokat kerestem, ahol én jelölöm ki magamnak az utat, én állítom fel az akadályokat, s – bár pontosan tudom, hogy ezekért nem jár semmiféle külső elismerés – én mégis igyekszem véresen komolyan venni őket. Itt nem bíztat senki, nincs „céltea” és „célszendvics” motiváció gyanánt és színes oklevél sem jár érte.
Ilyenek voltak bringás-ultrás kihívásaim, egy-két hosszabb futásom, s ilyen ez most is. Itt vagyok a rajtban, én választottam a napot, én jelöltem ki az útvonalat, s akármi is lesz ott fent, nem fogom egykönnyen hagyni, hogy megállítson!
Áron dolgozott éjszaka, nem hajtotta álomra a fejét. Én tíz óra tájékán udvariasan elköszöntem, s bevackoltam magam hálózsákomba. Élveztem volna az esti szellőt, a langymeleg november végi tenerifei éjszakát, de a szúnyogok zümmögése rendre kizökkentett. Fél kettőkor csörgött az ébresztő. Gondosan összekészített futózsákomat a hátamra kaptam, benyomtam még egy banánt és egy mercadonás muffint kalóriabomba gyanánt, felöltöztem, s bekötöttem a cipőm. A nappaliban Áron már meleg teával várt. Gyorsan kocsiba pattantunk, s végigszáguldottunk az elképesztően meredek utcákon fel az autópályáig, majd le a strand irányába. Nagyából ötven méter magasan sorompó zárta el utunkat, innen már egyedül kellett ide lesétálnom. Áron sok szerencsét kívánt, a következő pillanatban már ismét egyedül voltam. Megint teljesen egyedül.
De ez egyszer ezt most egyáltalán nem bántam. A magam vállalta igazán nagy kihívásoknál mindig jobban szerettem egyedül maradni. Tisztában vagyok a képességeimmel, a határaimmal, s tudom, hogy hol van a fal, meddig tudok elmenni, meddig vállalom a kockázatot. Ha ott van még egy ember velem, akkor mindig nyomaszt a féltés, az aggodalom. Így volt ez Izlandon is, s nem egy négyezres mászásnál. Ezekben a helyzetekben nem tudok teljesen önmagam lenni, nem tudok száz százalékos döntéseket hozni. De most, az én utamon csakis magamért vállalom a felelősséget, és ez megnyugtat.
Socorro – már a név is beszédes. Segítség! Ennyit jelent spanyolul. Na, pont ez az, amit most innét senkitől nem várhatok. Mostantól a csúcsig és vissza nem számíthatok senki másra: nincsenek források, nincs víz, nincs étel, pont ezért pénzt és bankkártyát sem hoztam magammal. „Segíts magadon, az Isten is megsegít” – jut eszembe a régi mondás. Ez most egyes egyedül az én harcom lesz.
Az autó hőmérője 17 fokot mutatott, ez kellemes volt ezen a hajnali órán is, de tudtam, ha megázok, már nem lesz az. S mi lesz ott fent? Egyre magasabban, egyre hidegebben? Ezen járt az agyam, de aztán rájöttem, nincs min gondolkodni, nem kell döntést hozni. Egyszerűen el kell indulni felfelé.
De még várok egy picit, nézem a bömbölő hullámokat, érzem a szél erejét, látom a viharok fényjátékát, a természet ezernyi csodáját és próbálok erőt gyűjteni belőlük. Majd hátat fordítok az óceánnak, teleszívom a tüdőmet a nehéz, párás levegővel, elindítom a stoppert és nekivágok a Hegynek.
El Lance
(554 méterrel az óceánszint felett)
2023. december 1. péntek – 03:08
Ennél rosszabbul nem is kezdődhetett volna. Az utolsó falu buszmegállójában didergek. Ide húzódtam be az eső elől, de már nagyjából mindegy volt. Húsz perc alatt teljesen eláztam. Bár esőkabátomat felvettem kívülre, védve ezzel futózsákom, s a benne található meleg ruháimat, alul a rövidnadrágomból, kompressziós zoknimból és a cipőmből már csavarni lehetne a vizet. Telefonomon az összes időjárás-előrejelző oldalt végigpörgettem, sőt még a radarképeket is megtekintettem. Úgy néz ki, sajnos egy elég masszív viharzóna alakult ki jelenleg a sziget déli partvidéke mentén, mely folyamatosan hozza fel a felhőket a Teide keleti és nyugati oldalára egyaránt. A következő két óra nagyon rizikós lesz. Tudom, indulhattam volna később is, de egyrészt este még semmi nem jelezte ezt a vihart, másrészt pedig – szerdai tapasztalataimból okulva – a felvonó indulása előtt szerettem volna felérni, mert úgy gondolom, nagyjából 9 órától már csak engedély birtokában lehet a hivatalos útvonalat használni. Ezt pedig hónapokkal előbb be kellett volna szerezni.
