Az Aragats oldalában

  1. július 20.

Szerencsére az utolsó napok, felhőtlen, szép nyári időt hoztak, így odébb álltak a makacs fellegek az ország tetejéről, így a kolostor völgyéből kikapaszkodva megjelent előttünk a terebélyes vulkán.

Tegnap este egy Garni nevezetű városka mellett aludtunk, ám már kevéssel naplemente után kapaszkodtunk fel ide, így csak annyi időnk maradt, hogy megkeressük a lejáratot a patak partjára. Még a GPS segítségével sem volt könnyű dolgunk, középkori minőségű, meredek, járművel szinte járhatatlan utak vezettek minket táborhelyünkre. Viszont jót fürödtünk egy kihalt ház patakvízzel feltöltött jéghideg medencéjében.

A visszaúton már több időnk volt szemügyre venni Garnit, mely néhány évszázadon át az örmény királyok nyári szálláshelye volt - a garni erődítmény romjai máig megvannak. Ókori temploma 1679-ben súlyos földrengés következtében megsérült köveit részben elhordta a lakosság. 1966-ban rekonstruálták a talált eredeti anyaggal, így a pompás, bazaltszurdok fölé emelkedő építmény a mai napig népszerű az idelátogatók körében. Ezt sajnos rögtön tapasztaltuk is, hiszen a templom bejárata körül moccanni nem lehetett, akkora volt a tömeg. Pedig a helyi viszonyokhoz képest borsos volt a belépődíj. Ekkor vettem észre, hogy a kerítés mellett egy apró, alig észrevehető ösvény indul:

– Várjatok csak! – szóltam oda Diának és Tominak – mindjárt visszajövök!

Szempillantás alatt eltűntem a bokrok között, s láss csodát, az ösvény végigszaladt a meredek plató peremén, s ahol már senki sem látott, egy hatalmas lyuk tátongott a kerítésen. Belépve gyorsan elvegyültem a tömegben, s megcsodáltam a gránitból épített pompás épületet.

– Arra van egy jobb bejárat – mosolyogtam rá Diáékra, akik már aggódva vártak rám. Természetesen ők is ezt használták. Így széles mosollyal az arcunkon hagytuk el a nyüzsgő turista-fellegvárat.

Ahogy terveztünk, a visszaúton már messze elkerültük a pokoli klimájú és rossz levegőjű fővárost, s kis falvakon haladtunk északnyugat felé. A déli órákban sikerült egy jó kebabost kifognunk, igazi csemege volt a mai ebéd. Az étterem tulajdonosa korábban jópár évig Ausztriában dolgozott, így szinte tökéletesen beszélt németül. Jómagam szombathelyi vagyok, s ő is valahol itt a határ mentén élt, így pontosan tudta hol van a szülővárosom. Külföldön általában angol a beszélt nyelv, ebben Dia és Tomi messze fölém nőnek, így tudom értékelni azokat a ritka pillanatokat, mikor leporolhatom a már nagyrészt passzív állományba visszahúzódott német nyelvtudásomat. Ám Tomi szokásához híven most is vezette a beszélgetés fonalát, s hamarosan az üzletre terelődött a szó. Az éttermes említette, hogy tujákat szeretne ülteni a kertjébe, Tomi pedig rögtön Leskó Pisti barátunkkal érvelt, hogy neki rengeteg eladó tujája van. Már csak azt az apró, pici, pöttöm problémát kellett volna megoldani, hogyanj jutnak el ezek a növények gazdaságosan Vasvárról ide Jereván mellé? Szerintem Tomi ezen még mai is töri a fejét!

A délutáni órákban kezdtük meg a lassú, monoton kapaszkodást a hatalmas vulkáni kúpra, melynek hatalmas mérete miatt valódi magassága nem is igazán érzékelhető. Az esti órákig 1500 méterig jutottunk fel, s másnap reggel abszolváltuk a maradék húsz kilométert a majdnem kétezer méteren található Aragats falucskáig, mely gyalogtúránk kiindulópontját jelentette. Bár a déli oldalon bringáink nyergében egészen 3185 méteren lévő Kari litch tó partjáig feltekerhettünk volna aszfalton, innen az északi főcsúcs megközelítése nem lett volna szerencsés választás. Aragats faluba érkezik le az a patak, mely a főkráter egyetlen nyitott oldalának olvadékvizét vezeti le, így ennek mentén nyílt a legideálisabb útvonal a 4090 méteres csúcs megközelítésére.

Kerékpárjainkat – rövid keresgélés és érdeklődés után – egy helyi család garázsában helyeztük el, s csak kishátizsákkal, sátorral a kézben indultunk el másfél napos 36 kilométeres gyalogtúra keretében. A déli rekkenő hőségben nem nagyon akaródzott haladni csapatunk, így az első tíz kilométer megtétele az esti órákra maradt. Útközben csak egy apró vízierőmű két fiatal munkásával találkoztunk, akik minden eszközt bevetettek annak érdekében, hogy náluk töltsük az éjszakát. Valószínű rettentően unatkoztak. Ám sok volt még hátra, így Tomi rendszeressé váló „nem alszok háromezer méteren” célozgatásai ellenére tovább haladásra ösztökéltem a csapatot. A széles völgy a zöld szín ezernyi árnyalatában pompázott, feljebb nomádok táboraira lettük figyelmesek. Egyszerű építményekben laktak, körülötte birkanyájak legelésztek. Nagyjából hat óra táján értük el a tíz méteres vízesés lábát. 2900 méteres magasságban jártunk. Tudtam, hogy itt fel kell kaptatnunk majd a meredek oldalba, egy darabig nem lesz újra sík a terep, így – tiszteletben tartva Tomi óhaját – a táborozás mellett döntöttem. Szívem szerint mentem volna még egy keveset, de bíztam abban, ha reggel korán útnak indulunk, akkor meg tudjuk járni a csúcsot.

Az esti órák elképesztő nyugalomban teltek. Sehol egy lélek, még egy állat se. Csak a vízesés állandó döreje és a patak csobogása töltötte be a széles völgykatlant, melyben megpihentünk. Ahogy próbáltam felfedezni a felfelé tartó utat, két apró pontot fedeztem fel rajta. Két eltévedt német hegymászó volt, akik valószínű, hogy a tónál parkolták le a kocsijukat, s nyugatról kerülték a kalderát, de valamiért a visszaútnak ezt a völgyet választották. Jó nagy hibát követtek el! Innen ugyanis csak nagyon nehéz és meredek mászások árán érhető el a hegy déli lejtője, valószínű, hogy jócskán belefutnak majd az éjszakába. Ahogy leértek még csak nem is köszöntek, s máris megkezdték a völgy déli fűlejtőjének kimászását, ám tudtam, hogy ezzel csak egy újabb párhuzamos völgybe jutnak, melyből újra és újra ki kell mászniuk majd. Ezért nem szabad helyismeret nélkül felelőtlen döntéseket hozni egy magashegységben, még akkor sem, ha történetesen egy ívelt formájú kialudt vulkánról van szó.

Ahogy eltűnt a Nap a hegyek mögött, gyorsan esett a hőmérséklet, így már a sötétség beállta előtt visszahúzódtunk sátrunk fedezékébe.

Másnap csodálatosan tiszta kék égbolt alatt kezdtük meg a mászást. A meredek fűlejtőn nem vezetett kitaposott ösvény, így találomra jutottunk fel rajta, s a vízesés felett már igazi kopár magashegyi tájék fogadott méretes hófoltokkal és sziklás, növény nélküli bazaltlejtőkkel. Nem véletlen, hiszen a szűk szoroson beléptünk a vulkán kráterének maradványába, s már közvetlenül körülöttünk emelkedtek ki 3900-4000-res csúcsai. Hamarosan megpillanthattuk az Északi-csúcs sziklakoronáját. Sietnünk kellett, mivel elég hamar megkezdődött a felkőképződés s a csúcsok egyre komorabb színt vettek fel. A magasság Diát viselte meg a legjobban, egyre nehezebben tudta velünk tartani a tempót. A nyílt terepen viszont jól láthattuk egymás mozgását. Felkaptattunk egy meredek kőlejtőn a Keleti és az Északi csúcs között magasodó 3735 méteren lévő hágóba. Szívünk egyre hevesebben kalapált, ahogy közeledtünk a négyezer méteres magassághoz. Akklimatizáció híján vérünk nem rendelkezett elegendő mennyiségű vörös vértesttel, így nem jutott elegendő oxigén izmainknak, melyek ettől egyre jobban savasodtak. Néha szédülés fogott el, ekkor lassítani kellett a tempón. Egy pár másodperces szünet mindig sokat segített. Nem sokkal 11 óra előtt sikerült bevennünk a csúcsot. Pontosabban a főcsúccsal majdnem megegyező magasságú előcsúcsot. Innen egy keskeny és kitett gerinc vezet át Örményország tetejére, a kereszttel jelzett 4090 méter magas északi csúcsra. Dia és Tomi ezt az attrakciót már nem vállalta, inkább egy Pilóta keksz társaságában megvárták, míg megjárom az alig 150 méteres utat. Nekik nem igazán számított, de számomra így vált érvényessé a hegy meghódítása. A csúcskereszt sajnos egy vihar következtében letört, csak két fémrúdból tákolt kis pótlék állt a helyében egy örmény betűkkel tarkított kőtáblával egyetemben. Jó érzés volt egy újabb ország tetején állni, de sietnem kellett, hiszen egyre csak gyűltek körülöttünk a viharfelhők.

Gyors léptekben kezdtük az ereszkedést az omladékos hegyoldalban gyorsan veszítettük a magasságunkat. S mire elértük az alaptáborunkat fent már ki is tört a vihar. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy időben és épségben visszatérhettünk a biztonságos völgybe.


 

Tbiliszi határában

  1. július 24. – délutáni órákban

Vegyes érzések kavarogtak bennem, ahogy közeledtünk a grúzok milliós fővárosához a kétszer két sávos forgalmas bevezetőúton. Előttünk szürke kockaház-rengeteg hasít bele a tájba, lepusztult, már-már az itthoni Hős utcai állapotokhoz hasonló ócska betonerdők rejtik el a város igazi szívét. Mert Tbiliszi az egészen más lesz! Ezt már ebben a benzingőzben úszó, tébolyult pillanatban is jól tudtam. Bringával egy nagyváros centrumát elérni általában nem kis kihívás. Kevésszer adatik az meg, például Chicagoban, hogy egy tóparti, parkos részen vezetett kerékpárúton érkezhetünk meg. Párizs, Madrid, Lisszabon, Budapest mind egyforma ilyen tekintetben. Át kell verekednünk magunkat 10-20 kilométernyi agglomeráción.

Három nappal ezelőtt még csendesen, nyugodtan telt az este, miután biztonságban leérkeztünk a négyezres hegyről. Bringáink és cuccaink ott vártak minket a bezárt garázsban, ahol hagytuk őket, csupán a tulajt volt egy kicsit nehéz előkeríteni. Bár kaptunk egy telefonszámot, ezt nem lett volna túl gazdaságos dolog saját telefonunkról feltárcsázni, így a közeli iskolába mentünk, ahol festők dolgoztak. Ők szerencsére segítettek, s amíg vártunk Tomi bepattanhatott a leharcolt Volgájukba, mely – mind szinte minden jármű itt Örményországban – LPG (gáz) meghajtású volt. Megcsodálhattuk a csomagtartójában elrejtett hatalmas gáztartályt is. Tominak annyira megtetszett az öreg jármű, hogy alig akart kiszállni belőle. Én azért nem cseréltem volna el a bringámmal.

Másnap rövid lejtő után újra csak felfelé vezetett utunk. Komoly szembeszéllel, s – itteni viszonyokhoz képest – meglehetősen hűvös időben haladtunk az ország legnagyobb tava felé. Amíg mi magyarok általában „leugrunk” a Balcsinkhoz, addig az örményeknél ez teljesen fordítva működik. Ők általában felmennek hozzá. A Szevan-tó – amellett, hogy 30%-kal nagyobb, mint a mi Balatonunk, jóval mélyebb is. De igazi jellegzetessége mégsem ez. Víztükre 1900 méterrel található a tengerek szintje felett. Alpesi magassága ellenére egy átlagos nyári napon vize mégis inkább a magyar tenger hőmérsékletére emlékeztet, erről mi magunk is megbizonyosodhattunk. A hűvös szél, s a kopár csúcsokon rendre átcsapó felhők viszont nagyban rontották a strandélményt. De az örményeket ez cseppet sem zavarta. Hatalmas élet volt a tó partján, a bérelhető grillezők mindegyike foglalt volt, sült hús illata töltötte be a levegőt, amerre csak jártunk.

Délután átkeltünk a tó partján emelkedő vonulatok 2144 méteres hágóján, s búcsút intettünk a magasföldnek. Lassan kezdek rájönni, hogy minden valamirevaló országnak, melynek magas hegyei vannak, van egy régiója, vagy települése, melyet Svájchoz hasonlítják az útikönyvek. Az örményeknél ez a választás Dilijan városára esett. Igaz, hogy ez az egyik legfontosabb hegyi üdülővárosa az országnak, emellett számos helyi művész, zeneszerző és filmes otthona, s óvárosa is tömve van műemlék jellegű épületekkel, kézműves műhelyekkel, galériákkal, de Svájccal kapcsolatos rokonságát nyomokban sem bírtam felfedezni.

Egy esős éjszaka után, borús időben hagytuk el „Svájcot”. Innen utunk közvetlenül a „nagy ellenség” – Azerbajdzsán határzónájában vezetett. Errefelé már nincsenek nagyobb folyók, így roppant kellemetlen vonalvezetéssel, rengeteg kanyarral, hágóval, dombbal kellett megküzdenünk, hogy újra elérjük a grúz határt. A táj – bár békésnek tűnik – valójában nem az. A határzóna egyáltalán nem egyértelmű a két ország között, rengeteg kis enklávé ékelődik be a másik ország területébe. Szerencsére ez a feszültség nem érződik a levegőben, csupán a szokatlanul nagy számú őrtornyok utalnak erre.

Ma reggel rendben elértük a grúz határt, amit egy finom lavashival ünnepeltünk meg. Az örmények vékony kenyere a lavosh nevében hasonlatos, ízében viszont köszönőviszonyban sincs a grúzok csemegéjéhez. A táj szerencsére elvesztette dombos jellegét, így az előttünk lévő 80 forgalmas kilométer már nem tartogatott komolyabb kihívásokat.


 

Telavi

  1. július 25. – sziesztaidőben

Hatalmas lombos fák árnyékolják kakheti tartomány domboldalra épült központi városának parkját. Igazi kánikula tombol grúzia nyugati szegletében, s – bár innen már jól látszanak a Kaukázus vonulatának havas négyezresei – az alattuk elterülő kopár, sárgás, kiégett völgyekben izzik a levegő. Délelőtt magunk mögött hagytuk az utolsó grúz emelkedőnket az 1620 méteres, Gombori-hegységen átívelő hágóutat, s lélekben már szoktatjuk magunkat az azeri kősivatag embertelen klímájához. Itt szerencsére még minden adott a pihenéshez, kényelmes padokon hűsölhetünk a gondozott parkban, melynek füvét látszólag minden nap öntözik. Így még az sem zakkantott meg túlságosan, hogy az imént egy transzvesztita jött ide hozzám ismerkedni, udvarolni. Lassan átszeljük ezt az országot is. De előtte még hadd, meséljek egy kicsit Tbilisziről.

