Tinédzser koromban szenvedés volt a futás. Szúrt az oldalam, hányinger kerülgetett, s alig vártam már, hogy vége legyen. De valami mégis hajtott tovább. Talán a tudat, hogy egyszer majd jobb lesz.
Voltam vagy 16 mikor kezdett letisztulni ez az egész. Lett értelme nekimenni a szokásos négy kilométeres „nagykörömnek” és magamra verni még néhány másodpercet. Vagy legalábbis megpróbálni. Jó érzés volt minden egyes rekorddöntés, de hatalmas kudarc, ha nem ment aznap a futás. Márpedig azért zömmel az utóbbi volt jellemző. Nem azért futottam, mert annyira jól esett, inkább azért mert kihívás volt legyőzni önmagam.
21 éves koromban a helyi Vas Népe újságban megláttam egy hirdetést: „Hétvégén rendezik a Budapest Félmaratont”. Soha nem hallottam róla, s addig csak maximum 14 km-es helyi kis versenyeken indultam, de nagyon jól hangzott. Másnap már a vonaton ültem, s harmadik nap ott álltam első félmaratonom rajtjánál. Nem volt terv, taktika. Nem volt semmi, csak futottam a tömeggel. 1 óra 30 perc. Fantasztikus időnek számított felkészülés nélkül. Valami bekattant. Te erre születtél!
Nem volt mit tenni, beneveztem az egy hónappal később megrendezésre kerülő Budapest Maratonra. Erre már rendesen készültem saját edzéstervvel. Meg is lett az eredménye 3 óra 8 perc. Hihetetlennek tűnt.
A futás az életem része lett. Ezentúl minden évben felkészültem egy maratonra. De a folytatás már nem volt olyan álomszerű, mint az első év. Hiába használtam a már jól bevált edzéstervet, minden verseny más és más volt. A sikerek mellett jöttek a józanító pofonok is, az eléhezések, kiszáradások, s többször eljött az a pont, amikor már nem sikerült futóként teljesíteni egy-egy versenyt. Ezekre nem voltam büszke, de igyekeztem tanulni belőlük.
De nem lett belőlem igazi versenyző. Inkább futó maradtam. Hétvégente nem az járt az eszemben melyik lesz a következő nagy versenyem, inkább az, milyen útvonalat nézzek ki magamnak a környező hegyekben. Jó volt egy egész napos gyalogtúra útvonalat pár óra alatt magam mögött hagyni, kaptatni a dombokra, száguldani a völgyekbe, átugrani a patakokat, s közben nem gondolni semmi másra.
Így szaladt el húsz év az életemből. Elérkeztem abba a korba, mely papíron már nem a gyorsulásról, a rekordok megdöntéséről szól. De erről még nem akartam tudomást venni. Tizenhét évvel fiatalabb Marci öcsém követte példámat, így mire én elhagytam a negyvenet, már minden távon ő bizonyult gyorsabbnak. Sokat edzettünk együtt, készültünk a következő nagy kihívásra, mely 2019 novemberének végén az Eilat Desert Marathon volt. Először terepen, maratoni távon 613 méter szintemelkedéssel! Három hónap kőkemény felkészülés. Nagyot mentünk mind a ketten, Marci megnyerte a kategóriáját, s tíz perccel korábban ért célba, de én is nagyon büszke voltam magamra a 3 óra 37 perces célidőmmel.
Lement a verseny, Marci elégedetten hátradőlt, ám én nem bírtam leállni a futással. Eljött a tél, ilyenkor – mint mindenki – korábban én is medve üzemmódba kapcsoltam. Nem vagyok hülye, hogy kint rohangáljak a mínuszokban! De most hívott a hegy, az erdő. Azon kaptam magam, hogy minden második nap a kőszegi vonaton ülök, és újabb körökön töröm a fejem a Kőszegi-hegységben. Növeltem a távokat, a szinteket és a legszebb az egészben, hogy élveztem az egészet. Futva ugyanis nincs hideg, még télen sem. Hihetetlen nyugalom áradt a megfagyott téli erdőből, a fehér zúzmarába öltöztetett tájból. Általában senkivel sem találkoztam, teljesen egyedül róttam a kilométereket. Először 18-20-at, később 22-26-ot, aztán megpróbálkoztam a 36-tal. Jól esett! Kellemes fáradtsággal tértem vissza jó meleg otthonomba.
Szünet után már megszületett a fejemben a döntés. Ultrát fogok futni! De nem versenyben, hanem egyedül, saját magamnak. Ki is tűztem az időpontot április első hétvégéjére. De hogyan készüljek fel rá? Míg az internet tele van maratoni edzéstervekkel, az ultrások általában a saját belátásuk szerint készülnek fel egy-egy versenyre. Nyilván nem lehet nap mint nap 40-50 kilométeres edzéseket teljesíteni, de mégis mennyi legyen az annyi?