Már nem sokkal az autópálya felett elkezdett csöpögni az eső. Alig 120 méteren jártam még ekkor, de pontosan tudtam, hogy a tegnapi gondos cipőhajszárítózásnak nem sok értelme volt. Egy meredek gerincre szaladt fel rögtön az út, majd ugyanilyen meredekséggel bukott le a következő völgy mélyére. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan lejtmenetbe fogok kerülni, így kicsit el is tévedtem. Egy kaktuszokkal övezett apró ösvényen próbálkoztam a meredek domboldalban, kaptam is néhány tüskét a vádlimba, mielőtt rájöttem, hogy nem vezet arra út. A másik oldalon egy apró barlang fedezékében vártam, de rájöttem, nincs miért várni. Ha vihar jön, előbb-utóbb úgyis megtalál.
S így is lett. Tigaiga meredek utcácskái után kilépve a sötétségbe rögtön le is zúdult rám az első komolyabb zivatar, miközben tempósan gyalogoltam felfelé a jó 20%-os csúszós, köves útvonalon.
Szívem szerint szaladtam volna tovább, de közben tudtam, ha teljesen elázom, elveszik a remény arra, hogy a felső, fagyos részeket túléljem. Próbáltam inkább kivárni, okosan nekimenni a hegynek. Tudtam, innentől már nincs több dobásom, ha elhagyom El Lancét, már nem lesz több fedezék, onnantól már teljesen magamra leszek utalva.
Ladera de Tigaiga
(1650 méterrel az óceánszint felett)
2023. december 1. péntek – 04:45
Szaporán szedem lábaimat a meredek, csúszós hegygerincen. Balra tőlem szakadék, alján még látszik a part: Puerto de la Cruz városának fényeivel, a biztonság látszatát sugározva, előttem viszont reménytelenül közelednek a felhők. Egy percen belül többször villan az ég a Teide irányából. Egy-kettő-három-négy számolom magamban a villámlás és a dörgés közt eltelt időt, mely egyre csak fogy. Egyértelmű jele annak, hogy közeledik hozzám a vihar. Átjár a félelem, a bizonytalanság. Minden lépésemmel távolabb kerülök, egyre nehezebb a visszatérés. Már majdnem három órája haladok egyedül ezen a kitett, meredek gerincen, melyet már tegnap kiszúrtam magamnak. A legrövidebb út az óceántól szinte egy lendülettel szalad fel kétezer méterig, Őfelsége a Teide lábáig. Ez most a vezérfonalam, nem térhetek le róla sem jobbra, sem pedig balra. Itt csak felfelé és lefelé vezet út. Összehúzom esőkabátom cipzárját, felhúzom a csuklyát, és várom az elkerülhetetlent. Jöjjön, aminek jönnie kell!
Erős széllel és heves csapadékkal érkezik a vihar. Korábbi hullámai enyhe záporesők voltak hozzá képest. Dobál a szél, csapkodnak körülöttem a villámok hatalmas dörgésekkel kísérve, s úgy ömlik az eső az arcomba, hogy alig látom magam előtt a földet. A meredek hegyoldal habzó, tajtékzó folyóvá változik alattam, ömlik át a cipőmön a víz, percek alatt elveszi minden reményemet. A nyirkosság belopózik esőkabátom alá, a szél egyre jobban kihűti vizes lábaimat még ennél a tempónál is, egyre csak csüggedek, egyre jobban veszítem el a reményt. Telefonom GPS-e is megbolondult, nem mutatja pontosan a helyzetemet, azt sem tudom, hol vagyok, milyen magasságon, bár ha tudnám nagyjából akkor is mindegy lenne, hisz tudom, semmilyen fix pontot nem jelzett a térkép erre a szakaszra.
Mégis megpillantok egy épületet, letérek az útról, de csak egy magas kerítéssel körülvett víztározót találok. Kétségbeesetten próbálok menekülni, próbálok valami fedett helyre lelni, de közben tudom, ez itt és most képtelenség. S ha találnék is mindhiába, alig pár percen belül megfagynék a várakozástól. Így hát megyek csak előre tovább, bele a vihar arcába, a bizonytalanságba. Eltelik tíz perc, majd még tíz, de a vihar nem csitul. Lábaim már gémberednek, egyre jobban szétesik mozgásom, s egyre kevésbé hiszek benne, hogy ilyen állapotban esélyem lesz majd a – valószínűleg hótakaró alatt lévő – főcsúcs meghódítására. Megkörnyékez a visszafordulás gondolata, s egyre mélyebben fúrja be magát az agyamba. Eleinte nem akarok hinni neki, nem akarok tudomást venni róla, de aztán végül kénytelen vagyok belátni: elmentem a falig. Minden tőlem telhetőt megtettem. Ez így nem sikerülhet!