Tegnap még ott tartottam, hogy szürke betonrengeteg fogadott a város határát jelző tábla után. Ahogy errefelé szokás, rozzant füstöt árasztó buszok rogyásig megtelve szállították a városlakókat. Itt nincsenek villamosok, metrók, elővárosi vonatok, mint ahogy nálunk szokás. Itt mindenki buszozik, amerre csak lát. Ez viszont nagyon nem tesz jót a város levegőjének. Beszélhetünk itt Európában a klímaváltozásról, igen több elektromos jármű kéne, meg több embernek kéne bringára ülnie. De aztán kijön ide az ember Ázsiába s azt mondja:

- Föld bolygó. Halálra vagy ítélve!

Az itteni körülmények nagyjából a húsz évvel ezelőtti Magyarországot idézik az én gyermekkoromat, mikor még mindenki rozzant Ladával, Moszkviccsal és hasonló benzinfaló förmedvényekkel járt. Az öreg buszok füstbe borították maguk mögött a megállót ahányszor elindultak, a kamionok, teherautók kéményéből pedig úgy dőlt a füst, mint egy lakóház kéményéből. Úgyhogy csökkenthetjük mi a szén-dioxid kibocsájtásunkat, az ökológiai lábnyomunkat, ha Ázsia megannyi országában még mindig ez a szomorú helyzet. Egy dolog hozhat csupán biztos változást: ha Földünk kőolaj készletei kimerülnének. Bárcsak már ott tartanánk!

Szerencsére csupán alig egy óráig tartott ez a rémület, végre feltárult előttünk a Kura-folyó két partjára épült szűkös, de szép belváros. Egyik oldalon a Narikala erőd, a másikon a Saemba-katedrális magasodott. A folyó szűkös partja engedett csupán utat a forgalomnak, ami itt lent eszméletlenül dübörgött, így hátra hagytuk gépjeinket, s felkaptattunk az erődhöz. Megérte feljönni, hiszen innen láthattunk rá Tbiliszi igazi arcára. Érdekes volt számomra a modern és hagyományos építészet találkozása. A folyón kőhíd mellett egy gyönyörűen ívelt üvekberakású acél gyalogoshíd húzódik (nagyon jól mutatna egy ilyen Budapesten is a Dunán). A Metekhi-templom igazi ősi grúz jegyei nagyon jól megférnek az vadonatúj Saemba-katedrálissal, mely mellesleg a világ leghatalmasabb ortodox temploma. Az elnöki palota és az opera ultramodern épületei pedig Grúzia látszólagos gazdagságát próbálják fitogtatni. Hisz ezt már Jereván óta tudjuk: lehet bármilyen szegény is egy ország, a fővárosa ne ezt tükrözze. A Kaukázus környékén ez így szokás.

Este öt óra felé kezdett már elegünk lenni a hatalmas tülekedésből, így a még mindig tomboló kánikulában kerékpárjainkat a város keleti határa felé fordítottuk. Elhagyván a csillogó-villogó belvárost, újra jött a bevezetőutak hatalmas forgalma és egyhangúsága. Jópár cigarettának megfelelő koromadagot elszívtunk, mire sikerült magunk mögött hagynunk Tbiliszit.


 Tovább a negyedik fejezetre - kalandok Azerbajdzsánban


Balakän

  1. július 26. – a legnagyobb déli melegben

Azerbajian border. Good luck”. Ez a groteszk felirat díszelgett grúz és angol nyelven a határállomásra vezető úton. A három ország közül, melyet meglátogattunk Azerbajdzsán volt a legnagyobb fehér folt számunkra. Persze hallottunk már Baku fényűzéséről. A toronyházairól és modern épületeiről híres fővárost gyakran szokták Dubajhoz hasonlítani. De mi vár ránk az addig hátralévő nagyjából ötszáz kilométeren? Na ez volt a nagy kérdés! Mit szólnak majd ezek a kedves emberek az útlevelünkben díszelgő örmény pecséthez, no meg úgy hozzánk általában?

A nagyjából tízmilliós szovjet utódállam olajkincseinek köszönhetően gyorsan fejlődő ország. Ezt a tényt az is elárulta, hogy a rázós, kátyús grúz utak után, itt végre tükörsima aszfalton tekerhetünk. Az ország pénze viszont itt sem egyenlő az emberek pénzével, ugyanis az előbb említett ragyogó utakon hasonlóan leharcolt járművek száguldoztak. Nyelvük és muzulmán hitéletük Törökországra hajaz, de buzgóságuk jelentősen elmarad tőlük.

Ma reggel még Lagodehkiben, az utolsó grúz városban fogyasztottuk túránk utolsó lavashiját, majd előkerültek táskánk mélyéről a gondosan őrzött e-vízumaink nyomtatott példányai, s – bár csökkent bizalommal – de annál nagyobb határozottsággal közelítettük meg a város határában épült határátkelőt.

A határátlépés az átlagosnál egy fokkal körülményesen, de végtére is simán ment. Táskáinkban nem örmény csempészárut, csupán drónokat kerestek, s Tomival próbálták Örményországban szerzett emlékeit feleleveníteni. Kevés sikerrel, ugyanis a mindig mindenről részletesen mesélő társunknak ezen a szép nyári napon nem volt jó az angolja.

Végül nem volt több kérdés, így szó szerint megnyitották nekünk az ország kapuit. Ez az elsőre meglepőnek tűnő megoldás, itt azerban nem ismer határokat: minden valamirevaló településre egy díszes kapun át lehet behajtani. Ami rögtön szemet szúrt Grúzia után, az a rendezettség volt. Itt már nem rohangáltak keresztül kasul malacok, tehenek, kecskék, a házaknak voltak rendes kerítéseik, s az utcák többé-kevésbé rendben voltak.

Mióta lejöttünk az örmény magasföldről perzselő hőséggel kell megküzdenünk nap mint nap. Ez ma sincsen másképp, így az országúton való aszalódás helyett inkább egy rendezett park apró pavilonjából szemezünk az arra sétálgató helyiekkel. A nők itt már nincsenek úgy elfátyolozva, mint a törököknél, ez csak az idősebbekre jellemző, viszont nagy meleg ide vagy oda senkit nem látunk rövidnadrágban. Az emberek többsége messziről kerül minket csupán egy tinédzser korú srác sündörög folyton-folyvást körülöttünk. Miután vagy huszadjára halad el meredt tekintettel bámulva Diára, veszi a bátorságot és beül hozzánk. Beszélgetni sajnos nem sikerül vele, ám jó ötletem támad, előveszem a túratervet, s a számunkra kimondhatatlan városneveket próbálom kiolvastatni vele.

- Qax? Muxax? Qabala? – próbálkozom ezekkel a csodás nevekkel, miközben a papíron mutatom leírva is, ám válasz nem érkezik.

A srác zavarodottságából azt vélem felfedezni, valószínű nem tud olvasni, így nem erőltetem tovább a nyelvleckét. Helyette felkerekedünk Tomival és meglátogatjuk a bankot, ahol sikerül amerikai dollárért helyi manatot vennünk. Balakän főutcája akár Európában is lehetne. Tiszta rendezett, olcsó éttermekkel, cukrászdákkal, szépen nyírt fasorral büszkélkedhet, csupán az ósdi Ladák indokolatlanul nagy számából következtethetünk arra, hogy nem otthon járunk. Bár a benzin ára a három ország közül a legolcsóbb (kb. 250 Ft/l), még sincs tülekedés az utakon, a forgalom teljességgel elviselhető.

Úgyhogy megvolt az első benyomás Azerbajdzsánról, most már nem félünk egymástól, úgy érzem megleszünk itt a következő egy hétben is!


 

Lahic

  1. július 28.

Hosszú idő után ismét megérintett minket a Kaukázus varázsa. Igaz már három nappal ezelőtt – amikor a Gombori-hágón átbuktunk – feltűntek újra méltóságteljes csúcsai, ám eddig – mint valami díszlet, úgy rajzolódtak ki a távolban csipkézett vonulatai. Ha akartunk sem nagyon tudtunk volna közelebb kerülni hozzá, ugyanis itt, Azerbajdzsánban nem nagyon vezetett járható út feléje. Ehelyett kiváló minőségű, ám nagyjából sík terepen kerekezhettünk. Kétszázhetven kilométer alatt nem sok újat mutatott az ország. A kettősséget, amit éreztem, minden falu, vagy akár kisváros egyre inkább megerősítette bennem. A mélyszegénység és a látszatgazdagság keveredett folyamatosan, ahogy a felújított tükörsima aszfaltról nyíló kopott, rögös mellékutcákra pillantottam, vagy ahogy terméskőből újonnan épült, megkapó stílusú házak után egy világvégi kis falu omladozó vályogból épült viskói között kanyarogtunk. Az utakon is ugyanez volt a helyzet: a Grúziából, vagy Örményországból már jól megismert harmincéves, füstfelhőt árasztó diesel marsrutkák (iránybuszok), s a velem egyidős, folyamatosan dudáló és integető utasokkal tömött „kockaladák” között diszkréten vegyültek a fővárosból leruccanó „tízmillás” terepjárók.

Ezt a már-már monoton szakaszt törtük most meg ezzel a nagyjából 20 kilométeres kitérővel. Mint később megtudtuk igazán jól tettük. A sziklába vájt kalandos földúton haladva csak a szokatlanul nagy forgalom sejtette, hogy tényleg vezet valahová, s a szűk kanyon után végre feltárultak előttünk a 1167 méteren fekvő kis hegyvidéki falu házai. „Az azeri Hollókő” – mondtam rá mikor végigdöcögtünk a terméskőből épült jellegzetes főutcán, melyet jobbról-balról kirakodóvásárok garmadája szegélyezett. Lehetett itt mindent kapni a fűszerektől, az emléktárgyakon át az egyszerű, mindennapi tárgyakig. S nemcsak a kínálat volt ilyen nagy, a kereslet is ott sétált velünk, főként helyi, valószínűleg a forró fővárosból felzarándokoló turisták képében. Az azeriek számára Lahic jelenti a Kaukázus kapuját.

Mi viszont nem csupán ezért a kicsiny, de bájos falucskáért tettük meg a kitérőt, ennél sokkal nagyobb terveink vannak. Meg szeretnénk mászni a Babadağot. Ez a 3629 méteres csúcs szent helynek számít az országban, az ide zarándokló népes tömeg úgy tartja, hogy mágikus ereje hozzájárul kívánságaik valóra váltásához. Lahicból viszont még nagyon messze van az alaptábor távban és szintben is, s – mivel innen már nem vezetnek járható utak – ha fel akarunk jutni, kénytelenek leszünk valamilyen fuvart szerezni. Meg is találjuk a szűk főutcácska egyetlen kiszélesedő pontját, ahol a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó Lada Nivák száma, s Tomi vezényletével igyekszünk megtalálni a céljárművet. Sikerül is egy jó alkut kötnünk, sofőrünk vállalja, hogy még ma felvisz minket az alaptáborba, s megvár minket, hogy holnap visszatérhessünk vele Lahicba. Mindezt potom 100 manitért (kb. 15 000 Ft) teszi. A bringák elhelyezése okoz még kisebbfajta bonyodalmat, de szerencsére készséges ősz hajú, nagyjából ötvenes éveiben járó azeri barátunk erre is talál megoldást, felajánlja a saját garázsát.

Így nincs mit tenni, bringatúrázóból – a túránk során másodszor – gyalogtúrázóvá avanzsálódva, bepakolunk az öreg Ladába, s kezdetét veheti a 24 kilométeres rettenet. Bár ez a táv még bringával sem tűnik első látásra soknak, keményen megdolgozik az öreg terepjáró és rutinos sofőrje a pénzéért. Gyorsan elhagyjuk a völgyet, s 15-20%-os emelkedőkkel és lejtőkkel tűzdelt földúton robogunk, robajló patakmedreken gázolunk át, majd végül egy széles úttalan kavicstengeren kaptatunk fel a 2200 méteren lévő Gurbanah alaptáborba.

Ahogy sejteni lehetett, nem leszünk egyedül: a viszonylag sík füves placcon előre felállított kék színű lakósátrak és egy öreg épület fogadja a kihívásokra váró zarándokokat. A kavicstenger túloldalán birkanyájak és vadlovak legelésznek. Nekünk hirtelenjében sok is az ember, így a levágott kecskelábaktkól és egyéb állati maradványoktól bűzlő tábortól odébb, egy kiszáradt meder két ága közötti füves „szigeten” állítjuk fel sátrainkat. Itt végre élvezhetjük a magashegy igazi hangulatát és nyugalmát. Vacsorát főzünk magunknak, majd pedig hosszasan csodáljuk az alkony fényeit ezen az idilli helyen.


 

A Babadağ megmászása

  1. július 29.

Eljött a második nagy hegymászás hajnala. Nem volt mit tenni, mi is beálltunk a zarándokok sorába. Előzetes olvasmányaimból tudtam, hogy a hegyet éjszaka szokás mászni, hogy a felkelő nap fényeit már a csúcs közelében futó hegygerincről csodálhassuk. Így éjjel már nagy mozgás volt a sátraink körül. Volt, aki már este 10-kor nekiindult, de néhányan csak kíváncsiságból jöttek át hozzánk, illetve megkínáltak valami helyi finomsággal.

Mi hajnali 3-ra terveztük az indulást. Koromsötét, holdtalan éjszaka volt. Fejlápáink segítségével próbáltunk a sziklás, szétjárt ösvényen maradni, de alig egy kilométer múlva át kellett kelnünk a nagyjából 3-400 méter széles folyómeder szilái között. Itt aztán többször elvétettük a jelzés nélküli útvonalat. Szerencsére fent a másik oldalon felfedeztünk néhány fejlámpa fényét, így tudtuk merre kell haladnunk. Nagyjából egy-másfél óra alatt értük el az első gerincet. Erős szél fújt és a távolban villámok fényeire lettünk figyelmesek. Ez egy ekkora hegyen nem túl bíztató jel, de a dörgés hangja még nem jutott el hozzánk, így vállaltuk a kockázatot. Nem mondhatom, hogy a legjobb felszerelés volt rajtunk, egyszerű melegítő, alacsony szárú sportcipő, s kis hátizsák, mégis úgy éreztem, hogy mi vagyunk jelenleg a legfelkészültebbek a hegyet ostromló csapatok között. Bevallom kicsit úgy éreztem magam, mint egy osztrák hazai terepen, miközben – hozzánk hasonló – magyar hegymászókkal találkozik. Látja, hogy felszerelésnek, s tudásnak a csírája sincs meg a másik félben, csak a lelkesedés viszi. Aggódik, talán morgolódik egy sort magában, de nem szól. Mert valójában nincs is köze hozzá. A hegyen mindenki a saját felelősségére mászik.

Mi is láttunk teljesen alkalmatlan cipőben, hátizsák, étel-ital nélkül csetlő-botló embereket, akik mintha a Mount Everest csúcsának közelében másztak volna, úgy kapkodtak a levegőért. Akikről sejteni lehetett, hogy nem ezen az éjszakán, de még a holnapi nap során sem jutnak fel, s egyszerűen fogalmuk sincs róla, hogy mire is vállalkoztak valójában.