Végül abban maradtam magammal, hogy nem térek el túlzottan a maratoni edzésterveimtől. Nem akartam túledzett lenni. Január-februárban nem futottam sokat, a leghosszabb futásaim 30 kilométert sem nagyon érték el. Helyette sokat gyalogtúráztam. Két negyvenes és egy hetven kilométeres túrát is teljesítettem. Februárban megpróbáltam gyorsulni a szokásos 15-17 kilométeres Budai-hegységi edzőköreimen, s ez jó taktikának bizonyult. Lassan kezdett beérni a már szeptember óta tartó folyamatos edzésmunka, így nem egy távon egyéni csúcsot értem el.
Március elején aztán beláttam, hogy igenis kellenek a hosszú futások. Esztergomból nekimentem a Visegrádi-hegységnek, s teljesítettem az első maratoni távú edzést. Próbáltam lassan menni, s figyeltem hogyan viselkedik testem, mennyire fáradok el. Felfutottam a Dobogókőre és a Pilis-tetőre is, s 45 km után Pilisvörösvárnál értem le. Fáradt voltam, de úgy éreztem azért ment volna még tovább egy darabig. Rá két héttel síkon futottam maratont szintén egyéni szervezésben. A koronavírus egyébként is törölte az összes versenyt, de nálam ez most egyáltalán nem játszott főszerepet.
Beláttam, hogy ennél többet most már nem tudok tenni az ügy érdekében. Kipihenem magam, aztán nekiindulok. Lesz, ami lesz.
Hogy mégis valami keretet adjak a történetnek egy instant kört választottam. Az általam már jól ismert és szakaszokban többször is teljesített Szénás-kör hosszabb, 75 kilométeres verzióját. A futás során itt QR-kódokat kell feltérképezni mobiltelefonunkkal az előre kiírt útvonalon, így igazoljuk a teljesítést. Úgy gondoltam akkor van legnagyobb esélyem, ha segítőket kérek fel, akik a közelemben lesznek ezalatt a 8-10 óra alatt, hozzák utánam a frissítőt, s lelkileg is támogatnak. Az első szakaszra feleségemet, Diát, a másodikra pedig lelkes tanítványomat, hegymászó és bringatúra társamat, Alizt kértem fel. Mindketten jó barátságot ápolnak a futással, s tudtam bármiben számíthatok rájuk.
Április 3-án reggel 7 óra után, mínusz egy fokos dermesztő hidegben indultam el Solymárról a hosszú útra. „Ne fusd el az elejét” – csillapítottam magam. 20-30 km-es edzésekhez szokott lábaim mentek volna, rohantak volna fel, de hosszú évek maratoni tapasztalataiból már régen megtanultam, hogy kilométerenként akár öt-tíz másodperc előny perceket jelenthet a végén – szintén kilométerenként. Így rohanásról szó sem lehetett. Pulzusom nem ellenőriztem másodpercenként, inkább érzésre futottam. Próbáltam olyan lágyan nekimenni az emelkedőknek, amennyire csak lehetett.
A táv elejére nagyjából 6 perces kilométereket terveztem nagyjából 40 kilométerig tudtam, hogy ezt biztosan is tudom tartani. De hogy mi lesz a következő 35 km-en? Na, erről ekkor még fogalmam sem volt. De azért jöttem ide, azért indultam útnak, hogy mindezt itt és most megtapasztaljam.
Remeteszőlősön találkoztam először Diával, megkaptam a frissítést és a vastag pulcsit vékonyra cseréltem. Ekkor már a lombtalan erdő ágai közt átszűrődő Nap ereje végre egy kis melegséggel is megajándékozott.
Az elmúlt évben többször is futottam a Kis-Szénás-kört edzés gyanánt, így szinte minden kanyarját ismertem. Jó volt suhanni a néptelen erdőben, egészen a Nagy-Kopaszig csak két futóval találkoztam. Majd nekiengedtem a lábaimat a lejtőn, így a vártnál hamarabb érkeztem vissza Nagykovácsiba, ahol Dia újabb frissítéssel várt rám. Most nem örültem annyira az előnynek, a következő felfutást sokkal megfontoltabban kezdtem meg a Nagy-Szénásra. Az útvonal nem a legrövidebb úton, hanem jókora kerülővel jut fel a hegyre, így Dia előbb fel tudott jutni a csúcsra a frissítéssel. Huszonötnél jártam, egyelőre szerencsére a fáradtság legkisebb jele nélkül sikerült ide eljutnom. Elbúcsúztam Diától, hiszen a hegy túloldalán már Alizé volt a feladat. Oda már ha akart, sem ért volna át előttem Dia.