Érzem, hogy eltörik bennem valami, ahogy sarkon fordulok, és hosszú futólépéssekkel elindulok a völgy felé. Eszembe jutnak azok az emberek, akiknek meséltem a terveimről, akik velem együtt hittek a mászás sikerében, s hittek bennem. Marci öcsém, Nonszi – mit fognak szólni? Mit fog szólni Áron és Judit hajnalban, amikor beállítok hozzájuk? Hogy fogok a szemükbe nézni ezután? De nincs más út, érzem: felfelé öngyilkosság, megállni nem tudok, nincs hol pihenni, ez a hajó most elment.
Nagyjából egy kilométert és százötven méter szintet veszítettem pillanatok alatt. Cikáztak, bántottak gondolataim, mérges vagyok magamra, fáj, hogy így alulmaradtam, még a sírás is megkörnyékezett. Össze kell szednem magam!
Megállok, megtöröltem könnyeimet, s lepillantottam a mélybe. Santa Cruz fényei alig derengtek a vastag felhőtakarón keresztül, de valami mégis megváltozott bennem. Levettem esőkabátom, kiszabadítottam az eddig védett, száraz helyen lévő futóhátizsákomat. Kivettem belőle a vastag polárpulóveremet, s ahogy áthúztam fejemen máris éreztem melegségét. Ezután levettem teljesen átázott rövidnadrágomat és az esőkabátom zsebébe tettem. A szintén csuromvizes kompressziós zoknik szárát letűrtem, megszabadultam cipőimtől és felhúztam vizes lábaimra a téli futónadrágom. Most már minden ruhám rajtam volt. Nem számított már, hogy elázik, nem számított már mi lesz később, mert nekem itt és most dolgom van ezzel a Heggyel, másképp nincs esélyem továbbmenni!
Sarkon fordultam s éreztem, ahogy vádlim megint nekifeszül a meredek, csúszós dombnak és megindultam felfelé. Nem számított már a vihar, nem számított semmi. Hosszú perceken keresztül láttam lábnyomaimat, ahogy az imént csattogtam lefelé a sáros hegyoldalban. De azok egy másik ember lábnyomai voltak, egy magányos, reményvesztett emberé. Nem nézem hátra, csak törtem előre bátran céljaim irányba. S mi vár ott fent a kietlen, havas világban? Még nem tudhatom. De most már biztos vagyok benne, hogy képes leszek rá!
Cruz de Fregel
(2089 méterrel az óceánszint felett)
2023. december 1. péntek – 06:00
Eszméletlenül sűrű ködfelhőn át vezetett az út a gerinc utolsó szakaszán. Néha a saját lábam alatt nem láttam az utat a fejlámpám éles fényét visszaverő kövér páracseppektől. A vihar lassan odébbállt, a dörgések hangja már a sziget északi vége felől hallatszott. De mindez már nem számított, most már tudtam, hogy csak egy út van előttem. Csak felfelé!
Elfogyott a meredekség, ahogy véget ért az égbe nyúló hegygerinc. 13 és fél kilométer alatt hozott fel kétezer méterre. Tudtam, hogy innentől a Teide fennsíkján ellaposodik az út egészen a főcsúcs lábáig. Ahogy oszlottak a felhők, kerestem-kutattam magam előtt a csúcsot, de egyelőre hiába. A magas fenyők helyét csenevész bokrok vették át, melyek vizes levelei ezüstösen csillogtak fejlámpám fényében.
Továbbra is teljesen egyedül bandukoltam tovább ebben a valószerűtlen mesevilágban. A tér kinyílt előttem, s egy apró kápolna hófehér épülete hasított bele az éjszaka sötétjébe. Ez Cruz de Fregel, rögtön tudtam, nagyjából az út felénél.
S ekkor megpillantottam. Végre itt emelkedett újra, szinte karnyújtásnyira, csakúgy mint a második itt töltött napom hajnalán. Ugyanolyan büszkén, tekintélyt parancsolva meredezett az ég felé a Teide – sok tomboló vihart megélt – méltóságteljes vulkáni kúpja.