Mire kivilágosodott mi már jócskán 3000 méter felett haladtunk a nem túl meredek, kopár sziklás gerincen. Az utolsó szakaszra elfogytak az emberek, néhány őrült helyi nomád nejlonponyvából épített kék sátra virított csupán, akik nyilvánvaló üzleti szándékkal tartózkodnak életvitel-szerűen ezen a kopár magaslaton. Hiszen akárcsak Ausztriában, úgy itt is jól jön minden mászónak egy pohár tea, mégha arany árat is kérnek érte. Mi persze nem éltünk ilyen „doppingszerekkel” vizünk volt még bőven, s tudtuk, hamarosan fent leszünk. Hajnali 6 óra 10-kor értük el a 3629 méteres szent csúcsot. A rideg szél és az esőfelhők miatt nem nyújtotta a várt élményt, annak örülhettünk, hogy a csúcs alá épült apró kis sátorban meghúzhattuk magunkat egy pár perc erejéig. Mellette lobogott az azeri zászló, s alattunk a mélyben felfedezhettük az alaptábor kék sátrait, s fényképezőnk zoom-ja segítségével a sajátjainkat is.

Nem sokat időztünk fenn. Hiába vártuk, hogy a hegy derekán bolyongó hatalmas tömeg utolérjen minket, lefelé is csak egy magányos lovas keresztezte utunkat. Pár hegymászó vizet próbált fakasztani a sziklából, inkább felajánlottam nekik a sajátomat. Az fiatalabb mászók többsége még háromezer méter alatt a főgerinc előtti meredek részen ragadt meg, többen lélekben már fel is adták a harcot. Viszont egy idős asszony elszántan baktatott a csúcs felé. A gerincet elhagyva egy rövidnadrágos, színes pólós, folyamatosan vigyorgó bongyor srác köszönt ránk. Már elsőre látszott, hogy ő nem a helyi erőt képviseli, mint később kiderült, egyenesen Csehországból fújta ide a szél. Andréval – mert így hívták – lefelé nagyon sokat beszélgettünk. Ő amolyan egyedi utazó volt, arra és úgy ment, ahogy tudott. Felfelé egy tömött teherautóval hozták fel, ám felajánlottunk neki – ha sofőrünk beleegyezik – beülhet hozzánk a Nivába. Nagyjából 10 órára értünk vissza a táborba. Sofőrünk, akit magunk között még tegnap elneveztünk Schumachernek, örömmel és meleg teával fogadott minket. Nagyon megkedveltük őt, pedig eddig nem igazán volt meg a közös nyelv, csak néhány szóval tudtunk beszélgetni vele. Lefelé már André vitte a prímet, aki valamilyen cseh-orosz keveréknyelven baromi jól megértette magát az ősz hajú azeri sofőrünkkel és készségesen fordított is nekünk. Ettől függetlenül ez a szakasz sem volt könnyebb, mint a tegnapi feljövetel, nagyjából másfél óráig tartott, s meglepve láttam, hogy az alig ötven kilométeres kegyetlen terepen az autó tankjának több mint fele elfogyott. S, hogy igazán izgalmas legyen az utazás, egy zacskó tojást kaptam még az ölembe egy útba eső csirkefarmról. Máig sem tudom, hogy sikerült úgy lejutni, hogy egyetlen egy sem tört össze?

Látszatra nemcsak mi kedveltük meg kedves sofőrünket, hanem ő is minket, ugyanis leérkezés után meghívott minket magukhoz ebédre. Volt ám terülj-terülj asztalkám, nem győztük végigkóstolni a helyi finomságokat. Megismerhettük családját, kedves feleségét és fejformája miatt csak Putyinnak becézett unokáját is. Jókat nevettünk még együtt, miközben finomabbnál finomabb fogásokat kóstolhattunk. Persze nagyon vigyáztunk, ne érintsünk semmilyen kényes témát, így utunk első feléről nem nagyon mesélhettünk. Főleg miután kiderült, hogy lányuk Nahicsevánban, az Azerbajdzsántól teljesen elszakadt, Grúzia, Törökország és Irán közé beékelődött enklávéban lakik, melyet az anyaországból elég nehéz megközelíteni.

 Már csak ezért is érdemes volt felmásznunk erre a szép magas hegyre!


 

Gobustan

  1. július 31. reggelén

Libasorban, egymás mögött haladunk a kétszer három sávos autópálya-szerű főút széles leállósávján Azerbajdzsán fővárosától nagyjából 60 kilométerre déli irányban. Ha akartuk volna, már tegnap este megérkezhettünk volna Bakuba, a szél, az út, az időjárás, nagyjából mind velünk volt, s 149 kilométert tettünk meg idáig, a Kaszpi-tenger partvidékéig. Hogy miért itt vagyunk most, s miért nem a túra céljában? Erre egyszerű magyarázat van: meg szerettük volna nézni a világon egyedülálló iszapvulkánokat, melyek itt, közvetlenül az ország legnagyobb erőforrása, a „folyékony aranykutak” mellett bugyognak a felszínre. Kissé megviselt már minket ez a monoton szakasz, ahogy elhagytuk a hegyvidéket szinte végig „autópályán” jöttünk. Ezen pedig még az autózásnál is unalmasabb dolog bringázni. Viszont – akárcsak autóval – nagyon jól lehet rajta haladni. Lahic óta nem túl sok érdekesség történt velünk. Néhányszor kipróbáltuk a helyi konyha különlegességeit: voltak nagyon jó tapasztalatú olcsó éttermek, kedves emberekkel, de tegnap este mindezt feledtette egy - bár fejedelmien pompás – de még otthoni viszonyok között is drága étkezés, melynek keretében keleti „barátaink” megint nyugatról érkezett, gazdag, két keréken guruló pénztárcának nézték csapatunkat. Jóval többet kértek, mint amire számítottunk, elsőre kereken 100 manatot (15 500 Ft). Mindjárt kivert minket a frász, ugyanis egy pocsék környék volt kamionosokkal, s más kétes arcokkal. Szerencsére az arcunkra kiült döbbenet őket is jobb belátásra bírta, így rögtön lefelezték az összeget, amit még mindig nem tudtunk kifizetni, így aztán megelégedtek harminchét manattal (nagyjából 5700 forinttal), mely így is messze a legdrágább étkezésünk volt a túrán. S ennél is bosszantóbb tény, hogy az utolsó napra egy kanyi vasunk nem maradt. Kártyával fizetni? Az pedig nem túl nagy divat errefelé.

Tegnap nem terveztük ilyen hosszúra a napot, ám a sivatagban koszosan, büdösen megállni nem túl jó érzés, így becéloztuk magunknak a Föld legnagyobb tavát, abban a reményben, hogy abban akad némi víz a fürdéshez. S – az ominózus vacsora után – már teljes sötétségben sikerült is elérni a tengernek is becézett víztömeg hullámzó, ám roppant igénytelen partvidékét. Huszonnyolc méterrel a világtengerek szintje alatt kellemes, már-már túl enyhe éjszaka után érkeztünk meg ide, Gobustanba.

– De mit fogunk ma enni? – ez volt a nagy kérdés. A harmadik boltból kellett tovább indulnunk reggeli nélkül.

Persze a „világhírű” vulkánok szomszédságában sehol egy pénzváltó vagy bank. Csupán egy lepusztult, igénytelen falu tele taxis hiénákkal, akik a lelküket is eladnák azért, ha elvihetnének minket a vulkánokhoz. Egyiktől sikerül Tominak némi manatot szereznie amerikai dollár fejében (persze pocsék árfolyamon), de így az első probléma megoldódott.

A reggeli izgalmak után végre rátérhettünk a lényegre. A Gobustan Nemzeti Park a Világörökség része. A kultúrtáj magába foglal több ezer sziklarajzot, középkori településmaradványokat és sírokat. Nagyjából egy órát bolyongtunk a rajzolt sziklák között, s közben azon járt a fejünk, hogy ha valaki csak azért lerepül ide Budapestről, kifizeti a repjegyet, a vízumot, hogy ezt láthassa, az elég nagy hibát követ el.

– Nézzük meg inkább az iszapvulkánokat!

A csapat nem túl lelkes, baromi meleg van, s a vulkánok innen még bő 15 kilométerre vannak, Bakutól távolodó irányban. De taxira nincs pénzünk, így nincs mit tenni, visszagurulunk az „autópályára”, s irány dél!

Az utolsó falucskában két bringás srác csapódik hozzánk. Elsőre segítőkésznek tűnnek, hiszen mennek előttünk, elűzik a kutyákat, mutatják az utat, de mi jól tudjuk ezt valamilyen haszon érdekében teszik. Próbáljuk elmagyarázni nekik: köszönjük itt van a GPS nem fogunk eltévedni, de hajthatatlannak tűnnek. Kopott, sárgás világvégi tájon kanyarog alattunk a tájba beilleszkedő földút, mely néhol olajtól ragacsos. Ez viszont nem valami leharcolt terepjáróból, hanem a föld alól került ide. Jó helyen járunk!

Pár kanyar és egy húzós domb után végre feltűnnek előttünk az iszapvulkánok. Körülöttük fekete burkába és nikkába burkolt, felismerhetetlen nők pózoltak egymásnak és férfi kísérőiknek.

– Milyen jól nézel ki ma, drágám! – viccelődtünk magyarul.

Egy – viszonylag sík területen – nagyjából tíz, egyenként 3-4 méter magas földkupac, tetejükből lassan bugyog az iszap. Néha egyik-másik hatalmasat böffent, ekkor – mint a láva – lefolyik az oldalán a kirobbantott iszaptömeg, s szép lassan megszilárdul.

- De vajon meleg-e ez is, mint a láva? - ezen járt az eszünk.

- Hát nem! – az iszap ugyan a föld mélyéről tört elő, mégis hideg volt.

Mint később megtudtuk, ugyanis ezek a vulkánok teljesen máshogy működnek, mint az igaziak. Itt a föld mélyéről feltörő metángáz útjába került az iszapréteg, melyen buborékonként áttörve tolja egyre feljebb és feljebb a masszát, mely a felszínre érve egy-egy öblös bluggyanás keretében kifolyik a kis homokdomb tetejéből. Mint a túrákon sokadszor nekem megint a Kis herceg története jutott eszembe, akinek a saját bolygóján saját vulkánjai voltak. Pár éve Vulcano szigetén nekem is volt egy, meg is főztem rajta a vacsorámat. S – bár ezeken az azeri iszapvulkánokon főzni nem tudnék – mégis milyen jól mutatna egy ilyen a kertemben. Kár, hogy nem tudom hazavinni.


 

Baku óvárosa

  1. augusztus 1. a déli órákban

Hát itt vagyunk, megérkeztünk végre! 2300 kilométerrel a lábunkban próbáljuk befogadni az élményt, amit a kétmilliós Baku adhat nekünk. Nem volt meglepetésszerű találkozásunk, hiszen olvasmányélményeinkből tudtuk, hogy – akárcsak a grúzok és az örmények – úgy az azeriek is a fővárosukba ölik GDP-jük nagyrészét. Hála a sok-sok kőolajnak, no meg az orosz befolyástól való függetlenedésnek, most már van is mit ölni, s ez meg is látszik a metropoliszon. Mindenfelé vadonatúj felhőkarcolók, kormányépületek, sportcsarnokok, konferenciatermek emelkednek a magasba, az egész olyan mint egy építészeti kiállítás. Csak a UNESCO Világörökség óváros lóg ki a sorból, mely megőrizhette eredeti arculatát. Le is parkoltuk a bringákat és gyalog indultunk neki a kacskaringós utcácskáinak. Természetesen mint az országban mindenhol, itt is a „nagyvezér” óriási portréja kacsint vissza mindenhonnan, egy olyan országban, ahol a demokrácia csak kirakat, nem működhet ez másképp. Hiszen akárcsak a magyaroknak, úgy az azerieknek is a képükbe kell nyomni, hogy milyen sikeres és gazdag országban élhetnek, no és ezt kinek köszönhetik. S bár a nagy példakép, akinek plakátjával a legeslegutolsó lepusztult kis azeri faluban is találkozhattunk, már nem él, nem kell aggódni, a fia jó kezekben tartja az ország pénzét és imidzsét.

Ám de hiába a csodálatos, térkővel kirakott parti sétány, az öntözött zöld parkok, a fényűzően csillogó épületek, az egész csak egy jól megrendezett díszlet. A szennyezett Kaszpi-tenger bűzös vizével ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni, mint a gazdagság látszatához kapcsolatos előítéleteimmel.

- Nézzük meg, aztán menjünk – nagyjából ez volt a hozzáállásom a városhoz.

Tegnap este még egy éjszakát töltöttünk a sivatagban, a forgalmas partmenti főút és a lobogó olajfáklyák szomszédságában. A közeli szemetes strandon ismét megmártóztunk a tó langyos és enyhén sós vizében, s összefutottunk néhány helyivel, akik komoly érdeklődést mutattak kerékpárjaink iránt. Tomi persze megint az üzleti lehetőséget látta a kapcsolatban, s bár saját bringáját nem áldozta volna be, felajánlotta, hogy – igény esetén – bármikor visszatér egy hasonlóval, ha fizetik a repjegyét. Engem inkább az aggasztott, ha ennyire nem lehet itt bringát kapni, akkor hol fogunk kerékpárjainkhoz dobozt szerezni az utazáshoz. Persze felesleges volt aggódni, mert – mint ma kiderült – itt is pont ugyanolyan bringaboltok vannak, mint otthon.

Aztán reggel visszatértünk a kétszer három sávos autópálya-szerű főútra, mely egészen a fővárosig hozott minket. Bár széles, biztonságos leállósávban haladhattunk azért aggodalomra volt okunk. Tegnap este egy Kamaz teljesen nyugodtan jött forgalommal szemben a leállósávunkban.

A város határában aztán hatalmas útlezárásba és dugóba ütköztünk. Első látásra teljes téboly uralkodott a megvadult, széles átjárható utakhoz szokott azeri autósok között. Nálunk birka módjára szépen mindenki várja a sorát, csupán néhány ősbunkó próbál hasznot húzni a tiltott sávokból. Itt mindenki ebbe a kategóriába tartozott. Nem volt talpalattnyi hely a főút sivatagos környékén ahol valaki nem próbált volna meg elsurranni. A beszoruló járművek pedig bőszen nyomták a dudát. Idő kellett nekünk is, mire előre tudtunk furakodni, hogy meglássuk mi végett is áll a sor: egy szigorúan ellenőrzött teljesen kihalt hatsávos főútba botlottunk. A járdán próbáltunk meg elsurranni, de kisvártatva itt is feltartóztattak bennünket. Nem érthettük mi történhetett, így egy európai kinézetű, de helyi lánytól érdeklődtünk:

- Jön az elnök – közölte egyszerűen.

Ezért kell lezárni mindent, s ellehetetleníteni mindenkinek a reggeli munkába jutását. Putyin, Erdogan – ismerős, már nekünk is. Félek, hogy az elmúlt pár évben sokkal közelebb kerültünk Azerbajdzsánhoz, mint a szomszédos nyugati országokhoz. Pár év, s felkerülnek kedves vezérünk plakátjai mindenhová. Azt hiszem ez lesz számunkra is a vég.