A Nagy-Szénás – Pilisszentiván szakasz az egyetlen a körben, amit még soha nem futottam, így ide kellett egy kis extra figyelem, de a jól felfestett piros jelzés nem hagyta, hogy eltévedjek. A Kopár-Csárdánál, 34 kilométernél terveztem az első szilárd étkezést. Ekkora a még otthon elfogyasztott bőséges reggelit már rég feldolgoztam, kellett az energiautánpótlás. Úgy gondoltam, hogy nem fogom zselékkel kínozni végig a gyomromat, legalább egyszer rendes kaját is eszek, így örömmel fogadtam a szendvicseket, kakaós csigát, túró Rudit, melyet a következő felmenet alkalmával fogyasztottam el szép apránként. Az egyik kedvenc szakaszom következett, a Pilisvörösvár feletti dimbes-dombos fenyőerdő. Elhagytam a negyvenet, de hála a jó tempónak, a megfelelő frissítésnek és a bevitt kalóriáknak, lábaim még mindig tették a dolgukat.
De vészjóslóan magasodott fölém északról a Pilis, a kör legnagyobb és legkeményebb felfutása. Egy fagyos januári napon már megmérkőztünk egymással, amikor a Szénás északi szektorát futottam egy 30-as kör keretében, akkor ő bizonyult erősebbnek. Tudtam, hogy most minden eddig megszerzett tudásomra, tapasztalatomra szükségem lesz, hogy legyőzzem és utána még teljesíteni tudjam a célig hátralévő 22 kilométert.
Már Pilisszántó előtt megkezdődött a kaptató, lábaim továbbra is tették a dolgukat. Fő célom volt, hogy igazi ultrafutást végezzek, ne csapjon át teljesítménytúrázásba a történet, magyarul a futómozgás – a nagyon meredek részek kivételével – megmaradjon. Azon járt az eszem, húsz évvel ezelőtt még csak pár elvetemült űzte ezt a sportot, a futók többségének akkor még a maraton is egy hatalmas kihívás volt, nem is gondolkodtunk ennél hosszabb távokban. Viszont már akkor is létezett teljesítménytúrázás, amikor egy-egy lemenetet bevállaltunk futva még egy Írottkő 70 teljesítménytúra teljesítése során is. Valahol most is keveredik ez a két sportág, nincsenek igazi határok, hiszen sokan ma is futás-séta kombinációjával teljesítik az ultra távokat. Ezzel nincs is semmi baj, de én ma futni jöttem, és futok is, amíg lábaim engedik! Ez volt az eltökélt szándékom.
Ettől persze még óvatosan lépdeltem felfelé a Pilis meredek déli oldalán cakkozó szántói emelkedőn. A nap során először kezdett melegem lenni, de felérve hétszázas magasságba a hűvös szél rögtön helyre rakta hőérzetemet. Dél körül értem el a Pilis déli oldalából fakadó Trézsi kutat, s 52 perc múlva a hegy túloldalán lévő Legény-Leány-barlang ellenőrzőpontot. Meg voltam elégedve magammal nem tudva ekkor még, mennyi energiát vett ki belőlem ez a mászás. Míg az elején nagyon megfontoltan futottam fel a Nagy-Kopaszra és a Nagy-Szénásra, itt már – talán a szép lassan eluralkodó fáradtság miatt nem volt meg ez a tökéletes kontroll. Újra gerillafutó lettem, aki éveken keresztül voltam, aki csak megy fel a hegyre, aztán majd lesz valahogy.
Mert – igaz tudtam már húsz teljesített maratonnal a hátam mögött – ha az ember nagyon fáradt a végén úgyis bevonszolja magát valahogy a célba, csak hát itt a „vége” még 22 km egy jókora heggyel megspékelve. Egy konkrét félmaraton, melyet úgy kell teljesítened, hogy már egy maraton a lábadban van – na ez lesz az igazi kihívás.
Piliscséven Aliz nagy örömmel és jó hírrel fogadott: az eddigi időm alapján ez az eddigi legjobb teljesítés ezen a körön. De én már ekkor tudtam, az idő innen nem számít csak a túlélés. Az ultrafutás sikere az egyenletes tempón alapszik, s sajnos én már ekkor teljesen biztos voltam benne, hogy ez részemről teljesíthetetlen feladatnak látszik. A faluban jókora aszfaltos szakaszon volt idő egy kicsit beszélgetni, majd elköszöntünk egymástól, hisz előttem állt a csévi „siratófal” egy hosszú, mély homokos monoton emelkedő. A pirosról átváltottam a kék túrára, s mindjárt át is élhettem a „kéktúra feelinget”, Magyarország leghosszabb és legunalmasabb turistaútjának élménytét.