Persze tudtam, hogy mindez még csak látszat, még nagyon messze van a csúcs. Nyári túráinkon nagyjából ebből a magasságból szoktunk kiszállni az autóból egy hasonlóan magas hegy megmászása előtt. De jó volt látni a célt. Érezni, hogy itt van előttem, most már nem takarják makacs felhők, nem sújtják villámok. Az Orion csillagkép ott ragyog felette sokmillió fényes ponttal egyetemben. S én itt vagyok lent, egy apró pici porszem hozzá képest, de érzem, hogy képes vagyok rá! S ez az érzés most minden mást felülír.
Refulgio de Altavista
(3260 méterrel az óceánszint felett)
2023. december 1. péntek – 08:40
Egy hosszú, sötét és sokszor reménytelen éjszaka után végre felkelt a Nap! Akárcsak nekem, neki is sikerült felülemelkednie az Atlanti-óceán felett vonuló végeláthatatlan felhőrengetegen. Tündöklő sugarai beragyogják a Teide keleti oldalát. Ráfordultam a célegyenesre, egy jó félórája már a főkúpot ostromlom ugyanezen irányból, így érzem erejét, melegségét. Az imént értem el az út során az egyetlen bivakolásra alkalmas helyet, az Altavista menedékház egyszerű, kőből épített épületegyüttesét, de nincs időm megállni. Robogok tovább felfelé, s – bár most szem elől veszítettem – érzem már a csúcs közelségét, vonzását.
Egészen különleges élmény volt átkelni a Teide vadnyugati tájra emlékeztető kopár fennsíkján. A kápolna egy kis hágó tetején volt, innen meredeken lejtett az út, vagy 50 méter szintet veszítettem. Ahogy leértem éreztem, hogy a talaj megváltozott alattam, az agyagos föld helyét ropogós vulkáni kavics vette át. Valahol itt lehetett anno az ősi Teide kalderája, egy hatalmas ív, melyet körös-körül 2100-2500-as csúcsok határolnak. Ugyanúgy, mint a második nap hajnalán, most is bele kellett ereszkednem az egykori hatalmas kráterbe, hogy aztán újra megkezdhessem a mászást a hajdani fő kürtő fölé magasodó kúpra, ami valójában a mai hegynek a legteteje, De 3500 méteren is van egy hasonló, de jóval kisebb perem, s innen emelkedik ki a mai vulkán hegyes csúcsa, egy meredek, omladékos kúp formájában. Ezért nem látom most innen a vulkán oldalából a hegy tetejét.
A Teide külső kráterén belül a félsivatagos, vöröses barnás színű talajt csenevész, sárgás-barnás színű bokrok borítják, de annyira ritkásan, hogy nem igazán tudják megtörni a holdbéli jellegét. A jól kitaposott kavicsos ösvényen könnyű volt a haladás, ritkán kellett nagyobb sziklákon átlépdelni. Néha egy-egy nagyobb, növénytelen kőmezőn elveszítettem magam alatt az ösvényt, ilyenkor lépéseim hangja megváltozott. Ropogósabb, mélyebb lett a kavics, így rögtön tudtam, hogy korrigálnom kell. Nem akartam eltévedni, bár a Hegy mutatta az irányt, egyáltalán nem volt mindegy, hogy melyik oldalról ostromlom meg. A kiépítetlen részeken a laza, omladékos szerkezet miatt feljutni rá szinte lehetetlenség, ezt már két napja is megtapasztaltam.
Nem sokkal a keleti gerinc előtt pillantottam meg az első fejlámpát messze előttem az oldalban. Lassan közeledtem annak az az ösvénynek a becsatlakozásához, mely a másik irányból a 2200 méteren lévő felső parkolóból indulva szalad fel a csúcsra. A hegy déli oldalán még felkapaszkodott egy csúnya nagy felhőpamacs az óceán felől, egy kis időre felhőbe borítva magát a csúcsot is, de szerencsére esőt már nem hozott. Újra kitisztult és egy hullócsillag hasította ketté az eget hatalmas csóvát húzva maga után. Nekem itt már csak egy kívánságom volt: az, hogy csak rajtam múljon ennek a mászásnak a sikere, vagy kudarca. A felhőn kívül ekkor még aggasztott az utolsó kúp az engedély hiánya miatt. Nem vette volna ki jól magát, ha pont emiatt kellene lemondanom a projektről. A viharok és a visszafordulás miatt eléggé kifutottam az időből, már nem reménykedhette, hogy a rendes útvonalon inkognitóban meg tudom mászni a csúcsot, mint ahogy áprilisban Marci öcsémék is tették. Erről ma már lecsúsztam.