Tettünk néhány kört a modern kirakatvárosban, bevásároltunk, s kinyomtattuk Tomi beszállókártyáját, ugyanis hiába a hipermodern reptér, a mobil beszállókártyát még nem tudják elfogadni.

Baku - sokak pénzéből épült, de csak kevesen élvezhetik

Tudtuk, hogy a hatalmas délutáni csúcsban nem lesz egyszerű kijutni a jó harminc kilométerre lévő légikikötőbe, így nem is húztuk sokáig a városnézést. A hat-nyolcsávos főutakat nem tudtuk használni, így kénytelenek voltunk behajtani a lepusztult, szegényes elővárosokba. Legalább utoljára láthattuk még az ország igazi arcát is. A reptér előtt hatalmas olajfúró-tornyok magasodtak, a sivatagi tájat nem egyszer olajfoltok szennyezték. Ez és a Kaszpi-tenger szennyezett, bűzös vize emlékeztetett engem arra, hogy a gazdagságért és a látszólagos jólétért igen nagy árat kell ám fizetni.

Már a nap súrolta a horizontot, mikor fáradtan, elcsigázottan begurultunk a „nagyvezérről” elnevezett nemzetközi reptér csillagpalotájába. Bár gépünk csak a hajnali órákban indul majd, még este nekiláttunk az előkészületeknek. Fárasztó, forró nap volt a mai, rendesen megviselt minket, így mindenki feszültebb az átlagosnál. Még azon is össze tudunk veszni, hogy kié legyen a legnagyobb doboz. Rövid méricskélés után kiderül, hogy még mindig Dia gépe a legnagyobb. Tomi pedig idegesen aprítja miszlikbe hátsó sárhányóját, ami miatt nem akar beleférni gépe a dobozába. Egy zűrös éjszaka után másnap kora hajnalban repültünk vissza Budapestre Tomival egy közepes lefolyású gyomorfertőzést összeszedve. Így ért véget ez a kaland.

Utószó

Havas hegyvonulatoktól kopár magasföldeken át vezetett utunk egészen a forró kősivatagig a Feketétől egészen a Kaszpi-tengerig. Három ország, közös szovjet múlttal mégis eltérő szokásokkal és hatalmas ellentétekkel. Társaimat folyamatosan kérdeztem, hogy ha a három bejárt ország egy tortát képviselnek, akkor mekkora szeleteket adnának az egyiknek, másiknak illetve a harmadiknak? Számomra ez nagyon sok tényező függvénye: ha a tájképet nézzük, egyértelműen Grúzia lenne a nyerő, a Kaukázus vonulatai már az első héten teljesen lenyűgöztek. Itt ettük szerintem a legjobb kajákat is: az utánozhatatlan lavashi ízét még mindig érzem a számban. Ha az épített örökség emlékeit nézzük, akkor biztosan Örményország lenne a nyerő. Földbe gyökerezett a lábam a Geghard kolostor, vagy a Garni templom látványától és a megannyi többezer éves műemléktől. Ha az utak minőségét és a változatosságot nézzük akkor Azerbajdzsán győzött volna, hiszen itt a Kaukázus vadregényes, kopár magashegyi vidékeitől az erdőségeken át a kopár kősivatagig mindenben volt részünk. Ha az embereket kéne megítélnem, nehezen tudnék döntést hozni: mindhárom országban főként rendes és segítőkész lakosokat vetett elénk a sors, akik jószándékkal viseltettek irántunk. S ha mindezt egybe kéne gyúrnom, s szigorúan sorrendet kéne felállítanom, akkor talán Grúzia lenne a nyerő ország egy hajszállal megelőzve Örményországot, majd Azerbajdzsánt. De ezemben sincs, hogy ilyen listákat gyártsak! Nem azért mentem oda. Hisz mindhárom országban szabadon élvezhettem a kerékpározás örömét és csillapíthattam az újdonság megismerésének mérhetetlen vágyát. Bár Ázsia nagyon más vidék, mégis gyorsan megtanultam otthon érezni magam benne, elfogadtam azt ami kicsit rosszabb mint itthon és tudtam örülni a jó dolgoknak. Számomra ezt jelenti a túrakerékpározás. Az első héten Aliz jó társ volt ebben, maximálisan odatette magát, nem húzott vissza, s még az is megadatott, hogy az ő tapasztalatlan újonc szemével szemlélhessem a dolgokat. Diával és Tomival már egy több mint tíz éve összeszokott csapatot alkotunk, hatalmas rutin adott erőt nekünk, hogy túra során adódott helyzeteket maximális könnyedséggel kezeljük. Dia még ennyi tapasztalat és 15 túrás év után is csillogó szemmel rá tud csodálkozni minden újdonságra. Tomiból sajnos szép lassan kezd ez elveszni. Ő sajnos idén is egy kicsit otthonról élte meg ezt az utat, úgy láttam túl sokat agyal az otthoni dolgokon, a folyamatban lévő lakásfelújításán, a pénzügyi dolgain, s ezek miatt nem tud fejben ott lenni velünk. Persze emellett rengetek vicces, jó pillanatunk is akadt, de ennek árnyéka folyamatosan rávetült a túra hangulatára. Dia idén is hozta önmagát tekerésben, szervezésben, hangulatban egyaránt vele nagyon jól éreztem magam az út során.


 A túrabeszámolót írta: Puskás Zoltán


Vissza az első fejezethez

A Kis-Kaukázus néptelen földútján

  1. július 14. – nem sokkal naplemente előtt

Kíméletlenül locsog az eső. Nyirkos esőkabátom fedezékéből csak részleteit érzékelem az alattam kanyargó rögös földútnak. Komoly energia szükségeltetik ahhoz, hogy egyáltalán mozgásan maradjon alattam a bringa, a kerekek rendre elsüllyednek a mély talajban. Legszívesebben megállnék az első adandó helyen és feldobnám a sátrat, de tudom, ezzel csak a holnapi napunkat nehezíteném meg.

Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – mantrázom az örök igazságot, hiszen tisztában vagyok vele, hogy holnap hajnalban a meleg hálózsákból kibújva, s a vizes cuccokba visszabújva sokkal kegyetlenebb lenne ez az így is eléggé elátkozott szakasz.

A túra „első napja” másodszor is ugyanolyan szürke, komor, de enyhe időt hozott, mint egy héttel korábban. A reptér bejáratánál örömmel üdvözöltem Diát és Tomit. Körülbelül olyan fáradtnak néztek ki, mint mi egy héttel korábban a mínusz két órás éjszaka és a kényelmetlen fapados repülőút után. Elsőként összedobtuk Tomi bringáját. Volt egy kis ijedtség egy elvesztett kormánydió miatt, de szerencsére helyére került az alkatrész, így a bringa hamar jobb állapotba került, mint kialvatlan gazdája. Csakúgy, mint nekem az első nap, neki sem volt túl sok kedve a bringázáshoz ezen a hajnalon.

– Álljunk meg aludni pár órát – kérlelt, de aztán közösen beláttuk, hogy jobban járunk, ha az éjszakai sátorhelyünk helyett Kutaiszi felé fordítjuk gépjeinket.

Akár az elmúlt ötven évben, ezen a héten sem történt változás Grúzia második legnagyobb városában, így pénzváltás és egy szerény reggeli után új irányt vettünk: az északon található Kaukázus helyett dél felé, a Kis-Kaukázus irányába fordítottam csapatunkat. Tomi továbbra is nagyon szenvedett. Ő tipikusan az az ember, aki mindent az utolsó pillanatra hagy, a pakolást, készülődést, különböző dolgok beszerzését, így általában fáradtan, s idegeskedve kezdi meg velünk túráit. Ezért – a nagyvárost elhagyva – kiszemeltem neki egy barátságos buszmegállót, ahol végre vízszintesbe helyezhette magát pár órára.

Amíg Diával horpasztottak, megállt mellettem egy ötfős, svájci bringásokból álló társaság. Ők már hónapok óta úton voltak, igazából céltalanul tekeregtek a Nagyvilágban. Rövid eszmecsere után gyorsan tovább is indultak abban a biztos tudatban, hogy – mivel egyezik az útirányunk – még biztos össze fogunk futni a nap folyamán.

Diával és Tomival az elmúlt 15 évben számtalan közös kalandban volt részem, így mindenféle túlzás nélkül azt állíthatom, hogy kimondatlanul is ismerjük egymás gondolatait. Mindhármunknak megvannak az erősségei, s ha ezeket összeadjuk, akkor egy verhetetlen csapat válik belőlünk. Dia tartja össze a csapatot, ez akkor mutatkozik meg a legjobban, ha valami miatt széthúzás van, vagy valaki rosszul érzi magát fizikailag vagy lelkileg. Ekkor őrá mindig lehet számítani. Ugyanakkor ő sem az a típus, aki megretten bármi nehézségtől: jöhet a szar idő, a nehéz terep, az éhezés, a hideg, ő mindig felül tud kerekedni ezeken a dolgokon. Tomi csapatunk szószólója. Bár néha többet beszél a kelleténél, viszont ha valamit meg kell oldani, el kell intézni, segítség kell, vagy meg kell győzni valakit, akkor biztosan számíthatunk rendkívüli kapcsolatteremtő készségére. Én a túraterv megvalósításáért felelek, igyekszem felkészülni a túra minden számítható és előre megtervezhető részletére. Nem sajnálom az időt arra, hogy egy olyan részletes túratervet készítsek, mely nagyon sok – szimpla utikönyvekből – be nem szerezhető információt is tartalmaz. De azért nem mindent! Erre viszont itt van Dia és Tomi, hogy ezt kiegészítsék.

Délután az első városban vettem lavashit az ebédhez, nem kis elismerést kiváltva ma érkezett társaimból. Kellett is az energia, ugyanis egyre meredekebbé vált a terep. Az időjárás sajnos ma is fokozatosan romlott, délutánra sűrű fellegek érkeztek, melyekből elkezdett szitálni az eső. A Kis-Kaukázus medve és farkasjárta vonulata előtt már csak egy aprócska falu maradt előttünk: Sairme, mely gyógyító hatású vizeiről ismert. A faluban még egyszer összefutottunk a svájci bicajos bandával, de hideg volt, pihenni nem sok értelme volt, így nekivágtunk a vadonnak. Az aszfaltnak a falu végén búcsút inthettünk, innen majdnem negyven kilométerre található Abasuami falucska a hegység túl oldalán. Addig nem számíthatunk másra.

Nehéz meló volt mozgásban tartani a gépeket, a ködös, s monoton emelkedő mellékúton. A kialvatlan Tomi szenvedett a legjobban, így nem is erőltettem túl sokáig a dolgot, az első alkalmas táborhelyen felállítottuk a sátrainkat és visszahúzódtunk fedezékébe.

Másnap reggel szerencsére már nem esett, viszont még mindig masszív felhőtakaró borult a hegység erdeire. Nagyjából két óra alatt értük el a 2271 méter magas Zekari-hágót, s szép lassan megkezdtük az ereszkedést a déli oldalon. A szűk földút egyik oldalán sziklafal magasodott, míg a másikon egy meredek lejtő futott a mélybe. Előttünk pedig egy hatalmas tehéncsorda állta el az utat. Ahogy közelítettünk a hatalmas állatokhoz szép lassan sikerült egy átjárót nyitni közöttük, ám a csorda egyik fele megijedt tőlünk és megindult, míg a másik mögénk szorult. Így „terelgettük” a csordát egy ideig lefelé, de látszatra egyre idegesebbek lettek a jószágok, s valahol legbelül rossz érzés fogott el.

– Nem lesz jó vége, ha kettészakítjuk a csordát – jelentettem ki, ám a többiek – tudván, hogy én nem ápolok túl jó viszonyt a nagytestű növényevőkkel – csak nevettek.

Az állatok sajnos nem tudtak kitérni előlünk, s olyan tömött sorban haladtak, hogy megelőzni sem tudtuk őket. Egyre idegesebben és egyre sűrűbben pillantottak visszafelé, már bő egy kilométerre elhagyott társaik irányába. Aztán eljött a pillanat: az egyik hatalmas szarvú bika megfordult.

– Le az útról! – adtam ki a parancsot. Áldás, hogy itt már nem függőleges sziklafal, hanem egy meredek fűlejtő meredezett fölénk. Amennyire tudtuk felrángattuk rá a bringákat, miközben a marhák eszeveszett rohanásba kezdtek. Ha ottmaradtunk volna szinte biztos, hogy átgázolnak rajtunk!

A lejtő több izgalmat nem tartogatott, így a déli órákat már Abasuamiban töltöttük. Egy kedves helyi asszony segített kimosni az elhasznált, már egy hetes öltözékemet, s kiteregetni vizes cuccainkat. Ezután teával és csokival is megkínált minket. A nő oroszul próbált kommunikálni velünk, elég kevés sikerrel. Hármunk közül messze Dia beszélt legjobban oroszul, bár neki is túl régen voltak már azok az általános iskolai oroszórák. „Kusznoje, kusznoje” – hajtogatta, amikor valami finomságot rakott elénk. A szókincsünk hiányát némi „activity” játékkal ügyesen tudtuk helyettesíteni, ebben Dia mellett Tomi is nagy sztár. Még nem nagyon voltam vele olyan szituációban, hogy néhány szó és megfelelő mozdulat nem érte el volna a kellő hatást. Talán egyszer, még a kurdoknál vallott kudarcot csevegési kísérlete, ezen kívül szinte mindig profin vizsgázott. Kommunikáció terén én nem tartozom a csapat élmezőnyébe, én inkább tapasztalat útján szedem az információkat. De – akárcsak a többieket – úgy engem is ugyanúgy  őszintén meg tud lepni minket az a kedvesség és bizalom, ami a helyi szegény emberekből árad felénk.

Az idillnek egy hirtelen jött felhőszakadás vetett véget, melyet a helyi rendőrség épülete előtti árkád alatt éltünk túl, majd ahogy kisütött a napocska, nekivágtunk az örmény határ irányába vezető útnak.


 

Vardzia

  1. július 16. – délelőtti órákban

Csodálatos reggeli napfényben fürdik a festői Kura-folyó vadregényes völgye. Nem messze a török határtól nagyjából fél kilométer hosszan és magasan homokkőfal töri meg az erdő zöldjét. Messziről egy túlméretezett madárfészek benyomását kelti a sok száz lyuk, mely egykor nagyjából ötvenezer embernek nyújtott menedéket. A XII. században III. György grúz király uralkodása alatt rendszeresen szembe kellett nézni a maroknyi keresztény népnek a roppant túlerőt képező perzsa haddal. Hová is menekülhettek volna máshová, mint a föld alá? Amikor 2012-ben Kappadókiában, Törökország középső részén kalandoztunk, Kaymakli városában egy hasonló föld alatti várost járattunk be. Hihetetlen belegondolni, hogy az akkor ezen a vidéken élő emberek, csupán ezt az egyetlen lehetőséget találták a túléléshez. Ám amíg Törökországban az emberek keze által készített sötét barlangrendszer volt az otthonuk, itt legalább pazar kilátásban gyönyörködhettek. A meredek falú völgy és a folyó kék szalagja tökéletes harmóniát sugallt.