Itt már nagyon kellett összpontosítanom. A táj részletei elvesztek, csak az előttem lévő pár méternyi ösvényre koncentráltam. „Bal-jobb bal-jobb! Haladjunk! Maradjon meg a futómozgás, mert ha séta lesz belőle, úgy még nagyon messze van a cél!”. Emlékszem januárban is elfutottam ezt a szakaszt, ott is szenvedős volt a harmincas kör utolsó szakasza, de ott legalább csak Piliscsabáig kellett futni. Szervezetem kezdett összeborulni, így nem a legjobb hangulatomban talált rám Aliz. Gyomrom már nem fogadta a szilárd táplálékot, pedig szükségem lett volna energiára. Emésztésem lelassult, a sportital nem szívódott fel, csak lötyögött a hasamban, a hányinger kerülgetett, féltem, hogy bármelyik pillanatban kidobom a taccsot. Ezt tetézte, hogy a főúton nagyjából 3 perc kellett, hogy a gyalogos jelzés zöldre váltson a csúcsforgalomban, ezalatt kezdtek teljesen lemerevedni a lábaim. Itt már tudtam, hogy a Szénás nem fog végig menni. Futva biztosan nem.
Alizt kértem, hogy maradjon mellettem bringával a Kőris-völgyben. Ezt a szakaszt is többször futottam már Piliscsabáról indulva végig a kéken egészen Hűvösvölgyig, s nagyon szeretem ezt a felfutást a Szénásra, de nem most. Futómozgásom egyre körülményesebb lett, s a meredek szakaszokon már csak sétára telt. Fájt mindenem, rosszul voltam, s egyre távolabb került tőlem a világ. Jól ismerem már ezt a bezárkózást a maratoni versenyekről. Amikor az ember elkészül, szó szerint beleroskad önmagába. Megszűnnek a külvilág ingerei, csak a magunk fájdalmára, szenvedésére figyelünk. Ezért is olyan fontosak ilyenkor a szurkolók a pálya mellett, akik megpróbálnak minket „visszarángatni” a való életbe. Amikor egy versenyen célba érek, általában az első dolgom visszamenni az utolsó kilométerre és ott biztatni a befutókat. Adni nekik még egy kis erőt, ami épp elég lesz ahhoz, hogy bevigye őket a célba. Aki még nem futott, nem érzi át milyen is ez, s aki még nem szurkolt az nem láthatott még annyi hálás mosolyt, amit ilyenkor a megfáradt futóktól kapunk viszonzás gyanánt.
Ma egy örökkévalóságnak tűnt számomra mire másodszor is sikerült elérnem a Nagy-Szénás kopár csúcsát. Szurkolók nem vettek körül, csak Aliz bíztatott több-kevesebb sikerrel az emelkedőn. Viszont ahogy felértem és körbepillantottam, a már sokszor látott és megszokott panoráma új értelmet nyert számomra. A Szénás tetejéről beláthatók a 75 kilométeres kör jellegzetes magaslati pontjai, helyszínei, s hatalmas érzés volt mindezt most így egyben látni. Lassan hét és fél órája róttam a kilométereket, már 25 kilométerrel túlteljesítettem életem eddigi leghosszabb futását, s feljutottam az utolsó hegyre, mellyel összesen 2175 méter pozitív szintemelkedést gyűjtöttem, s mindez így egyben most tudatosult számomra. Ez volt az a pont, ahol sikerült legyőznöm önmagamat. Hisz mindvégig ez volt a cél, ha futócipőt vettem a lábamra! Erőt venni saját gyengeségeimen, lustaságomon, egy tudatosabb, megfontoltabb életet élni, s egy olyan életutat bejárni, melyre később örömmel fogok visszatekinteni. Úgy éreztem, hogy ennek az útnak egy újabb fontos állomására értem fel jelképesen és a valóságban egyaránt.
Megvolt az utolsó QR-kód, innen már csak ereszteni kellett a lábakat lefelé, Solymárra. Visszatért belém az erő, újra felemeltem a fejem, sikerült visszajutnom a magam bezárt, szenvedős világából a valóságba. Most már nem csak a következő lépést, hanem az egész tájat láttam. Újra összeállt bennem a kép, s tudtam, hogy bármi lesz, innen már elérem a célom.
Ennyire még soha nem örültem neki, mikor az erdő fái közül előbújt a solymári templom büszke tornya. Nyolc órával ezelőtt még erőtől duzzadva, de bizonytalan léptekkel indultam el tőle az ellenkező irányba, most pedig – bár fáradt – de mégis magabiztos vágtával közelítettem hozzá a meredek lejtőn. Hetvenöt kilométer. Még kimondva is sok ez a 75 ezer lépés, melyet 8 óra és 11 percnyi futás során magam mögött hagytam, de úgy érzem, hogy ez a történet nem csak a mai napról szól. Hanem életem minden percéről, amikor úgy döntöttem, hogy futócipőt húzok a lábamra, minden kilométerről, amit megtettem ennek érdekében és minden gondolatról, ami abba az irányba terelt, hogy jobb futó lehessek.