2800 méter felett jelent meg az első hó. Először apró foltok, majd egyre jobban összeálló kemény jégpáncél formájában. Szerencsémre az út végig jól kiépített és jól járható volt, s elődjeim bakancsaikkal már nyomot hagytak, s feltörték nekem az utat, így nem kellett visszavennem a tempóból. S most láttam hasznát, két nappal ezlőtti szenvedéseimnek kétezer méter felett, mert sem a tüdőm nem zihált, sem a szívem nem kalapált és a fejemmel is minden rendben volt. Magabiztosan haladva, erős tempóban hagytam magam mögött a lihegő, oxigénért könyörgő hátizsákosokat. Fogytak a méterek, fogyott felőlem ez a hatalmas hegy, s valahol legbelül már tudtam: most nem jövök le úgy, hogy meg ne érinteném a tetejét!
A Teide csúcsán
(3715 méterrel az óceánszint felett)
2023. december 1. péntek – 09:38
Ez a perc is eljött. Büszkén állok a Hegy tetején és dacolok a mínusz három fokos széllel, mely gyorsan lefagyasztja arcomról a mosolyt. Alattam mindenütt felhők, csupán Puerto de la Cruz irányában látok az óceánpartból egy rövid szakaszt, pont onnan, amerről feljöttem. Hihetetlen, de mégis megcsináltam!
Nem sokkal 9 óra után értem el a Mirador de la Fortenza kilátóját. Ez az utolsó perem szélén foglal helyet. Innen egy jól kiépített körút indul felvonó felső végállomása érintésével a nyugati oldalig. Végre látótérbe került a Teide kétszáz méter magas, meredeken égbe törő főkúpja, természetesen mindenütt hóval borítva. A kilátóhelyhez vezető ösvény vastag kötélszalagokkal van kijelölve, melyről hatalmas jégcsapok lógnak. Szürreális látvány volt így a felkelő Nap fényében, mintha egy film díszletei közé cseppentem volna. A meredek hegyoldalban egy apró ösvény cakkozott vonalát véltem felfedezni. „Ez jó lesz nekem!” – hoztam meg a döntést. Körülnéztem. Sehol senki. Átbújtam a „prohibido el paso” felirat mellett és – mint egy őrült – nekivágtam az utolsó kétszáz méternek.
Éreztem már magam alatt a jégpáncél csúszósságát, a sok-sok magashegyi tapasztalat után már ösztönösen tudtam hogy kell lépni, hogy minél kisebb legyen a kicsúszás veszélye. De ez a járatlan ösvény így is nagyon szűk, s és nagyon bizonytalan volt. Tisztában voltam vele, hogy elég egy rossz lépés, ha itt kicsúszok, akkor tutira nem állok meg a főkúp aljáig. Mintha tojásokon lépdeltem volna, úgy haladtam felfelé. Méterről-méterre óvatosan. Kerestem a jégből mindössze pár milliméterre kilátszó apró szikladarabokat: a tapadást. Minden lépést előre meg kellett tervezni. A csúcs előtt ötven méterrel aztán elfogyott az ösvény, innen már direktben indultam tovább. Végre nagyobbak voltak a sziklák – bár egytől-egyig jegesek – de van rajtuk fogás. Kézzel-lábbal küzdöttem fel magam az utolsó métereken, arcomba kapott a csúcs felett átcsapó szél és kénes, vulkáni füstöt hozott felém. „Már nagyon közel vagyok”. Még néhány fogás, néhány óvatos fellépés, és igen. Sikerült. Elértem a Teide 3715 méteres csúcsát!
Nyilván nem maradhatok itt sokáig, elkészül a néhány kötelező fénykép a jéggel borított sziklák közt s tudom, mennem kell, ez nem az én világom, ide csak vendégként érkezhetek.
Playa de Socorro
(1 méterrel az óceánszint felett)
2023. december 1. péntek – 14:30
Nehéz lábakkal, kiszáradva érkeztem vissza az óceán hullámoktól bömbölő, sziklás partvidékére. Majdnem 13 órát voltam távol, de számomra sokkal többnek tűnt. Más embernek egy évre nem jut annyi élményből, kalandból, fájdalomból, reményvesztettségből, katarzisból, küzdelemből mint amennyi számomra ezalatt a röpke fél nap alatt megadatott. Apró szemű esőt hoz a szél nyugat felől, átnedvesít, hozzátapad szőrszálaimhoz, de ez most már egyáltalán nem zavar. Hisz itt vagyok újra, megcsináltam. Elértem a célom és biztonságban vissza is tértem onnan.