Tegnap este érkeztünk meg a Kura-folyó völgyébe. Miután elhagytuk a Kis-Kaukázus rázós földútjait, egy széles, forgalmas országúton haladtunk délkelet felé. Ez a fő ütőér a zsongó tengerparti üdülővárost Batumit köti össze a fővárossal Tbiliszivel. Akahaltsitke városa után elkanyarodtunk az örmény határ felé, s ezzel együtt a forgalom is jelentősen csökkent, valamint az út minősége is sokat romlott. Mint már korábban megtudtuk a kaukázusi régiót alkotó három ország között finoman mondva sem túl jó a kapcsolat. A grúzok még csak-csak megvannak az örményekkel és az azeriekkel, de az örmények és az azeriek ki nem állhatják egymást. Bizonyára sokan ismerik az azeri baltás gyilkos történetét, aki kis hazánkban oltotta ki életét egy örmény fickónak. A magyar hatóság – valószínű egy „kölcsönösen előnyös megállapodás” reményében – kiadta a gyilkost hazájának, s ők ítélet helyett nemzeti hőst csináltak belőle. Sajnos itt ez nem csak egy kiragadott eset, hanem ez a hétköznapok része. A két ország között most hivatalosan fegyverszünet van, ám bármikor lángra lobbanhat a puskaporos hordó. A többségi örmény lakosságú Hegyi-Badahsán autonóm régió jelenleg örmény kézben van, fájó pont ez az azeriaknak. S a határmenti régió telis tele van enklávé és exlávé területekkel, tehát a másik ország területéből „kiharapott” apró kis szegletekkel. Ugyanakkor Örményország délnyugati csücskében van egy Nahicseván névre hallgató tartomány, mely azeri kézben van, s mivel Azerbajdzsánnal nincs közvetlen kapcsolata, szárazföldön és a levegőben is csak jókora kerülővel Iránon, vagy Grúzián és Törökországon keresztül közelíthető meg az anyaországból.

Ráadásul szegény örmények végképp tönkretették külkereskedelmi kapcsolataikat, amikor 1993-ban összerúgták a port nyugati szomszédjukkal, a törökökkel. Így országukat jelenleg csak Grúzia és Irán felé lehet elhagyni.

Nem véletlenül alakult így túránk útvonala is, hiszen pontosan tudtunk, hogy Örményországból nem mehetünk át Azerbajdzsánba, előtte vissza kell térünk majd Grúziába. De az még erősen kérdéses, mit fognak szólni örmény pecsétünkhez, az azeri határőrök?

Ám még messze volt, hogy ezen agyaljunk. Jelenleg még a határ felé vezető kátyús, ám forgalmatlan úton kanyarogtunk. A Kis-Kaukázusból leereszkedve megváltozott a táj arca, a masszív erdőségek eltűntek a völgyet övező vonulatokról, a kopár sziklás, illetve cserjével benőtt lankák mediterrán hatást keltettek.

Egy ódon erőd jelezte a leágazást a Vardzia felé haladó völgybe, s mivel már ránk esteledett, nem volt célunk a barlangváros elérése, pár kilométerrel előtte a folyóparton ütöttünk tábort. Mivel erre a napra esett a labdarúgó világbajnokság döntője, úgy döntöttem, hogy keresek alkalmas helyet, ahol meg tudom nézni a horvát-francia összecsapást. Az időeltolódás nem igazán kedvezett, a számításaim szerint 8-kor kezdődő meccs itt este tíz órát jelentett, így már teljes sötétségben és szemerkélő esőben hagytam el táborunkat. Természetesen az UNESCO Világörökségi helyszín felé indultam, bízva abban hogy találok egy kis kocsmát, ahol végig tudom nézni a találkozót. A sziklát hatalmas reflektorokkal világították meg, s a folyó túlpartjáról hatalmas látványban volt részem. A folyóparton fényt láttam és zeneszót hallottam, s egy kisvendégő-szerű épület felé kormányoztam a járgányomat. De nem volt szerencsém, a mérkőzés két órával korábban kezdődött, mint az eddigi elődöntők, így mire odaértem már csak a szakmai elemzéseket vetítették a tévében. Hát ez nagy pech!

Már pattantam is volna bringára, mikor egy nagy szakállas fazon jött oda hozzám, barátságosan átkarolt és meginvitált az épület mögé, ahol hasonló vágású közepesen illuminált állapotú, megtermett emberek múlatták az időt töméntelen sör és egy tekintélyes méretű, egészben megsütött disznó társaságában. Mire feleszméltem már bal kezembe kaptam egy fél literes korsót, jobb kezembe pedig egy zsíros húscafatot, melyet az előttem fekvő állat közepéből kanyarítottak ki a szemem láttára. Érdekes este lesz ez!

Persze sokat nem tudtam kivenni a körülöttem zajló – középkori lakomára emlékeztető – eseményből, hisz mindenki félrészegen, s ráadásul grúzul hadovált körülöttem. Afelől viszont biztosított házigazdám, hogy megbecsült vendég vagyok, így a többi szakállas egyén is gyorsan befogadott.

Kínosan lassan fogyott a söröm, s a rágós disznódarabkákat is egyre nehezebben nyeltem anélkül, hogy az undor látszódjon rajtam, de ahogy a pohár fenekére értem egyre inkább kerestem a megfelelő időpontot a távozásra. Két megtermett fazon összeszólalkozott valamin, ez kellőképp elvonta a többiek figyelmét, így bátran odaléptem házigazdámhoz, megköszöntem neki a szíves vendéglátást és sebtében távoztam.

Másnap reggel már teljesen új arcát ismerhettük meg a helynek. Az étterem zárva volt, s még a barlangokhoz sem engedték fel a látogatókat. Kajánk sem volt sajnos a reggelihez, így egyre nehezebben viseltük a várakozást. A reggeli várakozás unalmas perceibe, csak az hozott egy kis fényt, hogy segítettünk megtolni az egyik helyi leharcolt járművét. Tomi szokásos túraviseletében, papucsban veselkedett neki az öreg járműnek. Háromszor rugaszkodtunk neki, de egy halk köhögésen kívül semmi életet nem sikerült kicsikarnunk belőle. Már-már kezdtünk lemondani arról, hogy ez az öreg orosz csoda még a mai nap elhagyja ezt a parkolóhelyet, s ekkor láss csodát, felberrent a benzinszívó szörny. Egy barátságos mosoly és egy baráti intés járt erőfeszítéseinkért, de mindketten úgy éreztük, hogy megérte belefektetni az energiát.

Mivel már nagyon éhesek voltunk, megkérdezünk valakit, hogy nem lehet-e itt a közelben valahol kenyeret kapni. Egy derék helyi rögtön fel is ajánlotta, hogy elvisz a legközelebbi étterembe, akinek ismeri a tulajdonosát, hátha nála akad némi kenyér. Be is pattantunk Diával a kocsijába, ám meglepetésünkre nagyjából 100-150 méter múlva le is parkoltunk. Itt volt ugyanis az említett étterem. S hála a közreműködésnek, még kenyeret is kaptunk.

Délelőtt 10 órakor végre megnyitották Vardzia kapuit, s fellátogathattunk a sziklába vájt városba. Az egész olyan volt mint egy sziklafalba vájt hatalmas labirintus. A mélyebb barlangokat alagutak, lépcsők, teraszok és hosszú folyosók kötötték össze hét emelet magasságban. Hihetetlen volt, ahogy megelevenedtek előttünk a 900 évvel ezelőtt itt élt emberek hétköznapjai. A városban működött kincstár, templom, könyvtár, s pékség, s raktárak, ahol az élelmiszert tárolták. A nagyjából egyforma barlanglakások mellett a rendszer egy igazi kincset is rejtett: az Elszenderülés templomát, melyet dongaboltozatát ódon freskók díszítették. Számunkra az adta meg a barlangváros legnagyobb kuriózumát, hogy az egyik teremőr nálunk, Magyarországon volt katona. Büszkén sorolta azokat a magyar városokat, melyekben járt, s minket is rögtön a szívébe fogadott. Még néhány magyar szóra is emlékezett, pedig utoljára a 80-as években járt Európában. Ez a kötődés alapjában megváltoztatta a hozzánk fűződő viszonyát, így egy igazi közvetlen, baráti tárlatvezetést kaptunk tőle. S ő mutatta meg nekünk a titkos, s hosszan a föld alatt kanyargó vészkijáratot is, mely a város túlsó végéből vezetett vissza a völgybe. Ezen hagytuk el a létesítményt.

11 óra után már újból a bringáink nyergéből néztünk vissza a sziklába vájt metropoliszra, ahogy visszaindultunk a főút irányába. Bőven megért 32 kilométernyi kitérőt!


 

Geghardt kolostor

  1. július 19. – délelőtti órákban

Még a szavam is elállt, amikor megpillantottam a kopár völgy végében megbújó félig a sziklába faragott kolostorkomplexumot. A 10-13. században jellegzetes örmény vonásokkal épült, szabályos kúp alakú toronnyal büszkélkedő, a tájba tökéletesen illeszkedő épület egy pillanat alatt rabul ejtett. Pedig hosszú, nehéz út vezetett idáig Örményország legmagasabban fekvő területein át.

Miután Vardziából visszagurultunk az elágazásig, s megkezdtük az útunkat a határ irányába, keményen emelkedő tendenciát mutatott az út. Hamar magunk alatt hagytuk a Kura-folyó 1200-as magasságát, az utolsó grúz város, már a fennsík szélén 1700 méteres magasságban feküdt. Tovább emelkedve jelentősen megváltozott körülöttünk a táj. A zöldellő folyóvölgyek felett végtelen puszták uralták a látóhatárt, s a környező hegyek magassága már bőven elérte a háromezerötszáz métert. Örményország eleve nagy tengerszint-feletti magasságon található, hiszen fővárosa is a mi Kékesünk tetejét súrolja. Ám északnyugati, Törökországgal és Grúziával határos területein a síkságok is meghaladják a kétezer méteres magasságot. Ennek a fennsíknak a peremére kapaszkodtunk fel, s nagyjából ötven kilométer hosszan haladtunk ebben a magasságban. Naplemente előtt nem sokkal értük el a határállomást, ahol szerencsére gyorsan bebocsájtást nyerhettünk az országba. Ám a végtelen pusztaság könnyű préda a határsértőknek, így az örmények mozgó egységei még a nap folyamán kétszer ellenőriztek minket, mielőtt beértünk volna az első faluba. Az útminőség a határállomásra vezető grúz úttal sem vette fel a versenyt. Tele volt minden kátyúkkal, így kevésbé tudtuk befogadni a körülöttünk elterülő hatalmas pusztaság méreteit. A zöld domboldalakon hatalmas marhacsordák legelésztek, s minden irányban több tíz kilométerre el lehetett látni. Az első örmény falucskába éppen akkor érkeztünk meg, amikor a juhok és szarvasmarhák a legelőről hazatértek, hatalmas forgalmi dugót okozva ezzel. Lépésben haladtunk a többszáz egyedet számláló csordák között, míg egyszer csak egy vad kutya ugrott oda közénk. Dia ijedtében berántotta fékét, s a tehénszaros úton blokkoló első kerék miatt hamar az aszfalton találta magát egy csúnya, vérző sebbel a térdén. Már csak ez hiányzott nekünk! Eleve igyekeztünk, hiszen szerettünk volna még naplemente előtt vízre és táborra lelni. Bevallom én is túlidegeskedtem a dolgot, így nem túl jól reagáltam le a balesetet. Így az egyébként is meglehetősen hűvös este, így rideg hangulatban telt.

Másnap epekedve vártuk, hogy a felkelő Nap fényei melegséget varázsoljanak a fagyos éjszaka után. A délelőtt dombos, kellemetlen terepet hozott, meredek emelkedőkkel, döglődő Zil-ekkel és török kamionokkal, akik – mint már említettem – kizárólag ezen az úton, Grúziát érintve érkezhetnek meg az örményekhez.

Az egyharmadnyi Magyarország területén élő 2,9 millió lakosú Örményország – Grúziához hasonlóan – elég érdekes és egyedi minden tekintetben. Csakúgy mint a grúzoknak, nekik is saját nyelvük és semmi máshoz nem hasonlítható saját írásmódjuk is van. A viharos történelmű kicsiny állam szinte mindenfajta megszállást megélt az idők folyamán: perzsák, arabok, szovjetek. A három kaukázusi ország közül ők élnek a legnagyobb szegénységben, a nettó átlagfizetés alig éri el a 75 ezer forintot havonta. Pénzük a dram árfolyama még a mi forintunknál is gyengébb, 1 dram mindössze 60 fillért ér. Míg a grúzok kereskedelmi kapcsolataik révén, az azeriek pedig a Kaszpi-tenger alatt található jelentős mennyiségű kőolaj révén viszonylagos gazdagságban élnek, ide már nem sok jutott. Egyetlen fellelhető nyersanyaguk a földgáz, így szinte az összes jármű át van alakítva gázüzeművé.

Az örmény nép viszont a szegénység ellenére is emelt fővel jár. „Egy nép – egy kultúra” – hirdetik büszkén az ország jelszavát. Nem véletlenül. Lehetetlen nem észrevenni az örmények patriotizmusát, mely egyszerre válthat ki csodálatot és csodálkozást. Büszkék nemzetükre, országukra, múltjukra és ezt fennen hirdetik is. Megbecsülik ősi kultúrájukat, mely sokezer éves múltra tekint vissza. Ne feledjük, Örményország volt az első állam, mely felvette a kereszténységet: ez 301-ben történt. Örményországról azt szokás mondani, hogy a „Kövek országa”, amely elnevezést a vadregényes kopár, sziklás hegyekről és vulkanikus képződményeiről kapta.

Nagyjából 40 kilométert haladtunk még a fennsíkon, miután végre megkezdődtek a lejtők. Igaz csak 1500 méterre gurultunk vissza, de a tájkép alapvetően megváltozott. A zöld szín eltűnt, helyette kopár sárgás kiégett pusztaságok vették át a helyét. Előttünk ott magasodott az Aragats vulkán hatalmas kiterjedésű kúpja, melynek kerülete mintegy 200 kilométer, ez egyötöd része az egész ország teljes területének. Sajnos a négyezres csúcsokat nem láthattuk, vastag felhőbe burkolóztak, így csak remélhettük, hogy 3 nap múlva, mire odaérünk, már jobb lesz az időjárás.

Az első lényeges találkozásunk az örmény valósággal Gyumri városában volt. Elég lepusztult állapotban találtuk az ország második legnagyobb városát, romos épületekkel, ócska járművekkel és széttöredezett utcákkal. Az úton olyan régi buszok közlekedtek, melyhez képest a gyermekkorom Roburjai is újnak számítottak. A gáztartály persze mindegyik tetején ott virított. A belvárosban sikerült pénzt váltanunk, valamint megnéztünk két – szebb időket is megélt – templomot. Muszáj volt vásárolnunk, hiszen a fővárosig tartó 150 kilométeres szakaszt nem a főúton, hanem a közvetlenül a török határ mellett szaladó mellékúton terveztem, melynek mentén csak apró falvak találhatóak. Szerencsénk volt, hátszél segítette utunkat, így jól haladtunk a néptelen mellékúton, s este is szuper táborhelyet sikerült találnunk egy kis házikó szomszédságában. A lemenő nap fénye megvilágította a hósapkát Törökország keleti határvidékén található Ararát-hegy tetején, így fantasztikus látványban volt részünk.