Alig öt órája innen 29 kilométerre és 3715 méterrel magasabban még nem voltam ebben olyan biztos. Botorkálva, óvatos mozdulatokkal kezdtem meg utam második felét. Legjobban a felső szakasztól féltem, hisz felfelé sem volt könnyű az út, s tudtam, hogy lefelé mászni mindig sokkal problémásabb. Az nem jutott eszembe, hogy a normál úton menjek vissza. Egy ember sem volt a csúcson, valószínű, hogy a jegesedés miatt még az engedéllyel rendelkezőket sem engedték fel a nemzeti park munkatársai. Tudtam, hogy csak egy út vezet biztonságban lefelé: az, amelyiken feljöttem.
Végül esés nélkül megúsztam a meredek oldalt, s gyorsan leszökdécseltem az Altavista menedékházig. 3200 méteren már szabályosan meleg volt. Fél 11 körül már hevesen bombázták a napsugarak a hegyoldalt. Ne feledjük, Tenerife mindössze a 28. szélességi fokon van, itt decemberben nagyjából olyan magasról tűz a Nap, mint nálunk szeptember végén. Az éjjel lehulló – jéggé összeállt – csapadék így már kövér cseppekben csordogált a menedékház tetejéről. Tudtam, ha nem akarok kiszáradni, vetkőznöm kell. Jobb, ha egy kicsit csíp a szél, mintha izzadok. Nem akartam úgy járni, mint az első futásomkor.
Kétezernyolcszáztól aztán búcsút intettem a vulkáni kúpnak és megkezdtem a hosszú-hosszú átkelést a fennsíkon. A vöröses holdbéli táj így nappal teljesen más – sokkal barátságosabb – arcát mutatta felém a mélykék ég alatt. A kavicsos, enyhén lejtő terepen kiválóan lehetett futni. Jó volt érezni, milyen friss vagyok még, hiszen egyrészt eddig főleg gyalogoltam, másrészt pedig a lefelé futáshoz teljesen más izmok szükségeltetnek. De tudtam, sok van még hátra, nem erőltettem a tempót, kényelmes 6-7 perces ezrekkel őröltem magam alatt a kavicstengert.
Már messziről láttam a kápolna hófehér épületét a hágó tetején. Rövid kapaszkodás után dél körül búcsút intettem a Teide ragyogó fehér sapkájának, s megkezdtem a hosszú, meredek gerincszakaszt lefelé. Hamarosan elértem a felhőket újra ködös lett a táj, csúszott az agyagos út a sudár fenyvesek között. Elfutottam a kis útszéli kereszt mellett, melyet már negyedszer láttam, hisz itt volt az a szakasz, ahol visszafordultam. Feltűntek a felhők alatt Puerto de la Cruz házai. Ezerkétszáz méter volt még vissza, a folyadékom itt már elfogyott, zselét már nem kívántam, így egyre koncentrálósabban mentek a kilométerek. A bokám fölött egyre jobban fájt a lábam a sok-sok meredek tompítástól, de tudtam nem állhatok meg. Minél lassabban haladok, annál tovább tart a szenvedés.
A felhők alatt szürke, esős idő fogadott. Néha jött egy-egy zápor az óceán felől, máskor kicsit kitisztult az ég. Kellemetlenül csúszott alattam az agyagos-sáros meredek út, egyre csak lassultam, vártam már a biztonságos aszfaltot, a házakat, a civilizációt. Végül csak meglettek El Lance házai, a buszmegálló, ahol hajnalban dideregtem, s innen már karnyújtásnyira éreztem magamtól az óceánt, bár még 4,5 km és majdnem 600 méter szint választott el tőle.
Ismerős ez az érzés a hegymászásokról, mikor már olyan közelinek tűnik a völgy, látjuk a parkolót, az autót, de tudjuk, hogy még nagyon sok erőltetett lépést meg kell tennünk, hogy odaérjünk. Megfordult a fejemben az is, hogy nem ereszkedek vissza teljesen a Socorrora, hanem inkább elfutok Los Realejosba Juditékhoz, de aztán csak meggyőztem magam, hogy így kerek a történet, ha óceánparttól óceánpartig tart a futás.
S újra látva az óceán mérhetetlen, zabolátlan erejét, s végig gondolva az utolsó 13 óra kalandos, életre szóló történetét – úgy gondolom – jó ötlet volt ide visszatérni. Egy újabb álom vált valóra!
San Juan de la Rambla
(20 méterrel az óceánszint felett)
2023. december 1. péntek – 19:50
Csak véget ért ez a hosszú nap is. Békésen fekszem hálózsákomban, hallgatom a hullámok morajlását, s várom, hogy végre álom jöjjön a szememre. Ám hiába keltem fel ma hajnali fél kettőkor, hiába futottam 58 kilométert, több mint négyezer méter szintemelkedéssel és lejtéssel, hiába bringáztam este még tizenkettőt szintén embert próbáló, dombos vidéken, sajnos nem tudok még elaludni.
Villámként cikáznak fejemben a gondolatok, érzések, emlékképek. Bizonyára mindenki azt gondolja, hogy óriási megelégedettséggel töltött el, hogy sikerült elérnem a célom a sok-sok megpróbáltatás ellenére, de sajnos ez az életben nem így működik. Egy ilyen összetett, alapos felkészülést és maximális koncentrációt igénylő feladat teljesítése után többnyire ürességet érzek. Az a sok gondolat, mely segítette, támogatta utamat, ami eddig életben tartott, most mind felelegessé vált. Elfogyott az út előlem, mint 2013-ban Amerikában, amikor a kontinens áttekerése után megpillantottam a Csendes-óceán végtelen víztükrét. Idő kell ahhoz, hogy felfogam, értékeljem tettem valódi értékét, így az örömre és a megelégedettségre még egy ideig várnom kell.
Csakúgy, mint hajnalban most is Áron jött értem a Socorrora. Szívből gratulált és érdeklődött az utamról. Tudtam, hogy neki is hasonló ambíciói vannak így ameddig ott voltam mellette próbáltam támogatni elhatározásában. Judit is nagyon örült nekem. Jól esett a gratuláció és kaptam ételt és italt bőségesen, sikerült egy kicsit helyre ráznom egyre jobban szenvedő testemet. Délután négy körül nekik menniük kellett egy hivatalos találkozóra, így egyedül maradtam a házban. Na, ekkor tört rám ez az üresség érzés. Céltalannak, feleslegesnek éreztem magam, elfogyott belőlem a motiváció, az a mérhetetlen erő, ami felvitt ennek a hatalmas hegynek a hátára és nem is testileg, hanem inkább lelkileg éreztem nagyon fáradtnak magam.
Bár Áronék felajánlották, hogy maradhatok, mégis úgy éreztem, hogy mennem kell tovább. Nem akartam visszaélni a vendégszeretetükkel, így is hatalmas segítség volt ez a részükről, nélkülük nagyjából feleekkora eséllyel indultam volna utamra. Komótosan összepakoltam felszerelésemet, kitoltam a bringát az útra és újból túrabringásként folytattam utamat.
Továbbra is hol esett, hol elállt, így küzdöttem fel magam a főútig a majdnem 20%-os kaptatókon az eszeveszett forgalomban. Semmi kedvem nem volt a fenti forgalmatlanabb, ám sokkal szintesebb kis utakhoz, hát nekivágtam a leállósávnak. Elhagyva Puerto de la Cruz környékét hatalmas banánültetvények terpeszkedtek mindenfelé. Nagyjából 600 méterig láttam utamat a meredek oldalban, onnantól felhők uralták a vidéket, elrejtvén előlem a Teidét. Üres voltam belül, bár lábaim bírták a tekerést, fogalmam sem volt mit akarok és arról sem volt elképzelésem, hogy hol ér majd véget ez a kalandos, hosszú nap.
Alig félóra tekerés után megpillantottam San Juan sziklákra épült kisvárosát. Spontán letértem a főútról és egy kilátóhelyre vezetett utam. Alattam a háborgó óceán sziklás partján és egy természetes kültéri medencére lettem figyelmes. Ez a híres Charco de la Laja. Hasonló képződmény mint amiben tavaly Seixalban fürödtem. Gyorsan érkezett a sötétség, nem volt több időm, így a város melletti füves parkolóba állítottam sátrat.
Masca
(608 méterrel az óceánszint felett)
2023. december 2. szombat – 12:05
Egy hatalmas fa árnyékába ültem le ebédelni a Teno-hegység szívében található bájos kis falu főterén. Nem lep meg, hogy amerre nézek, embert látok. A déli part szállodáiból autóztak fel ezért a néhány képért és néhány percért, amit ebben az egyedi környezetben tölthetnek. Üresnek és céltalannak érzem őket, ahogy készítik a szelfiket az insta-posztokhoz, de aztán rá kell, hogy jöjjek, én sem vagyok különb. Én is üres lettem és céltalan.
Pedig a túra talán leglátványosabb részén tekerek most. Ott, ahová még Marci sem mert levezetni lakóautójával: a sziget legnyugatibb csücskében található hegység, elképesztően meredek csúcsai közt kanyargó alig 3-4 méter széles útján. Már maga az út is igazi kihívás kerékpáros szempontból. A nyugati partról eleinte kellemes meredekséggel kaptattam fel nagyjából ötszázas szintre El Palmarig. Ma sem javult az idő, az óceán felől rendszeresen meglepett egy-egy könnyed zápor. Ám ahogy átbuktam a 810 méteres hágón úgy egycsapásra megszűnt a csapadék és a zöld minden színében pompáztak a hegyoldalak a ragyogó napsütésben.