Túránk 12. napján már Örményország fővárosa, Jereván elérése volt a cél. A város előtt 60 kilométerrel sajnos véget ért a jó kis mellékút-feeling, egymást érték a nagyvárosok. Amarvirben bőségesen megreggeliztünk, majd Ecsmiadzinben megcsodáltuk a világ legrégebbi keresztény székeshegyházat, mely 303-ban épült. Az állványzattal körbevett ódon épület nem volt valami nagy szám, de csodás parkot és melléképületeket építettek köré. S ha már itt jártunk Zvarnots katedrálisa sem maradhatott ki a látnivalók sorából. A 643-ban épült templomnak már csak a romjait fedezhetjük fel, így a világörökségi helyszín azért elég sok kívánni valót hagyott bennünk, különös tekintettel a belépő nagyságára.

Már jócskán elérte a hőmérő higanyszála a 30 fokot, mikor a koradélutáni órákban elértük Jereván határát. Az út mellett hosszan sorakoztak a dinnyeárusok, még életemben nem láttam ennyi görögdinnyét, amennyit itt árultak. Az ára ehhez mérten fillérekben mérhető, de sajnos így forrón nem éppen élvezhető ez a lédús gyümölcs.

A milliós lakosú Jereván igyekszik egy modern nagyváros benyomását kelteni. S modernségével tényleg messze kitűnik az eddig megismert örmény települések közül. Széles sugárútjain eszméletlen forgalom dübörög, s szűk értelemben vett belvárosát nagyon szépen felújították. Főterén egy hatalmas szökőkút enyhíti a déli fekvésű, hegyoldalba épült város pokoli klímáját. Felette emelkedik a Cascade lépcsősor, mely modern művészeti alkotásaival és a belvárosra nyíló kilátásával hívogatja a látogatókat. Egy apró parkban telepedtünk le, s úgy döntöttük, hogy ezt a látványosságot két csoportban nézzük meg a szieszta ideje alatt. Elsőként Diával sétáltunk fel, majd Tomi egymagában hódította meg a magaslatot.

Elég sokáig elvoltunk, így csak öt óra után indultunk ki a városból. A túra egyik legkegyetlenebb szakasza következett, pokoli forróságban egy kétszer három sávos autópálya szerű úton kapaszkodtunk ki a városból, nagyjából 8% emelkedővel nagyjából 650 méternyi szintet. Az ócska autómatuzsálemek okádták magukból a füstöt, így majdnem megfulladtunk, s nagyon vártuk már, hogy végre véget érjen ez a rémálom. A késő délutáni órákban már egy kopott sárgás domb tetejéről pillantottunk vissza a szennyezett levegőjű nagyvárosra. Eredetileg úgy terveztem, hogy Jerevánban szállunk meg, s onnan egy egynapos csomag nélküli túrával hódítjuk meg a kolostort, de hálát adtam, hogy végül nem így alakult. Semmi pénzért nem gurultam volna vissza és tekertem volna újra ki ebből a katlanból!

Az éjszakát Garni mellett töltöttük egy kis folyó partján, s másnap reggel kapaszkodtunk fel az 1730 méteren található bámulatos Geghardt kolostorhoz. Maga a szó örményül lándzsát jelent, s a középkorban az itt őrzött ereklyékről is nevezetes volt, melyek messzi földről vonzották a zarándokokat. Közülük a leghíresebb Longinus lándzsája, amivel megölték Jézust. A lándzsát állítólag Tádé apostol hozta ide. Pengéje egészen széles, gyémánt formájú és keresztformát vágtak bele. Ereklyetartóját 1687-ben készítették, ma a lándzsával együtt Ecsmiadzinban őrzik.

Számomra a látogatás legmegindítóbb része a templom sziklafalba vésett kis terme volt, ahová csak apró, jellegzetes formájú ablakokon keresztül érkezett a fény. Az egyik kis helyiségében forrás eredt, melynek vizét a templom alatti járatokon vezették el. A belső tér kopott kövei, s színes rózsaablakai, ódon faragott kőkeresztjei meghitt hangulatot kölcsönöznek az építménynek.

Nemcsak az épületet, hanem környékét is igyekeztünk bejárni. Csupán egy fiatalokból álló helyi csapat idegesített, melynek az egyik menő fiatal tagja barátként köszönt rám, ahányszor csak találkoztunk velük. Feltűnt, hogy a kolostor mellett található fák ágai telis tele vannak apró papírfecnikkel. Elolvasni nem tudtuk őket, de bizonyára a kéréseiket, kívánságaikat írták fel az örmények, s hagyták itt a szent helyen. Bár nem szabadott volna én még felmásztam a kolostor mögötti sziklákra is, melyen apró mesterséges ablakokon jutott be a fény a kolostor barlangi részébe, ahol egy természetes forrás is fakadt, melynek vize – a legenda szerint – szinte biztos, hogy valamilyen gyógyító erővel rendelkezik.


Tovább a harmadik fejezetre - az Aragats megmászása, visszatérés Grúziába

Vissza a bevezetőhöz

Kutaiszi belvárosa

  1. július 7. – a kora reggeli órákban

 – Ennél a szökőkútnál akarva sem tudtak volna rémesebbet alkotni – jegyeztem meg sanyarúan. A tömör vasbeton szerkezeten nyugvó morbid sárgaréz állatformák és a közöttük felcsobogó víz rémes egyvelege a csontunkig hatolt ezen a borús, esős reggelen.

Aliz néma csendben állt mellettem és próbálta befogadni a látványt. Kellett neki idő, hogy meg tudjon szólalni.

Én még a szocializmus „terméke” vagyok, gyermekkoromat az „átkosban” éltem, s ma is szívesen ellátogatok a szombathelyi emlékmű felbecsülhetetlen súlyú vasbeton békegalambjához (elsősorban persze a kilátás kedvéért), fiatal társam viszont már a rendszerváltás után született. Neki még nem égtek bele úgy a retinájába a sablon szürke kockaházak és az igénytelen vasbeton monstrumok. Az ő számára így nem időutazásként, hanem egy rossz dimenzióba futott falanszterként hatott Kutaiszi kopott városa.

Grúziában ugyanis még más idők járnak. Az egykori regionális nagyhatalom, csakúgy mind hasonló helyzetben lévő szomszédai a világháborúk alatt a Szovjetunió martalékává vált, s csak 1991-ben nyerte vissza a függetlenségét. Ám az orosz medve azóta is ott leselkedik a Kaukázus vonulatain túl, s igyekszik minél jobban beleavatkozni az ország belpolitikájába. Grúzia területén található Abházia és Dél-Oszétia függetlenségi törekvéseit már elismerte, s az ország többi részén is erőteljesen érezteti hatásait, nyelvi, kulturális és történelmi szinten is. Elég csak erre a szökőkútra nézni.

Hajnali 4 óra körül landolt gépünk innen körülbelül 30 kilométerre található Építő Dávid Kutaiszi Nemzetközi Repülőtéren. A nyugtalanul töltött, rövid éjszaka után álmosan kóvályogtunk be a kis légikikötő ultramodern épületébe. A csoda viszont csak a kijáratig tartott, gyorsan megismerkedhettünk az ország igazi arcával. A hajnali szürkületben taxis hiénák, kétes arcú egyének, s lefogyott, rühes bundájú kóbor ebek környékeztek minket, mire sikerült felkészülnünk az indulásra.

Lassan teltek a kilométerek a széles és nyílegyenes főúton, szegényes falvak, kóborló állatok, az élénk citromsárga színű, föld felett vezetett gázvezetékek és leharcolt benzinkutak között a szemerkélő esőben. Ritkán éreztem azt, hogy ennyire nincs kedven bringázni, mint ezen a hajnalon. De bíztam benne, hogy ennél már csak jobb jöhet. S ekkor még nem is láttam ezt a „csodálatos szökőkutat”!

Az ország második legnagyobb városába beérve ugrásszerűen megnőtt a forgalom. Olyan érzésem volt, mintha nagyjából 30 évet visszarepültem volna az időben: régi Ladák, Zilek, Kamazok, Moszkvicsok robogtak mindenfelé hatalmas füstfelhőt eregetve, alig akadt néhány nyugati autó. Szerencsére bőven van helyük a romos kockaházak között vezető hepehupás aszfaltcsíkon, amely még az orosz idők alatt, orosz méretekben épült. A szürkeséget csak a színes, grúz kalligráfiával díszített óriásplakátok törték meg, de az egész így is olyan volt, mint egy szürreális álom.

– Nézd egy szupermarket – lassítottam az otthonról is ismerős Spar felirat láttán, s gyorsan behúzódtunk a kellemetlenül szitáló eső elől az árkádok alá. Aliz eddig becsülettel taposta a bringát mögöttem, de láttam a szemén, hogy eljött az ideje egy kiadós étkezésnek.

Itt már barátságosabb arcok vettek körül minket, mint hajnalban a reptér bejáratánál, de azért még kellett idő, hogy egy kicsit sikerüljön asszimilálódnunk. Már a repülőn is könnyű volt kiszúrni ennek a kis, négymilliós országnak a lakóit. Lélekben, s kulturális értelemben, hozzánk európaiakhoz állnak közelebb többezer éves keresztény hagyományaikkal, sikeresen vívták meg fennmaradásukért vívott csatáikat a környező perzsa nagyhatalmak iszlám nyomásával, ám földrajzilag már Ázsiában vagyunk, s ez a sok-sok más jel mellett a tekintetekben, s szokásokban is megmutatkozik. De tudtuk, hogy a „más” ez esetben semmiképp nem rosszat jelent, csupán egy új helyzetet, mellyel meg kell tanulnunk együtt élni a következő hetekben.


 

Tsana

2018. július 8. – reggeli órákban

Kellemes, ám hűvös a reggel a fent 1700 méter magasságban, Grúzia Felső-Szvanétia tartományában fekvő pár lelkes falucskában. A rögös földút – melyen tegnap egész délután zötyögtünk a hegység szíve felé – a falu könyékén már kritikán aluli minősítést kapott tőlünk, így tudtuk, hatalmas küzdelem vár még ma ránk, ha el szeretnénk érni az innen 12 kilométerre található 2636 méteres Zagar hágót. A falucska apró harangtornya büszkén emelkedik ki az egyszerű, néhány faházból álló falucska romos épületei közül, de még így is eltörpül a hóval borított négy-ötezres csúcsok vonulata előtt, mely borotvaéles kontrasztot rajzolnak a mélykék, felhőtlen égboltra. Egy gyorsétterem mellett álltunk meg reggelizni. Pontosabban egy egyszerű kis hegyi faház mellett, melyre a marketingből jeles grúz barátaink piros festékkel „Fast Food” feliratot pingáltak. Üzleti érzék tekintetében még a nálunk oly híres „Üvegtigrissel” sem vehetné fel a versenyt. Kihalt, vad vidékre tévedtünk. Tegnap délben Lenteki városából elindulva egyre csak fogyott a civilizáció, romlott az útminőség, míg az utolsó órákra már csak ez a patakok szabdalta, pocsolyás, göcsörtös kis földút maradt, no meg egy ehhez méltó bezárt kaukázusi „gyorsétterem”. Egy német túramotoros csapaton és egypár öreg, leharcolt dzsippen kívül senkivel sem találkoztunk.

Aliz – szokásához híven – jó hangulatban van, nem nagyon viselte meg a tegnapi kemény etap. Élete első kétezres hágója vár rá, melynek minden méterét egy kavicsos, süppedős földúton kell majd megtennie – de nem látom az aggódást szemében. Volt már dolgom elég aggodalmaskodó, nála sokkal idősebb férfivel az elmúlt években, így határozottan üdítő társasága, s a túra megpróbáltatásaihoz való pozitív hozzáállása.

Sokan úgy gondolják, hogy felelőtlenség ilyen fiatal és tapasztalatlan túrázókkal hegyet mászni és kerékpártúrázni, de én vállaltam ezt a veszélyt. Vállaltam, mert bíztam benne. Úgy bíztam, mint minden túrázómban, akinek a szemében látom a csillogást, hogy fejlődni, tanulni, tapasztalni szeretne. Mint régi nagy elődjei, köztük többszörös bringatúra-társam Bimbó Laci (Bimby), ő is a Gádor iskola túrázócsapatában kezdte. Hetedikesként egy másik közösségből, egy teljesen más értékrendű világból érkezett közénk, szinte már az első pillanattól elragadta lelkes túrázó kortársainak haladó szemlélete, életvidámsága, tettrekészsége. Hamar megfogadta, hogy ő is olyan akar lenni, mint ők. A könnyű iskolai túrákat egy éven belül már külföldi, magashegyi gyalogtúrák követték, s nyolcadikosként már ő is belekóstolhatott a via ferrátázás izgalmas világába. Tanév végén, alig 15 éves nyolcadikos tanulóként örömmel fogadta a meghívást a csapat ifi hegymászóinak szervezett ausztriai egyhetes túrájára, ahol sikeresen megmászta az első klasszikus alpesi klettersteiget (drótkötéllel biztosított hegymászó útvonal), a Königsjodlert. Itt már számomra is teljesen biztos volt, hogy egy életre elkötelezte magát a sportág iránt.

2017 telén határoztuk el öcsémmel, hogy idén megvalósítjuk régóta dédelgetett álmunkat. Kilépünk a kétezresek világából, s megpróbálkozunk egy igazi alpesi négyezressel. Nekem volt csak tapasztalatom ebben a magasságban, Afrikában, Törökországban és az USÁ-ban már sikeresen meghódítottam egy-egy négyezrest, ám ezek alapjában véve túracipőben meghódítható, könnyű, gyaloglós csúcsok voltak, meghódításuk köszönőviszonyban sincs a Mont Blanc bizarr jégsapkájával. Kora tavasszal megemlítettem ifi túrázóimnak, hová is készülök. Mindenki elismerésre méltatott, de egyedül Aliz szemében láttam meg azt a különös szikrát.

– Eljönnél velünk? – kérdeztem tőle látván lelkesedését, de rögtön meg is bántam, hogy ilyen elhamarkodottan cselekedtem.

– Igen, szeretnék – jött egyszerre a válasz.

Fogalmam sem volt, hogy csak a tapasztalat nélküli lelkesedés beszél belőle, vagy tényleg megalapozott döntés volt részéről ez a kijelentés, s még azt sem tudtam, hogy örüljek-e neki vagy sem. Nyilván egyrész öröm, mert túrázni, csak lelkes, s mindenre elszánt emberekkel érdemes, akik gond nélkül igent mondanak minden őrültségre, de ugyanakkor rögtön érezhettem a felelősség hatalmas terhét, mely ólomsúlyként nyomta vállaimat. Pontosan tudtam, hogy eljövetele rajtam kívül még nagyon sok tényező függvénye. Nagyrészt szülei döntése, hogy megvásárolják-e azokat a drága felszereléseket, mely egy ilyen útra alapvetően szükséges, valamint, hogy egyáltalán elengedik-e velünk erre a csöppet sem átlagos expedícióra. Nekem sok befolyásom nem volt a fenti dolgok alakulását tekintve, így én vele tudatosítottam már rögtön az elején, hogy kellő fizikai felkészülés nélkül esélytelen vállalkozás lenne számára ez a kaland.