Tettem rövid sétát az apró falucskában, Gondoltam lesétálok Tenerife híres kanyonjába, mely összeköti Mascát a tengerrel, a „robotmozgás” ellenére is éreztem magamban az erőt egy kis gyalogláshoz, de a rend őrei megint megálljt parancsoltak. „Hét óra az út az óceánig oda-vissza” – mondták – „már túl késő van az induláshoz”. Hiába bizonygattam nekik, hogy én könnyű futófelszerelésben 3 óra alatt megjárom az egészet, nem hittek nekem, te talán nem is volt baj, mert úgy megint öreg este lett volna mire elértem volna mai célomat.
Utolsó előtti napra nagyjából 80 kilométert terveztem be a szokásos 2000 méter körüli szintemelkedéssel. Ez így az ötödik napon nem hatott már az újdonság erejével. De már ekkor láttam, ekkor tudtam, hogy nem lesz könnyű elhagyni a méltán híres kis falucskát. Az egyetlen út vezetett innen nyugati irányba, mely eszméletlen szerpentinkanyarokkal kapaszkodott fel az üdezöld, meredek vonulatok oldalán. Szinte végig végig 12-15% emelkedéssel, lépésben kaptattam fel a Degollada de Cherfe (hágó) 1050 méter magas tetejére.
Adeje, Mercadona
(260 méterrel az óceánszint felett)
2023. december 2. szombat – 17:15
Lassan megérkezem. A Teno-hegységet elhagyva visszatértem a Teide oldalára, s szép lassan lejtett az út ide a sziget déli – az eddigi viszonyokhoz képest – lankás oldalán. Egyre közelebb került az óceán, de a zöld szín már eltűnt, mindenfelé kisebb-nagyobb városok emelkedtek a kopottas, sárgás, kaktuszokkal benőtt ugaron.
„Turistagettó” – ezt a szót használták Juditék a sziget déli partvidékére, melynek egy előnyös tulajdonsága van a sziget többi klímájához képest: itt esik a legkevesebb eső a szigeten. S ha jól belegondolunk ez a hideg, ködös, esős Európából érkező szállodázó, strandolni vágyó tömegek számára nem éppen elhanyagolható szempont.
Lassan elfogy előttem az út, mindössze 30 kilométer választ el a repülőtértől, nincs tovább hová sietnem. Adeje város hipermarketjébe térek be, holnap valami spanyol ünnep lesz, be kell szereznem az élelmiszert a hazaútra. Tetszik, hogy itt a Mercadonákban a kijárat után van egy kis terület, ahol kulturáltan lehet étkezni. Vannak asztalok, székek, sőt még mikro sütő, poharak és evőeszközök is. Vásároltam egy finom tonhalsalátát és egy szelet pizzát, így meg tudom adni a módját az utolsó tenerifei vacsorámnak.
La Caleta de Adeje
(50 méterrel az óceánszint felett)
2023. december 2. szombat – 20:00
A vörös és a kék szín ezernyi árnyalatával ért véget utolsó naplementém a szigeten. A „hippistandnak” kikiáltott homokos plázs előtti sziklás platón ülök a sátram előtt és kémlelem a végtelent. Előttem alig 30 kilométerre La Gomera szigetén már felgyúltak a fények. Tenerife apró szomszédja, a „hegyek békés szigete” már esti nyugalomba borult. Nem úgy, mint a körülöttem jobbra és balra található Marazul és La Caleta fényárban úszó szállodaparadicsomai. Itt, Tenerife déli partján, a „turistagettóban” most kezdődik az igazi „élet”. Langymeleg az este, kellemes, enyhe szél fújdogál az óceán felől. Élvezném még a látványt, a decemberi nyarat, a Szigetet, de érzem időm lassan véget ér. A Nap eltávozott véget ért ez a csodálatos Tenerifei nap is, holnap pedig már csak a rohanásról, a készülődésről, az utazásról fog szólni.
Sok szépet kaptam ettől a szigettől és a Hegyemtől, de ami talán ennél is fontosabb, hogy a Teide nekem új reményt adott. Bebizonyította, hogy él még bennem az kalandvágyó srác, akit mindig kerestem magamban, s új hitet kaptam tőle új Hegyeim meghódítására, melyek minden eddiginél magasabbra emelkedve várnak már ott egy másik kontinensen.