Aliz ekkor még cseppet sem volt az a sportos alkat. S bár az élettől már sokmindent készen megkapott, hamar rájött arra, hogy az állóképesség nem ilyen jellegű dolog. Magam sem tudom hányszor hallottam tőle az „utálok futni” kifejezést! De soha nem hagyott ki edzést! Ment, csinálta, akkor is a fájt, akkor is, ha rossz idő volt, akkor is, ha semmi kedve nem volt az egészhez. Mert már ekkor tudta, s ekkor látta, hogy hová vezethet ez az út, amin elindult. Élete ezekkel a célokkal új irányt vett.

A tavaszi felkészülés után már az eddiginél jóval határozottabban vágott neki a két hetes, Tirolban kezdődő és itt, Franciaországban végződő túrasorozatnak, ám egy többnapos betegség rögtön az elején sárba taposta az eddig megszerzett önbizalmát. Mire átléptünk Svájcba testileg ismét egészséges volt, lelkileg viszont még kicsit kevésnek éreztem a végső nagy cél eléréséhez. Persze rögtön az akklimatizációs mászásnál rám cáfolt, habár nem sikerült feljutnunk a Galenstock 3586 méteres csúcsára, komoly gleccserjárási tapasztalattal gazdagodtunk, melyben neki is főszerep jutott. Így sokkal magabiztosabban érkeztünk meg a „nagy hegy” lábához, a híres francia üdülővárosba, Chamonix-ba.

Aliz azzal, hogy mindössze tizenöt évesen, talán legfiatalabb magyar lányként feljutott az Alpok legmagasabb csúcsára, rövid idő alatt a vártnál is nagyobb reflektorfényt kapott. Rádióadók, újságok, sőt még egy tévécsatorna is megkereste egy riportfilm erejéig, s persze mindenki a jövőbeni tervei után érdeklődött. S bár minden esély meg lett volna rá, ő mégsem szállt el magától. Pontosan tudta, hogy a mászás sikere nagyon sok tényező szerencsés összhangjának, nem csupán egyéni teljesítményének volt köszönhető. Ugyanakkor belátta, hogy hosszú út áll még előtte, s rengeteg dologban kell még fejlődnie ahhoz, hogy olyan magabiztos legyen, mint idősebb, több tapasztalattal rendelkező társai.

„Ha jól tanulsz, bárki lehet belőled” – szajkózzák sokszor a szülők gyermekeiknek, s bár ő is jó tanuló volt, ez neki soha nem volt elég. Ő nem majd felnőttként szeretetett volna „bárki lenni” hanem most. Konkrét, kézzel fogható célok kellettek, s ezt a túrázás  hozta meg az az életébe. Igyekeztem minden tapasztalatommal és hitemmel segíteni: „Meg tudod csinálni” – mondogattam már a az unalom határáig – „képes vagy rá”. S ő elhitte. Elhitte, hogy ha edz és keményen odateszi magát, akkor bármit elérhet, s bárhová fel tud majd menni. Ám törékeny, fiatal teste még tiltakozott. Ő nem volt képes egyik pillanatról a másikra átváltozni! Kellett neki még idő!

Fejben viszont hamar ráhangolódott arra az életmódra, melyet a túrázás megkívánt tőle. Kőkemény, határozott lány vált belőle, aki nem ismert megalkuvást. Ha kellett gyötörte magát, ha kellett, küzdött, s ha másképp nem ment, szenvedett, de nem ismert kibúvót. „Ahová érdemes eljutni, oda nem vezet könnyebb út” – tudatosítottam benne a régi nagy igazságot, s ő csak ment előre és nem nézett vissza soha!

Télen, mikor nekiláttam a kaukázusi kerékpártúra tervezésének, rögtön láttam, hogy – ha fel szeretnék tekerni Szvanétiába, a közvetlenül a Kaukázus fővonulata mellett található elzárt kis hegyi tartományba, ezt csak egy jó 500 kilométeres körtúrával tudom megvalósítani. Így adta magát, hogy esélyt adjak olyan túrázóknak, akik még nem szeretnék kipróbálni magukat egy igazi, komoly többhetes túrán, de bele szeretnének kóstolni a túrakerékpározás világába. Figyelmem ismét iskolás túrázócsapatom tizen-huszonéves tagjai felé irányult, akik egy lelkes és nagyon összetartó közösséget alkottak az utóbbi években. Nyaranta minden évben egy hetes hegymászótúrára indultunk közösen az Alpok más és más régióiba, s reméltem, hogy talán látnak fantáziát abban, hogy kipróbálhassák magukat egy teljesen más sportágban. Három érdeklődő volt az útra, ám végül mégis úgy alakult, hogy Alizzal kettesben vágtunk neki az egyhetes kalandnak. A szakasz nehézségét igyekeztem kettőnk képességei közé belőni, így szó sem lehetett 100 kilométeres napokról, ám a terep és az útviszonyok között nehéz is lett volna 70-80 kilométernél többet haladni.

A kaukázusi hegység déli részén Grúzia egyik leggyönyörűbb rejtett szeglete Szvanétia található. A több, mint 3000 méteres hegyek közé ékelődött településeket egy külön népcsoport, a szvánok lakják. A mindössze 20 ezer fős népnek saját nyelve van, amelyet az orosz cári birodalom és a grúz uralom alatt is meg tudtak őrizni. Ennek egyik oka, hogy a vidék nehezen volt megközelíthető, de a szván férfiak harciassága is megvédte a régiót az idegenektől. Szvanétia tájképét a mély vízmosások tagolta magas hegyek uralják. A terület legnagyobb része 1800 méternél magasabban fekszik, és e szint alatt vegyes-, illetve fenyőerdők borítják. Fölötte alpesi rétek húzódnak, mintegy 3000 méteres magasságokban pedig az örök hó és jég birodalma kezdődik. Szvanétia legjellegzetesebb csúcsa és jelképe az Inguri-vízmosás fölé tornyosuló Usba, amely a régió jelentős részéből látható. Időjárás hegyvidéki, bár az Alpok hasonló régióihoz képest melegebb. A szvánok lakják, akiket a grúzok egyik alcsoportjának tartanak, de különálló önazonosságukat őrzik és önálló (a grúzzal rokon) nyelvvel rendelkeznek. A fő látnivaló a Szvanéti védő tornyok. A legfiatalabb is közülük több mint 700 éves. Ezek a tornyok kis családi várként szolgáltak a gyakori konfliktusok során. Békeidőben a családok a közeli házakban éltek.

Kutaisziből még széles, jó minőségű úton indultunk el a ködbe burkolódzó hegyvidék irányába. Hamar magunk mögött hagytuk a szocializmus borzalmait és megláthattuk az ország sokkal barátságosabb, vidéki arculatát. Különösen tetszett, hogy errefelé az állatok teljesen szabadon mozoghatnak, rengeteg tehenet, kecskét, juhot, malacot láttunk önállóan közlekedni a falvakban és környékükön. Megcsodáltuk a Prométeuszról elnevezett cseppkőbarlangot, majd egyre jobban életre kelő napsütésben kanyarogtunk, a szűk folyóvölgyben. Hamar beláttuk, hogy itt nincsenek széles, és hordalékkal feltöltött sík folyóvölgyek, mint a szomszédos Ausztriában, az itteni szurdokszerű, meredek falú völgyek oldalán futnak az utak, mely rengeteg felesleges lejtővel és emelkedővel ajándékozott meg minket. S sajnos a grúz útkarbantartók sincsenek a helyzet magaslatán. Ahelyett, hogy még az út megépítésekor támfalakat építettek volna az omladékos részekre, inkább a károk elhárítására fordítják energiáikat, mely – az út jellegéből adódóan – szinte folyamatos felügyeletet és munkát igényel. A völgyben mindössze két várost érintettünk. Tsageriben megkóstolhattuk a grúzok lepénykenyerét, a híres lavashit, mely rögtön nagy kedvencünk lett. Ám mivel nevét ekkor még nem tudtuk, beszerzése általában nem volt túl egyszerű. Az émelyítően édes, vaníliás beütésű helyi üdítőitalok viszont nem lettek kedvenceink, így Aliz egy koszos kis utcakölyöknek ajándékozta őket, hatalmas örömet szerezve ezzel neki.

A városokat elhagyva az út egyre vékonyabb, kihaltabb, rögösebb lett, míg egyszer csak eltűnt az aszfalt, s rögtön tudtuk: az igazi kaland még csak most kezdődik!


 

Mesztia

  1. július 10. – nem sokkal naplemente előtt

Erőtlenül, remegő lábakkal ücsörögtünk a régió legnagyobb városának kopott járdaszegélyén. A szomjúság, mely az elmúlt órákban egyre jobban gyötört minket, a nálunk lévő kétliteres kólás üveg tartalmával fordított arányban csökkent, s a koffein-cukor kombináció új erővel töltötte fel egész nap kemény munkára kárhoztatott sejtjeinket.

Fáradtan, de mégis boldogan élveztük a langyos este utolsó fényeit, hiszen a mai nap megjártuk a Kaukázus büszke vonulatait, kihoztuk belőle és magunkból is mindazt ami – normál keretek közt – belefért.

Magunk se tudtunk pontosan mire vállalkoztunk, midőn elkezdtük Tsanától a Zagar-hágóra vezető földút utolsó 12 kilométerét. A rögös, sziklás és roppant meredek út hamar lekényszerített minket bringák nyergéből olyannyira, hogy néhol még tolni is bajos volt a gépeket. Az egyre hevesebb napsütésben szerpentinkanyarról kanyarra küzdöttünk a heggyel, miközben egyre jobban feltárult előttünk a hegység örök jégsapkába öltöztetett főgerince. Még lent Kutaiszi után összetalálkoztunk egy magányos francia túrabringással, ő említette, hogy ezt a kört a másik irányból szokták járni. Nekem viszont az volt az álláspontom, ha felfelé túléljük ezt a borzalmat, onnan lefelé már jobb úton tudunk gurulni, ez többet ér, mint felfelé viszonylag könnyebb, kevésbé meredek és jobb minőségű úton kaptatni, majd lefelé szívni a sziklás, meredek, kanyarokkal szabdalt úton.

Kemény, 4 órás küzdelem végén értük el Aliz első kétezres hágóját szinte egy időben egy két főből álló lengyel túrabringás csapattal. Tőlük tudtuk meg, hogy a lejtő már nem tartogat hasonlóan izgalmas nehéz szakaszokat. Bár sebességünket továbbra is folyamatosan 20 km/h alá kellett redukálnunk, nehogy kirázza belőlünk a lelket az út, innentől már folyamatosan nyeregben tudtunk maradni.

Alig fél óra gurulás után értük el a messze földön híres szvanéti falucskát, Ushgulit. Egyes források Európa legmagasabban található lakott településének tartják a 2137 méteren található UNESCO Világörökség védettségét élvező kis hegyvidéki települést, ám ez több szempontból vitatható tény. Az ötezres hegyek ölelésében a középkori őrtornyok garmadája megkapó látványban részesíti az erre tévedt vándort. A legközelebbi város 50 kilométerre van, de októbertől áprilisig megközelíthetetlen a hó miatt. Ez pedig tulajdonképpen az év nagy részében teljesen elzárja a külvilágtól az itt élő körülbelül hetven családot, akik együtt alig tesznek ki kétszáz embert. A térség kemény éghajlata ellenére a grúzok zöld szemű, Mezopotámiához közvetlenül köthető, ortodox keresztény szván törzse évezredek óta ebben a felhők feletti völgyben lakik. A gyakorlatilag megközelíthetetlen hegyvidék autonóm létet biztosított nekik még a török és perzsa megszállás alatt is, a behatolók ugyanis az alacsonyabb régiókban vívták sorozatos háborúikat. Bár ellenségekkel csak nagyon ritkán találkoztak a magasban, mégis kőből épült tornyokkal bástyázták körbe a falut, melyek közül több ezer évvel később még ma is sok teljesen ép. A mindössze 20 ezer fős népnek saját nyelve van, amelyet az orosz cári birodalom és a grúz uralom alatt is meg tudtak őrizni. Ennek egyik oka, hogy a vidék nehezen volt megközelíthető, de a szván férfiak harciassága is megvédte a régiót az idegenektől.

Mi az itt fellelhető talán legkellemesebb időjárás közepette érkeztünk be a nyári csúcsszezon közepén mozgalmas, turistáktól zsongó kis településre. A zord hegyek irányából közelítve érdekes látvány tárult a szemünk elé: innen a falu a kopottabb, szegényesebb, igénytelenebb arcát mutattam felénk, míg a völgy felől visszatekintve sokkal megkapóbb volt a látvány.

Időnk viszont rohamosan fogyott, s beláttuk, hogy sajnos legnagyobb igyekezetünk ellenére sem fogjuk ma elérni a régió központjaként számon tartott Mesztiát. Vadlovak járta úton gurultunk tovább a tajtékzó folyó melletti keskeny földúton, melyet innen már rendszeresen egyengettek a helyi utazási irodák egyendzsipjei. Néhol át kellett kelnünk a híd nélkül keresztező kisebb-nagyobb mellékpatakok háborgó vizén, ettől eltekintve szépen és folyamatosan tudtunk haladni. Pár faluval később elértük az épülő műút építkezési területét, ezután már betontáblákon haladhattunk tovább. Ám hiába volt minden sietség, pontosan tudtuk, hogy utunk hamarosan elhagyja a tajtékzó folyó völgyét, s egy meredek hágón át fog kelni egy másikéba, melyben Mesztia található. A túratervben sajnálatos módon pontatlanul tűntettem fel a szintemelkedést, így a tervezett 150 méter helyett 450 várt ránk, melyet az éhhalál szélén álló társam komoly igyekezete mellett is csak naplementére sikerült teljesíteni. Szenvedése viszont nem volt hiábavaló, azóta is fel-felemlegeti nekem tévedésemet, s itt szerzett sanyarú emlékeit. Közvetlenül a hágó túloldalán egy aprócska tó mellett találtunk sátorhelyet. Estére a hely benépesült magunk fajta vándorokkal, szépen gyűltek az emberek, álltak a sátrak, lobogtak a tábortüzek. Csodás, magashegyi táj vett minket körül, a távolban már fel-felsejlettek Mesztia fényei, de ezek eltörpültek az Kaukázus fő vonulata, különös tekintettel Ushba dupla csúcsának szikla- és jégkoronája mellett.

Napos, hűvös reggel köszöntött ismét ránk, ám a felhőtlen ég mára is kiváló mászóidőt sejtetett, így nem késlekedtünk, egy gyors gurulás után már Mesztiában voltunk. A főút mellett egy kis ház udvarának magánkempingjében állítottuk fel sátrunkat, s egy kiadós reggeli után nekivágtunk egész napos gyalogtúránknak, melynek elsődleges célja a 2740 méteren található Koruldi-tavak voltak.

Tizenegy óra is elmúlt már, mire végre sikerült útnak indulnunk, s a hőmérséklet már ekkor meghaladta a 27 fokot. Ráadásul az első 800 méter szint egy meredek, déli irányba néző hegyoldalban kaptatott fel, így a hőség szinte elviselhetetlen volt. Szegény Aliz még nálam is sokkal jobban szenvedett, többször le is maradt, de jött becsülettel, hiszen pontosan tudta, hogy ezt a hegyet ma kell megmásznunk, holnap már nem jöhetünk vissza érte.

Szerencsére egy kis kilátó után már laposodott a terep – s bár az árnyékot adó fák eltűntek – sokkal kellemesebb lett a hőmérséklet. Egy lankás, füves gerincen kapaszkodtunk tovább tehéncsordák, vadlovak között, varázslatosan ragyogó magashegyi környezetben, s délután kettő órakor sikerült elérnünk a már említett apró tavakat. Itt fent igazi életközösség alakult ki, a sátras kalandorok és az erre kószáló lovak és szarvasmarhák között, melyek közül az utóbbiak előszeretettel mártóztak meg a tavak sáros vizében.

- Van még időnk! Ne próbálkozzunk meg azzal a csúccsal ott? – böktem az előttünk magasodó vöröses hegytömeg irányába, mely mögött már szinte karnyújtásnyira emelkedett az Ushba 4810 méteres óriása.

- Hát menjünk! – kaptam meg a nem túl bíztató választ társamtól, ám közben mindketten tudtuk, hogy víz nélkül nem fog menni a további mászás.

Aliz szóba elegyedett a helyi sátrasokkal, s kapott egy biztos tippet, honnan tudunk iható vizet szerezni. Elég sokat kellett gyalogolnom, mire megszereztem a nedűt, de így legalább már minden biztosítva volt, s folytathattuk a kaptatást a jelöletlen ösvényen a csúcs irányába. A terep ismét meredekké vált, hamar eltörpültek alattuk a hófoltokkal körbevett apró tavak és a színes  sátrak, s a köves, csúszós talajon egyre nehezebben küzdöttünk felfelé. De itt már nem járt senki! Csak mi voltunk és a Kaukázus eszméletlen hegytömege, mely minden irányból körülvett minket. 3200 méter könyékén egy kiterjedt hómező mögött már szinte karnyújtásnyira látszott felettünk a csúcskereszt, de az út technikás része még csak most következett. Beláttam, hogy direktben nem mehetünk neki a száz méteres falnak, így – miután átkeltünk a firnmezőn – jobbról próbáltunk kerülni. Egy rövid mászás után végre elértük a főcsúcs gerincét, s innen már biztosan tudtuk, hogy siker koronázza majd próbálkozásunkat.

A 3300 méter magas – csúcskereszttel ellátott, de névtelen – csúcs páratlan csúcsélménnyel ajándékozott meg minket. Északon a hegység négyezres vonulata uralta a látóhatárt, látszólag karnyújtásnyi közelségben. Örökké havas csúcsaik mellől gleccserek szaladtak le a meredek völgyekbe. A másik oldalon a csodálatosan zöld völgyben apró szvanéti tornyok emelkedtek ki az egyszerű házak közül. Mindkettőnket megérintett a hegység háborítatlan, vad világa, s az a végtelen csend és nyugalom, mely áradt belőle. De nem maradhattunk sokáig, hisz a Nap már szép lassan közelített a horizonthoz – s tudtuk, az út fele még hátra van.


 

Anaklia – a Fekete-tenger partján

  1. július 12. – a déli órákban

A szürke égbolt alatt szürkén tajtékoznak a Fekete-tenger hullámai. Az erős nyugati szél rendre sötét zivatarfelhőket sodor felénk, így a közvetlenül a part mentén épült fedett színpad fedezékéből kémleljük a látóhatárt. Amikor öt napja megérkeztünk Kutaiszi ultramodern repülőterére, a falakon csodálatos képeket láttunk Grúzia tájairól. Az egyik a Kaukázus égbetörő hegycsúcsait ábrázolta, s – mint pár napja a saját szemünkkel is meggyőződhettünk róla – ez a kép helytálló volt. Egy másik Batumi városában készült, ahol karcsú üvegpaloták emelkedtek a tenger homokos partja szomszédságában a mélykék égbolt alatt. Látszatra Monte Carloban is készülhetett volna. Nos Anaklia ettől a helytől minden szempontból nagyon messze van. Bár a parti sétány itt is pálmafasorral övezett, s a Mesztia irányából érkező Enguri-folyó torkolatánál hangulatos ferdekábeles fából készül gyalogoshíd épült néhány apró szállodával és étteremmel, ám a hely kihaltságára nehéz lenne szavakat találni. Maradjunk annyiban, hogy egy hűvös, esős nyári napon a keszthelyi strandon körülbelül tízszer annyi ember jár, mint most itt Anakliában. A helyről az interneten számos jól beállított felvétel található: pazar úszómedencés szállodák, kilátótorony, vízi vidámpark és társai, pont ezért döbbentett meg minket az a valóság, mely köszönőviszonyban sem volt hozzá. A parthoz közeledve már-már elfogott a félelem, hogy megint rosszul mértem valamit, ugyanis kilométeróránk szerint már csak egy kilométer választott el minket a tengertől, ám még mindig egy egyszerű, koszos kis falucskában vezetett az út. Semmi jele nem volt még az üdülőövezetnek. Az úton csapatokba verődő malackölykök rohangáltak háromszög alakú fakerettel a nyakukban, mely sebesre dörzsölte bőrüket. Nem kellett sokáig gondolkodnunk, hogy miért büntetik így a helyiek ezeket az apró jószágokat: enélkül befúrnák magukat mindenhová, jelentős károkat okozva.

Nem volt kérdés, hogy vállaljuk-e Szvanétia fővárosából, Zugdidiből a 60 kilométeres kitérőt a tenger irányába. Tegnap egész nap a hordalékától szürkén háborgó folyó keskeny völgyében ereszkedtünk. Pontosabban gurultunk és kapaszkodtunk, hisz – mint mondtam – ebben az országban nem vezetnek szigorúan monoton emelkedő illetve süllyedő útvonalak. Mesztiát elhagyva búcsút kellett intenünk a Kaukázus központi gerincének, innen már zöldellő kétezresek és háromezresek kísérték csupán útvonalunkat hatalmas fenyveseikkel. A kánikulát a dühöngő szél tette elviselhetővé, melynek iránya kanyarról-kanyarra változott. Délután ismét találkoztunk az első napon megismert francia túrabringással, tőle tudtuk meg, hogy változni fog az időjárás. Hálát adhattunk, hogy kifogtuk a magashegyi szakaszunkra a lehető legjobb időt, egy nappal később, már kellemetlen esőben kellett volna magunk mögött hagyni a földutas szakaszokat.

Estefelé aztán megpillantottuk a völgybe beáramló szürke felhőpamacsokat. Eddigi tapasztalataim arról szóltak, hogy a hegyek irányába haladva romlott el az időjárás, ilyet még nem láttam, hogy mindez fordítva történik. Pedig így lett. Estére már szitáló esőben gyűrtük a kilométereket az alföld kopottas utcácskáin. A kaukázusi idill egyszer és mindenkorra véget ért. Egy koszos kőépület mellett töltöttük az éjszakát tehenek között, s az idő másnapra sem javult. Bár Zugdidi hangulatos parkjában élő zene szólt, jó volt magunk mögött hagyni a nagyváros forgalmát. Ahogy egyre jobban elmaradtak a környező falvakba robogó ötven éves marsrutkák (iránybuszok), úgy hódította vissza az anyatermészet az út környékét. A város használaton kívüli repterén tehéncsordák legelésztek, s mi egyre jobban vártuk a képeken látott csillogó üdülővárost. Pedig hiába vártuk! A forgalom egyre csak csökkent, mintha egy borsodi zsákfalu irányába tekertünk volna, s a végén a tenger szürkeségén kívül nem maradt semmi.

- Fürödjünk egyet? – vetettem fel Aliznak – tudom rossz az idő, de ha már itt vagyunk nem kéne kihagyni.

- Hát jó, de a hajam nem vizezem össze – jött a tipikus női válasz.

Gyorsan át is vedlettünk fürdőruhába, s a nagy szürkeség felé vettük az irányt a metsző szélben. Már korábban megfigyeltük, hogy a hosszú partszakaszt nagyjából száz méterenként egyenruhába öltöztetett életmentők felügyelik. S mivel mi voltunk az egyetlen fürdőzők ezen a napon, a szomszédos szektor életmentője is átballagott hozzánk, száz százalékra növelve ezzel kimentési esélyünket. Én rutinosan, és gyorsan átverekedtem magam az első tarajos hullámsoron, ám Aliznak nem volt ilyen szerencséje. Feldöntötte egy tarajos és végigsodorta a kagylóktól, csigáktól érdes medren. Mire felállt, már ott volt a következő hullám, mely a partra vetette, s én is odaértem hozzá, így a két életmentő sajnos megint munka nélkül maradt. Homokos, sebzett testtel kapkodta a sós levegőt, s szerintem már most megbánta, hogy hagyta magát ebbe az őrültségbe belerángatni.


 

Kutaiszi Nemzetközi Repülőtér

  1. július 14. – hajnali fél ötkor

Semmi sem változott a világnak ebben a szegletében azalatt az egy hét alatt amíg Szvanétiában kalandoztunk. A repülőtér modern épülete úgy emelkedik ki a széles folyóvölgy lápos talajából, mintha merő véletlenségből került volna ide a tehénszaros, állatoktól nyüzsgő apró grúz falvak közé. De a körítés nem változott. Ma egyedül őrzöm a két bringát a taxis hiénáktól, s kóbor ebektől nyüzsgő bejárat előtt: Aliz már bement az indulási oldalon, a „váltás” Dia és Tomi személyében már az érkezési csarnokban intézi a belépést.

Gyorsan elszállt ez a hét – futott át agyamon, miközben gyors mérleget készítettem eddigi utunkról. Pedig voltak bőven félelmeim vele kapcsolatban. Hisz benne volt a pakliban, hogy Alizt kimerítik a hágó, a hőség, a monotonitás, hogy elfogynak a közös témák, de szerencsére végül szó sem lett ilyesmiről. Csakúgy, mint kezdetben a hegymászást, Aliz a bringatúrázást is véresen komolyan vette. Igyekezett mindig a tőle telhetően legjobban teljesíteni, s kivenni a részét a közös feladatokból is. Igaz volt néhány mélypontja, de hát melyikünknek nem volt első túráján? S tegnap este, mikor feltűnt szemünk előtt egy közeledő WizzAir járat, megkönnyebbülés helyett szomorúságot láttam a tekintetében. Szíve szerint még jött volna tovább!

A tenger elhagyása után nem maradt más feladatunk, vissza kellett térnünk a reptérhez. Másfél nap állt még rendelkezésünkre, így a hátralévő 100 kilométer nem jelenthetett számunkra problémát. Így abban állapodtunk meg, hogy Zugdidi után, nem a legrövidebb és legegyszerűbb módon, az alföldön vezető nyílegyenes főúton, hanem a Kaukázus előszobájában, a dombvidéket átszelve kíséreljük meg a hazajutást. Ebbéli szándékunkról több kedves helyi lakos is el akart téríteni, a város után többen állítottak meg minket azzal, hogy ez az út, amit választottunk, nem vezet sehová. Márpedig mi továbbra is szentül hittünk benne. Néhány apró falu után szinte megszűnni látszott a forgalom, de továbbra is jó minőségű aszfalton tekertünk, egyedül csak a szintkülönbséggel lehetett bajunk: az út ugyanis kegyetlen hullámzásba kezdett. S igen, ahogy számítani lehetett rá minden – a Kaukázus irányából érkező – átkozott pataknak keresztbe kaptuk a völgyét. Így kemény hegymenet és őrült száguldás váltogatta egymást a következő hetven kilométeren. A néptelen falvakban továbbra is kedves és felettébb kíváncsi arcok tekintettek felénk, szerintem szinte bárhol megszállhattunk volna, ám kitartottunk a sátrunk mellett ezen a ködös, esős estén is.

Másnapra némiképp javult az idő, végre megszűnt a csapadék, így csak a dombokkal gyűlt meg a bajunk. Kenyerünk már teljesen elfogyott, így a következő faluban beküldtem Alizt egy kis boltba. Láthatóan nagyon élvezte az ilyen helyzeteket, mikor egy számára teljesen idegen kultúrájú, nyelvű és szokásrendszerű emberekkel kell kapcsolatba lépnie, így még a végén gondoltam hagyom kibontakozni. Sajnos annak a finom lepénykenérnek, melyet már többször vásároltunk az út során még mindig nem tudtuk a nevét, csak „grúz kenyérként” emlegettünk.

Aliz megjelenését a helyi szatócsboltban hatalmas figyelem és érdeklődés fogadta, de hiába próbálkozott az angollal, hiába mutogatta a lepény kör alakját, az őt körülvevő terebélyes tömeg sem tudta megállapítani mit is szeretne tőlük ez a furcsa bringaruhás lány. Erre gondolt egy bátrat és kikapta az egyik taxis kezéből a mobiltelefonját, s beütötte a Google keresőbe a „georgian bread” kifejezést. Az akció tökéletesen sikerült, rögtön megjelent a képernyőn a grúzok enyhén nyújtott, lapos és igencsak ízletes kenyere, melyet jellegzetes félgömb alakú kemencék belső falára ragasztva sütnek ilyen ropogósra.

- Lavashiiii – hördült fel a 8-10 emberből álló tömeg, s ha valamilyen rajzfilmben lettünk volna minden bizonnyal megjelent volna fejük felett egy égő villanykörte.

S bár lavashit ebben a faluban sajnos nem kaptunk, a nevét egy életre megtanultuk.

A dombvidéki szakasz egyetlen célpontja – a reptér megközelítésén kívül természetesen – a messze földön híres Martvili kanyon volt. „Grúzia legszebb kanyonja” áradozott róla minden és mindenki. Én nem szeretem az ilyen sztenderd látnivalókat, az évek már megtanították, hogy az ilyen módon reklámozott helyeknek általában nagyobb a füstjük, mint a lángjuk, ám – egyszer van az ember Grúziában – gondoltam.

Félelmeim viszont egyre inkább beigazolódtak, hogy közeledtünk a táblákkal gondosan jelzett látnivalóhoz. Mint első nap a Prométheusz Cseppkőbarlangnál, itt is hatalmas tömeg és zsibvásár fogadott, míg elértük a modern látogatóközpontot, ahol – itteni árakhoz képest – egy vagyonért megvásárolhattuk belépőjegyünket. A szürke, párás idő bizonyára nem tett jót a látványnak, mert a képeken csodálatosan kék, mentolszínű víz számomra igen sápadt volt. Természetesen minden ki volt építve, a gondosan épített ösvényekről letérni nem lehetett, a kilátóhelyeken pedig meg kellett küzdeni a helyiekkel a legjobb helyekért, talán főképp ez az oka, hogy nem igazán lopta be szívünkbe magát ez a látványosság.

A kanyontól már csak egy laza 40 kilométer maradt a reptérig, ezt is hátszéllel és folyamatos ereszkedésben kellett megtenni. Utolsó esténken még egy jót kajáltunk egy helyi pékségben, megkóstoltuk a helyi jellegzetességként sokszor emlegetett khacapurit, s az éjszakát közvetlenül a reptér mellett egy kis erdei tisztáson töltöttük.


Tovább a folytatáshoz (a Kis-Kaukázuson át Örményországba)

 

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Túrabeszámolók

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.